A Kék Pelikan története a rendszerváltás előtt kezdődik, majd a kora kétezres években ér véget. Mit jelent neked ez a korszak?
Nagyon bírtam azokat az éveket. A kilencvenes évek reményteli időszak volt. Akkor mindenki belevágott valamibe: legyen az vállalkozás, alapítvány, filmfesztivál vagy kocsma. Felpezsdült az élet. 1996-ban kerültem Budapestre, előtte Győrbe jártam gimnáziumba. És érezni lehetett, hogy nagyon beindult az élet, de közben szabályozatlan volt minden, ezért csomóan próbáltak mindenféle irányba mocorogni, a dolgokat okosba vagy a szürke zónában megoldani. A vonatjegy-hamisítás is ilyen volt. Akkoriban mindenki kereste a lehetőségeket és próbálkozott.
Miért pont ezt a sztorit akarta filmre vinni?
Ennek sok oka van. Egyrészt én is utaztam ilyen jeggyel ’97-ben Párizsba és Berlinbe. Akkor voltam huszonéves, és az egyetemen elterjedt a híre, hogy van ilyen lehetőség. Egyik évfolyamtársam mondta, hogy a nyáron utazik nyugatra, mire kérdeztem tőle, hogy mégis hogyan? És akkor elmesélte, hogy van ez a jegy, mindenki ezt használja. Szóval volt ez a lehetőség, amit ha nem próbálsz ki, akkor holnap már nem fogsz. Élnem kellett vele, ezért vettem ilyen jegyet, de azt nem tudtam, hogyan készül. Illetve el kezdett érdekelni, hogy hogyan mertem megcsinálni. Ma már villamosra sem merek felszállni jegy nélkül. De akkor természetes volt hamisított jegyet venni, mert sokan csinálták. Más lehetőséged meg nem volt, hogy utazz. A világútlevél ott volt a zsebünkben, csak éppen pénzünk nem volt rá, hogy utazzunk. Ez a lehetőség viszont adott volt, és úgy tűnt, hogy biztonságos. Idővel aztán érdekelni kezdett, hogy történt a jegyhamisítás, és hogyan tudott több mint egy évtizedig működni – volt itt egy kiskapu, ami nyitva maradt hosszú ideig. Ezeket a kérdéseket akartam magamnak megválaszolni, de mindezt úgy, hogy bemutatom azt a társadalmi-politikai közeget, amelyben mindez megtörtént Magyarországon. Erről a témáról pedig azért is jó filmet készíteni, mert velünk él, csomóan tudnak róla, csak a múlt homályába vész. De onnantól kezdve, hogy filmet csináltunk belőle, a történetet rögzítettük az utókornak. Ha húsz év múlva megnézzük a Kék Pelikant, lehet, hogy az animáció öregedni fog, de a tartalma aktuális marad, mivel dokumentumfilm, és ami elhangzik benne, az valós és forrásértékű. Ha valaki erről a korszakról hiteles képet akar kapni, akkor azt nem egy játékfilmtől, hanem ettől a filmtől kapja meg, hisz az ebben elhangzott mondatok valódi emberek valódi sztorijai.
Mi a film műfaja?
Történelmi filmnek gondolom, csak nem a klasszikus értelemben, hiszen ahogy mondtam, az akkor élő emberek történetein keresztül ismerjük meg a korabeli világot. A Kék Pelikan az első magyar egészestés animációs dokumentumfilm, vagyis tartalmi szempontból dokumentumfilm, ami animálva van. Ez egy hibrid, kevert műfajú alkotás. Másrészt arról érdemes filmet készíteni, aminek az alkotó is részese volt, amiről személyes tapasztalata van, hiszen akkor tudja azt igazán visszaadni. És mivel én használtam ezeket a vonatjegyeket, ezért könnyű volt belehelyezkednem a témába, és megcsinálnom ezt a filmet, mert rólam is szól. Voltak kérdéseim, amelyekre választ akartam kapni. Illetve el akartam mondani, hogy az a generáció hogyan utazott. És hogy mennyire vágyott arra, hogy végre mehessen nyugatra. A hamisított jeggyel pedig erre volt lehetőség.
Azért kellett így csinálni, mert a magyar kalauz kiszúrta volna, hogy csalás van a dologban. Mondjuk a vonatjegy ára nem valós.
Milyen lépésekben készült el a film?
2014-ben interjúkat készítettünk, első körben a jegyhamisítókkal, majd olyan személyekkel, akik anno vásároltak hamisított jegyeket. Aztán megkerestük a MÁV-ot, és beszélgettünk az egykori alkalmazottakkal is, így született egy hatalmas hanganyag, amiből összevágtam a film hangját. Ezután storyboardot rajzoltunk, vagyis képes forgatókönyvet, majd ennek a képkockáit összevágtuk az interjúkkal, amiből megszületett a film hangos animatik verziója. Ez még fekete-fehér volt, a figurák kevésbé mozogtak, de filmként lehetett már nézni. Ezt többször levetítettük más-más közönségnek, majd a véleményük alapján alakítottunk rajta, vagyis vágtunk belőle, más részeket pedig átírtunk. Egy év múlva aztán összeállt az anyag, és elkezdtük az animációs gyártást, ami két és fél évig tartott. Közben elkészültek a színes, festett hátterek és a figuratervek, majd az animáció, végül összeraktuk a hátteret az animált karakterekkel.
A film a kilencvenes évek hangulatát és tárgyi kultúráját is megidézi. Mennyit kellett ehhez kutatni?
Kellett hozzá, de szerencsére voltam azokban a lakásokban, pályaudvarokon és utcákon, ahol a film játszódik. Illetve a Tilos az Á nevű szórakozóhelyen, de a ’88-tól ’94-ig működő Fekete Lyukban nem, ezért Bánkuti András és Urbán Tamás fotóriporterek helyszínen készített képei alapján inspirálódtam. Így sikerült visszaadni a filmben, hogy milyen lehetett a Fekete Lyuk küzdőtere és mosdója. A filmben szereplő tárgyakat pedig egyszerű volt megrajzolni, de azért volt, aminek utána kellett nézni. A húgomnak például volt tamagocsija, de olyan régen vettem a kezembe, hogy rá kellett keresnem, hogyan is néz ki, milyenek a színei. Másrészt a stábtagok is ráhangolódtak erre a világra, legyen az egy animátor, kifestő vagy kompozitőr, így a beszélgetések alatt csomó tárgy szóba került, mint a tízfilléres, a patkó pénztárca, a vetkőző nős toll, a Tetris vagy a Nokia 3210-es. Szóval mindenki hozzátett a filmhez, valaki a konkrét tárgyakat is elhozta nekünk.
Ezzel szemben egy élőszereplős filmhez utólag már nem tudsz hozzányúlni. A Kék Pelikanban vannak Super 8-as kamerával felvett élőszereplős snittek is, amelyek olyan hatást keltenek, mintha azokat a nyolcvanas években rögzítettük volna. Ezeken a felvételeken a ’90-es évek emblematikus tárgyai láthatók, mint a Panasonic üzenetrögzítős, mikrokazettás telefon. Egy csomó cuccot a Vaterán és a Jófogáson vásároltunk a filmhez. Van egy nagy dobozunk tele kellékekkel.
Mely alkotók és alkotások voltak hatással a film vizuális világára?
Nagyon sok. A Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmre tett utalás például azért került bele, mert 2020-ban, amikor az animatikot rajzoltam, elhunyt Jiří Menzel. Akkor újranéztem ezt a filmjét, és rájöttem, hogy mennyire szeretem. De több filmes idézet is azért került bele, mert a személyes kedvencem, mint Jeles Andrástól A kis Valentino. Illetve más művészeti alkotásokra is utalok, mint Edward Hopper 1942-es Éjszakai sólymok (Nighthawks) című festményére, amely egy bárt ábrázol külső nézetből. Van benne még Petri György vers idézet is: „Aki bármiben is hisz: az hülye”. A vége főcímben pedig látni számos filmcímekkel ellátott VHS-kazettát, az egyiken Zolnay Pál Fotográfia című dokumentarista játékfilmje olvasható, ami szerintem a Budapesti Iskola egyik alapműve. Illetve utalok Csaplár Vilmos Pénzt, de sokat! című művére, amely a rendszerváltásról szóló, nagyon izgalmas, dokumentarista regény. A Kék Pelikanban elhangzó magyar slágerek pedig pont akkor csendülnek fel, amelyik évben az adott jelenet játszódik: a Bonanza Banzaitól az Induljon a banzáj! ’89-ben, a Kispál és a Borztól a Forradalmár ’91-ben, a Sexepiltől az Eroding Europe ’92-ben, a Hiperkarmától a Lidocain pedig 2001-ben. A film készítése közben amúgy a kilencvenes évek sok zenéjét hallgattam, sok filmjét néztem és olvastam a regényeit is, szóval csomó új dolgot tudtam meg én is, annak ellenére, hogy ebben a korszakban éltem.
A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film április 4-től látható a hazai mozikban.
