Az írás szempontjából fontos a hely, ahol az ember él?
Nagyon fontos. Erdély Miklós, aki nekem mesterem volt, nagyon szerettem őt, beszélt erről. Ültünk a kertjében, és azt mondta, nem mindegy, hol írod a versedet, más verset ír az ember a kertben, mint egy panellakásban. Miklós a Pasaréten lakott, a Virágárok utca 6/B-ben, az apjától örökölt házban, hatalmas kerttel. A hely fontos, nekem Óbuda a fontos, az emlékeivel együtt, itt töltöttem az egész gyerekkorom. Aztán egy adott pillanatban fontos volt az Óbudáról való elköltözés.
Kétéves voltál, amikor Óbudára költöztetek.
A 9. kerületben egy borzasztó lakásban laktunk, és a bátyám asztmás lett. Azt mondta az orvos, hogy olyan helyre kellene költözni, ahol jobb a levegő, és volt egy lehetőség. Egy tanácsi lakásból egy másik tanácsi lakásba. Beköltöztünk a Zay utcába, kert is tartozott a lakáshoz.
Sok minden megmaradt benned a gyermekkorból?
Abszolút. Például a hely élménye megmaradt. Ez külváros volt, igazi proletár külváros, munkáscsaládok lakták. A mi lakásunk rendben volt, mert ott volt angol vécé, fürdőszoba, de a legjobb barátomék szoba-konyhás lakásban laktak, ahol budi volt, az is a kertben. Maga a környezet is meghatározó, nem beszélve arról, hogy Óbuda lakossága jó értelemben nagyon vegyes volt. Egész közel hozzánk volt egy romatelep, az ott élő gyerekek közül néhányan osztálytársaim voltak. Az ember már akkor találkozott azzal, hogy van kulturális sokszínűség. Az egyik legfontosabb gyerekkori élményem általános iskolás koromból, hogy segítettem Dudás Andrásnak. Jó tanuló voltam, volt egy cigány fiú osztálytársam, aki nagyon rossz volt számtanból. Mondták, hogy korrepetáljam kicsit. Ők már nem a cigánytelepen laktak, kicsit beljebb, a Vörösvári úti iskola mögött. Hetente többször mentem hozzájuk, az anyukája mindig finom krumplis pogácsát készített. Lapos volt, nem volt megkenegetve a teteje, imádtam. A mai napig érzem az ízét. De az egész környezet hatott. A sokszínűsége.
Kakukktojásként, mert a szüleim értelmiségiek voltak. Apám a bölcsészkaron volt docens, kezdetben a Lukács-tanszéken filozófiát oktatott, édesanyám történész volt. Ő felvidéki lány volt, Rimaszombatról jött át, bekerült az egyetemre. Amikor fiatal volt, a háború után kerestek cserediákokat, akik nyelveket beszéltek, mondták, ha anyám tud szlovákul, biztos lengyelül is, így került ki ösztöndíjasként Lengyelországba. Így kezdett Lengyelország történetével foglalkozni. A szüleim szerették Óbudát, volt kert, ott lehetett mindenfélét csinálni. Kicsit strapás volt, mert a Zay utcától még jócskán gyalogolni kellett a villamosig, ha mentek a városba. Nekem is persze, a villamos végállomásától egy megállóra volt az iskola – a Czabán Samu –, ma is megvan, a Vörösvári úton egy vöröstéglás épület, ma már kéttannyelvű általános iskola és gimnázium.
Abból indultunk ki, hogy mennyire volt meghatározó mindez?
Minden onnan indult. Szerencsés voltam, mert apámnak elképesztő könyvtára volt otthon. Fiatal korában írónak készült, Németh Lászlóval levelezett, novellákat küldött neki. Jó volt abban a közegben, abban a lakásban élni, mert tele volt jobbnál jobb könyvekkel, amiket egészen fiatalon olvastam. Bármit, nem voltak korlátok. Az az élet, ami a Zay utca és a Czabán Samu között zajlott, meghatározó volt, íróként is ebből táplálkoztam. Több művembe beletettem ezeket a figurákat, hiszen ebben a korban nagyon fogékony az ember. Akik az iskolában jelen voltak, bekerültek a műveimbe – például a Bagyula az Óbudai Mágusképzőbe –, mert emberileg nagyon jó közeget adtak. A mai napig megvan egy fénykép bekeretezve a szobám falán hetedikes koromból, volt egy focicsapatunk az osztályban, amiben én is benne voltam.
Megpróbáltad végiggondolni, hogy neked mit adott Óbuda? Nyilván mindenkinek mást.
Valamiféle tartást. Nehéz ezt megfogalmazni, de volt bennem egy ilyen „külvárosi kemény gyerekek vagyunk” és akarunk valamit az élettől. Ez nagyjából 13 éves koromig pozitív volt, hogy aztán később mi lett volna, ha ebben a közegben maradok, azt nem tudom. Valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni a galerik világával. Soha nem tudom meghálálni az apámnak, hogy amikor középiskolába mentem, pontosan érzékelte, hogy milyen irányba kellene mennem. Akkor már az osztályban elfoglalt helyzetem is változott, kezdett kialakulni, hogy ki merre megy nyolcadik után, és itt már kilógtam az értelmiségi létemmel a közösségből. Amikor bekerültem a Radnóti Gimnáziumba, hoztam magammal ezt a kicsit külvárosi proli öntudatot, ami egy sokkal értelmiségibb, kifinomultabb közegben először meglepetést, feszültséget okozott, aztán megtaláltam a helyemet benne.
A ma itt élő írók helyzete más, bár lehet, hogy mindenkinek megvan a saját Óbudája.
Különbséget kell tenni, én abban a külvárosi közegben nőttem föl, ami mai ésszel fölfoghatatlan. Földes utcákról beszélünk még, ahol lovaskocsik mentek, a Zay utca végén disznóólak voltak, iszonyatos bűzzel. Ez nagyon külvárosi, falusias környezet volt. Amikor a Flórián térre mentünk, azt mondtuk, hogy „bemegyünk a városba”. Volt ott egy mozi, oda lehetett menni egyszer-egyszer. A környékünkön mocsaras rét volt, ami telente lefagyott, lehetett fakutyázni meg jégkorongozni saját készítésű kapukkal. Ez persze különbözik mondjuk Krúdy Óbudájától, aminek teljesen más világa volt, mint ahol mi nőttünk föl. És persze más, mint Esterházy Óbudája – a Római-part mondjuk az úri rész volt.
A blogodban olvastam, hogy évente egyszer visszamész a Zay utcába. Nosztalgia?
Tényleg járok többször arra, aminek abszolút praktikus oka van, ott van az autószerelőm. De meg szoktam nézni a házat is, ahol laktunk, még megvan. Persze másképpen néz ki , régen fával fűtöttünk, ma gáz van.
Írtál egy valahai malomról is, ami aztán szovjet laktanya lett.
Az a Hunor utca végén volt. A legjobb barátom ott lakott. Az utcán végigvezetett egy sínpár egészen az utca végéig, ott mentek be a gabonaszállító vagonok a malomba. A barátoméknak ott volt egy szoba-konyhás lakásuk, pici volt nagyon, és legalább négyen laktak benne.
A Hunor utca nagyon rögződött az emlékezetedben, van egy köteted is, A Hunor utca titka címmel jelent meg.
A Hunor utcának, az egész környéknek a hangulata volt izgalmas, azt próbáltam visszaadni. Ma persze teljesen más, lakópark van a régi házak helyén, akkor egy szegény külvárosi rész volt. Az ház, ahol a barátom lakott, az megvan még, nemrég láttam.
Nemcsak a helyszínek, a szereplők is visszaköszönnek a műveidben.
Az Óbudai Mágusképző egyik főszereplője a kis Hanzély élő személy, és nagyon büszke rá, hogy regényszereplő lett. Elsőtől osztálytársam volt. Vékony, törékeny fiú volt, ő volt a kis Hanzély. Amikor írtam a történetet, megjelent előttem a figurája, oda kívánkozott, muszáj volt beleírni. Nemes Nagy Ágnes egyszer azt írta valahol, hogy nincs fantáziája, és akkor jók az írásai, ha konkrétan leírja azt, amit lát. Ez nagyon izgalmas, hogy amikor írsz valamit, könnyebb megjeleníteni úgy egy figurát, ha a valódi nevét használod. Ettől látod magad előtt a figurát. Ez volt a kis Hanzélyvel, hogy annyira jellegzetes valaki volt, hogy nem tudtam neki mást nevet adni.
A szereplők mellett a helyszínekhez is kötődsz valamennyire?
Én akkor voltam gyerek, amikor még megvolt a régi Óbuda. A Vörösvári úton nagyjából végig földszintes házak voltak, belső udvarokkal, a legtöbbre ki volt téve egy tábla, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”. Ezekből semmi nem maradt meg. Akkor valahogy természetesnek vettük, hogy jön az új. Nem nagyon értettük, hogy a felnőttek miért sajnálkoznak. A Vörösvári útból semmi nem maradt meg, csak a vöröstéglás iskolaépület.
A köteteid közül melyik az igazán óbudai?
Két ilyen könyv van, A Hunor utca titka és az Óbudai mágusképző, mindkettő félig-meddig ifjúsági. De a legfontosabb, amiben Óbuda megjelenik, az Egykor volt házibarátaink című novellasorozat, ahol végig ott van Óbuda, a lakás, ahol együtt vagyunk. Ez az Élet és Irodalomban jött le 3-4 hetente Dérczy Péternek köszönhetően, aki biztatott. Ebből lett A születésnap című regényem. Benne van például A madárlátta cserépkályha című történet, ami azt meséli el, hogy volt apámnak egy nagyon kedves barátja, munkatársa, aki gyakran jött hozzánk segíteni. Egyszer a Hármashatárhegyen mászkált, és bontásból származó kályhacserepeket talált. Elkezdte hazaszállítani hozzánk a cserepeket, ebből lett a cserépkályha.
Az is érdekes volt, hogy abban az időben nem nagyon beszéltek arról, hogy kinek milyen a származása. Apám sem beszélt róla, hogy a családunkban van egy zsidó szál. Kisgyerekkoromban nem is volt karácsonyfánk. A Karácsonyi flódni című történetben megírtam már, de ez még ma is foglalkoztat minden elhallgatásával együtt. Egy netes laptól fölkértek, hogy írjak karácsonyi történetet, megírtam A filodendron karácsonyfa címűt. Amikor gyerekek voltunk a bátyámmal, volt egy hatalmas filodendron a nappaliban, és miután nem volt karácsonyfa, szereztünk mindenféle díszeket, szaloncukrot, és azzal díszítettük föl. Így karácsonyoztunk, karácsonyfa nélkül.
