A listán nem meglepő módon a legismertebb Richard Wagner tetralógiája, a Nibelung gyűrűje, de azért érdemes pontosítani, hogy a négy zenedrámát a szerző nem úgy alkotta meg, hogy a hozzávetőlegesen 13-15 órányi zenét egyvégtében kellene előadni és meghallgatni. Négy dráma négy estére. Ez, saját hallgatói tapasztalatomból mondom, teljesíthető kihívás.
A zongoraművek kategóriájában szerepel egy mű, melynek hossza megint csak hozzávetőlegesen adható meg: 10 és 24 óra között mozog, annak függvényében, hogy az előadó(k), milyen tempóban szólaltatta / szólaltatták meg. E mű esetében azonban nem beszélhetünk frissítő vacsorákról és könnyű álmokról a felhangzó részek között, mint Wagnernél. Ha tetszik, ha nem, aki komolyan nekiáll, annak bizony az első hangtól az utolsóig, egyvégtében kell megszólaltatnia az alkotást. És ami a legmeghökkentőbb, az egész mű egyetlen nyomtatott papírlapon elfér:
Erik Satie Vexations című darabjáról van szó, melyet a francia zeneszerző 1893 tájékán vetett papírra. Sokáig kallódott az egy szál kottapapír, csak 1949-ben jelent meg nyomtatásban. A tempó-utasítás látszólag magyarázatot adhat a rendkívüli előadási időtartamra, hiszen ezt látjuk: nagyon lassan (très lent). De hogyan is lehetne annyira lassan játszani a hangokat, hogy azok a végén akár egy egész napot tegyenek ki? A zongorán elhalnak a hosszan kitartott hangok, így nem lehet, mondjuk, húsz percig megszólaltatni egy hangot. A szerzői instrukció ad magyarázatot arra, hogy miért szólhat ez az egy szál kottalapra írt zongoradarab ennyi ideig: „Annak érdekében, hogy a témát 840-szer egymás után eljátsszuk, tanácsos előzetesen felkészülni a komoly mozdulatlanság által keltett legmélyebb csendben.” Satie mintegy mellékesen jegyzi meg a darab elején, hogy 840-szer kell eljátszani a témát, és ehhez tanácsként ajánlja az idézetteket.
Először a legalsó sorban látható basszustémát kell megszólaltatni bal kézzel, majd a két akkordsort, melynek alaphangjai alkotják a már korábban elhangzott basszustémát. Ez a basszustéma így összesen háromszor hangzik el egy ismétlés alatt (az egész mű esetében háromszor 840-szer). Az akkordsorok a legkevésbé sem kellemesek a fülnek: sehonnan sehová nem tartó, disszonanciákban és ún. enharmonikus átértelmezésben gazdagok, összhangzattani szakértő legyen a talpán, aki megfejti őket. A „nagyon lassan” tempó-instrukció körülbelül egy–másfél perces időtartamot jelent ismétlésenként.
Hogy Satie milyen okból komponálta „kis” művét, máig kérdéses. A cím sokatmondó, hiszen mind franciául, mind angolul a vexation kifejezés bosszantást, kellemetlenséget, sőt, zaklatást, háborgatást jelent. Magyarul is használjuk, bizalmas értelemben: vegzálás. „Ne vegzálj már!” – talán régies, de ebben az értelemben akár annak a megfelelője is lehet, hogy „Ne nyaggass már!”, hogy finomabb változatairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor a darab nem nehéz, közepesen képzett zongorista is meg tudja szólaltatni.
Kinek szánta vegzálásait a szerző? Magának? Egy kedves barátnak vagy egy kellemetlen fráternek, aki bosszantotta őt a montmartre-i Chat Noir (Fekete macska) mulatóban, ahol rendszeresen zongorázott? Nem tudjuk.
A mű előadásától sem tudunk egészen 1963 szeptemberéig, amikor John Cage a manhattani Pocket Theatre-ben tizenegy zenésztársával együtt bemutatta a művet. Az előadók között volt az a David Tudor, aki több mint tíz évvel korábban bemutatta Cage 4’ 33” című művét.
Cage és társai tisztában voltak vele, hogy egyedül istenkísértés megszólaltatni a darabot, így a 840 ismétlést testvériesen felosztották egymás közt. De így is meghökkentek a végén, hogy az ősbemutató nem kevesebb, mint 18 órán át tartott. Egy anekdota szerint a darab hallgatása közben bóbiskoló, majd elalvó közönség soraiban ülő kritikusok egyike a mű végén felkiáltott: „Vissza!”
Az ősbemutatót követően többször is elhangzott a mű a 60-as, 70-es években. Több formáció is nekiállt a kegyetlenül nehéz feladatnak. A 70-es években elhangzott Budapesten, a 80-as évek végén pedig Pécsett is.
2012-ben vállalkozott arra egyetlen zongorista, hogy megszólaltatja a teljes művet. Nicolas Horvath valamivel több mint 9 óra alatt játszotta el a darabot:
A művet legutóbb a koronavírus-járvány karantén időszakában, 2020. májusában, Berlinben adta elő Igor Levit, természetesen közönség nélkül, de youtube-csatornáján élőben közvetítette előadását. Ennek egy 11 perces keresztmetszete látható az alábbi videóban:
Budapesten tavaly július 1. és 2. között hangzott el a Fugában a Vexations.
A közönség természetesen nem ülte végig a 24 órás produkciót, ki- bemászkáltak a hallgatók, valaki hazament egy kevés időre, majd visszatért. Az előadás elején és a végén voltak ott a legtöbben, ez érthető.
Volt egy egészen meghökkentő hatása a műnek a hallgatóra: amikor ama 24 órában bármit is csinált az ember, gyakran eszébe jutott, hogy a Vexations még mindig szól. Majd pár órával később megint: még mindig… Volt ebben az élményben valami megmagyarázhatatlanul túlvilági: mintha kóstolót kapnánk az örökkévalóságból.
