Varannai Aurél: Toll és bilincs című, 1989-ben – az író halálának évében – megjelent önéletrajzi könyve a XX. század Magyarországát mutatja be a hatvanas évek közepéig. A szerző éppen 1900-ban született, így a század első pillanataitól betekintést nyerhetünk az ország meghatározó történéseibe és mindennapjaiba.
Az író a gyermekéveit és kamaszkorát Óbudán töltötte, egy asszimilálódni vágyó zsidó családban. Édesapja ügyvédként kezdte és egészen a királyi közjegyzőségig vitte, a politikáról való értekezés mindennapos és természetes volt otthonukban. Falusi földbirtokoshoz hasonlóan éltek, saját szőlővel, borral, gyümölcsössel. A könyv jóvoltából nemcsak egy családot ismerünk meg, hanem egy békebeli kisváros életét is. Óbudán a XX. század első évtizedében egy minden ízében polgári jóléttel találkozunk, sportegyesületekkel, romantikus vendéglőkkel, klubokkal. A városrésznek még saját színháza is volt, a Kisfaludy Színház a Duna parton. Sok idős sváb soha nem mozdult ki Óbudáról, nem volt miért átmenni Pestre. Ebben az időben az élelmiszer elképzelhetetlenül olcsó volt, a közös nagy étkezések, gazdag családi vacsorák mindennaposak voltak, „Szegények vagyunk, de jól élünk! – volt a kor népszerű szállóigéje”. A szerző a mostani Árpád Gimnázium elődjébe járt középiskolába, amire nagy szeretettel és sok érdekes történettel emlékezik. Történeteiből részletesen megismerjük Óbuda három nagy ünnepét, az őszi szüreti mulatságot, a Péter-Pál napi búcsút – a Kiritógot – és az úrnapi körmenetet. Varannai szerint Óbuda az I. világháború után süllyedt le egy külváros szintjére, de ez az időszak őt már Párizsban találta.
Az író ekkor már napi szinten foglalkozott politikával, és a Trianoni békeszerződés megkötését tűzközelből nézi végig. Tapasztalatai sokakat érdekelhetnek és mindenképpen árnyalják a történtekről való vélekedésünket. Ebben az időben kezdett rendszeresen cikkeket küldeni az Újságnak és a 8 Órai Újságnak. Pár évvel később visszatért Magyarországra, de egész életében meghatározó maradt számára Párizs kulturális pezsgése. Krisztinaváros a következő lakóhelye, amit már házas emberként szeretett meg.
A könyv címe utal Varannai Aurél foglalkozására – író, újságíró, műfordító –, valamint arra is, hogy nézetei miatt az élete során több alkalommal hosszú éveket töltött rács mögött politikai fogolyként. Az írás és fogolylét kettőssége egész életét végigkísérte, egyre-másra bajba került, mégsem tudott mással foglalkozni, az írás volt a hivatása.
Az író talán túl sokszor hangsúlyozza a könyvben, hogy ő liberális szemléletű, de ismerve a századot meghatározó ideológiák gyakori váltakozását, illetve egymás mellett létezését, érthető, miért fontos számára a saját személyének elhelyezése a rendszerben.
Olvasás közben néha olyan érzésünk támad, hogy a szerző túlzásokba esik saját fontosságát illetően, és tevékenységének a történelmet befolyásoló hatásával kapcsolatban. Hiszen Varannai Aurél halála óta alig több mint 30 év telt el, de kevesen emlékeznek rá, miközben a könyvben szereplő politikusok, művészek nagy többsége a mai napig meghatározó személyiségként él a köztudatban. Talán a könyvben olvasható események, párbeszédek egy része nem is úgy történt meg valójában, ahogy ő leírja? Mindenesetre ő így emlékszik, mi pedig eldönthetjük, mit találunk igaznak belőle.
Varannai Aurélt jó barátság fűzte a harmincas években Márai Sándorhoz. Egy helyütt így ír róla:
„Közben az ivást folytattuk, és Sándor meg én birkózni kezdtünk. Sándor magasabb termetű volt nálam, de nem olyan kisportolt; hamarosan földhöz vágtam. Csak úgy nyekkent, és hörögni kezdett. Vizes borogatásokkal magához téritettük, és ment tovább az ivás, a tánc, a dalolás.”
A Horthy- majd a Rákosi-rendszer bőven hozott meglepő fordulatot Varannai Aurél életében, leginkább a rendszeres bebörtönzések vagy éppen a munkaszolgálat jellemezték számára ezt az időszakot. Mindezek ellenére nehezen tudjuk eldönteni, hogy a szerző élete összeségében szerencsésen alakult, vagy pozitív hozzáállása segítette át a nehézségeken. Megrázó például azt olvasni, hogy a II. világháború után mennyi nyilasból lett gyors váltással az ÁVO tagja. Az ő távoli ismerősei körében is látjuk ennek példáját.
Egy ideje már világos volt, nem tudták elkerülni, hogy Budapestről menniük kelljen, de nem sejtették, mikor jön a határozat, és vajon hová kerülnek. A várakozás napjaiban a teljes kétségbeesést próbálták elkerülni, végül egy éjszakájuk volt összepakolni, mielőtt a heves megyei Karácsondra indultak. A feleségével és a lányával nem először élték át, hogy jóformán mindent elveszítenek. Az őket befogadó család bizalommal volt irántuk, és próbálták megteremteni számukra ebben a lehetetlen helyzetben is az otthonosság érzését. A mindennapok részletes bemutatása közelebb hozza számunkra ezt a felfoghatatlan eseménysort. Az írót itt tartóztatták le nem sokkal később, ami végül öt évig tartó fogságot jelentett számára. Később tudta meg, hogy a feleségét és a kislányát ezután a Hortobágyra vitték munkatáborba.
Joggal kérdezhetjük, hogy lehet mentális egészségben túlélni a sok fogságot, veszteséget, újrakezdést. A szerző szívesen ír erről is.
Szerinte a csillagos házban, a kitelepítés során vagy éppen a börtönben is meg lehet találni az örömöt. Lehet például nyelvet tanulni, tanítani, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni az ott lévő emberekkel. Kedvenc elfoglaltsága volt, hogy irodalmi műveket dramatizált, sokak örömére. Az sem zavarta, ha nem emlékezett egy-egy részre, az eredeti helyett kitalált más fordulatot.
Ezek után talán nem meglepő, hogy a sok viszontagság ellenére, a szerző és családja ’56-ban nem hagyja el az országot. Ahogy írja: „annyi szenvedésen, nélkülözésen estünk át, hogy már semmitől sem féltünk. És újra azt éreztük: hogy right or wrong, my country…”
