Az Óbudai Nyár programsorozatot évek óta a Danubia Zenekar hangversenye nyitja, így lesz ez idén is. Mióta él ez a hagyomány?
Az „óbudaiság” a zenekar létrejöttéig nyúlik vissza, hiszen az alapító, Héja Domonkos is ebben a kerületben járt iskolába, és a Danubia Zenekart 1993-ban ő hozta létre – többek között – óbudai kötődésű barátaival, iskolatársaival.
Én tavaly dirigáltam itt először, hiszen 2013 szeptemberétől vagyok csak művészeti vezetője és karmestere a zenekarnak.
Hol találkozott a Danubiával, milyen korábbi ismeretség alapján vállalta el a művészeti vezetését?
Az Erkel Színházban egy Hunyadi László sorozatban dolgoztam együtt a zenekarral, jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Amikor Héja Domonkos az Operaházhoz került, és elfoglaltságai szükségszerűvé tették a váltást, Ács Péter ügyvezető igazgató megkeresett, hogy közösen gondoljuk át a Danubia jövőjét. Mivel fantasztikus erőkből áll a zenekar, művészileg jelentős potenciál van benne, rendkívül izgalmasnak tűnt számomra a feladat. Ez éppen a zenekar 20. évfordulójára esett, így a jubileumot összekötöttük egy megújult koncepcióval, arculattal. Kialakítottunk egy hangsúlyosan innovatív művészeti irányvonalat, fókuszban a fiatalok megszólításával.
Az Óbudai Danubia Zenekarnak mindig is fontos volt az ifjúság zenei nevelése.
Ez így van és volt, és a zenekar működésének általam is a legfontosabbnak tartott célja az, hogy a fiatal korosztályt megszólítsuk. Sajnos, a középiskolások manapság szinte teljesen eltávolodtak a komolyzenétől, kemény elutasítás érződik részükről. Nekünk, zenészeknek kell tennünk azért, hogy megnyerjük ezt a generációt, és megmutassuk nekik, ez a műfaj egyáltalán nemcsak a nagyszülőké, hanem az övék is lehet. Ma már a legtöbb zenekarnak, zenei intézménynek kitűnő, egyre igényesebb gyerek- és ifjúsági programjai vannak, nemcsak Budapesten, vidéken is.
Ennek a küldetésnek szentelnénk az egykori Flórián mozit is, amellett, hogy a próbatermünk, otthonunk. Terveink szerint szeretnénk egyéb ifjúsági és kamaraprogramok befogadó helyeként is része lenni Óbuda kulturális életének.
A kisebbekhez akár maga a zenekar megy el énekórákat tartani, de hogyan, mivel tudják megnyerni a kamaszokat?
Egy komplex, egyedülálló projektet dolgoztunk ki Egy hét a Danubiával címmel. Ebben első évfolyamos gimnazisták vesznek részt, akik egy-egy koncertünkhöz kapcsolódóan bepillantást nyerhetnek a zenekar életébe: felkeresik a zenészeket, velük tartanak a próbákra, tanításra, egy közös kakaós-kalácsos reggelin pedig mi, zenészek mesélünk művekről, zeneszerzőkről, de főleg a zenészéletről. Kevesen tudják, pedig ez egy vagány és érdekes szakma. Aztán eljönnek a koncertre is, végül pedig beszámolót kell írniuk vagy videoblogot készíteniük a velünk töltött egy hétről.
A zeneakadémiai tavaszi koncertek is rendhagyó módon kezdődtek, kórusmuzsikával lepték meg a várakozó vendégeket.
Van egy negyedóra, amikor a koncertre érkezők leveszik a kabátjukat, beszélgetnek, várnak. Ekkor jelenik meg egy-egy kórus, valamelyik gimnázium amatőr kórusa, és előadnak két rövid számot, mintegy ráhangolódásként magára a koncertre. Ezzel két célunk is van: egyrészt, hogy segítsük az amatőr kórusmozgalmat, éreztessük a jelentőségét, másrészt pedig, hogy a gimnazista kórustagokat becsalogassuk a koncertünkre. Ez tulajdonképpen a fellépésért kapott gázsijuk.
Érdekesnek, kifejezetten vagánynak jellemezte a zenészéletet. Ez a jelző egy rocksztár esetében talán könnyebben értelmezhető…
Egy sikeres és sokat utazó karnagy pontosan ugyanolyan életet él, mint egy rocksztár, csak valószínűleg kevesebb kokainnal. A komolyzenei sztárok élete is azért pompa és csillogás, mert sokat vannak úton, különböző színpadok reflektorfényében játszanak, lemezfelvételekre sietnek, társadalmi eseményeken vesznek részt. Mondjuk a celeb hírekben ritkábban szerepelnek, de ezt senki sem sajnálja. Ugyanakkor viszont iszonyú elfoglaltak, nincs nyolctól ötig tartó munkaidő, hanem próbák, dupla próbák. A Danubia zenészeinek legtöbbje tanít délutánonként, aztán este próbák, illetve koncertek várnak rájuk.
Hogy lehet ezt a feszített életritmust fizikailag bírni?
Sportolnunk kell, szerintem. A hangszeres játék olyan természetellenes pozitúrában történik, ami alapból megterheli az ember izomzatát és vázrendszerét, mindez stressz, koncentráció nyomása alatt történik. Amikor kiállunk a színpadra, mindannyian izgulunk, hogy el ne rontsunk valamit. Ezt a feszültséget oldani kell. Vannak erre különféle módszerek, de folyamatosan, magas teljesítő szinten tartani a szervezetet csak rendszeres fizikai aktivitással lehet.
Mit jelent a zenekar megújult koncepciója, arculata?
Például azt, hogy a bérletes sorozataink egy, a zenén túlmutató gondolatiságot is tartalmaznak, amelyek tematikusan kötik össze a koncerteket és a felcsendülő zeneműveket. A most lezáruló évadunk címe Íme, az ember volt, a jövő évad őszi mottója a Gyermekek vagyunk, míg a tavaszi bérletsorozat a Hősök vagyunk gondolat jegyében zajlik majd. Nem véletlen az utóbbi két mottó.
Ha egy művész megőrzi magában a játékosságot, olyan remekművek születhetnek, mint például Ligeti György Le grand macabre című zseniálisan szellemes, méltán világhírű operája. Vagy ha a gyermeklét alapélményére, a határtalan szabadságra gondolunk, Liszt Ferenc Két legendája juthat eszünkbe, a két Szent Ferenc életét feldolgozó mű (Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár), amelyben mindketten a szabadságot választják, lerúgva magukról a társadalom béklyóját. Minden koncertünket egy ilyen gondolati többlettel terveztem, és azt remélem, hogy ez a megközelítés a művek jobb megértéséhez, a dramaturgiai azonosuláshoz segíti a közönséget.
Hasonló előadásokat tartunk Budapest legfiatalabb koncerttermében, a Budapest Music Centerben, ahol Eckhardt Gábor, a kiváló zongoraművész és zenei nevelő a házigazdája a zeneszerzőket új aspektusokból is bemutató sorozatunknak.
A nyitóhangverseny után az Óbudai Nyár másik koncertje is egy egészen friss, újszerű zenei csemege, melyen az LGT dalai szólalnak meg szimfonikus átiratban.
A népszerű LGT-dalokat egy fiatal és rendkívül tehetséges zeneszerző és hangszerelő művész, Ott Rezső „szabta” a Danubiára. A Szimfonikus zenevonat már az év elején „elindult”, január elején mutattuk be a Müpában, nagy sikerrel.
Igazi, könnyed nyáresti program lesz visszahallgatni az egykori kedvenceket. Sokunknak a Loksi-dalok valóban nosztalgiázást jelentenek, de ez inkább a szüleink korosztályának a zenéje. Talán furcsán hangzik, de én a Beatlesen szocializálódtam, holott John Lennont két évvel a megszületésem előtt lőtték le. A szüleim azonban őket hallgatták, így én is Beatles-imádó lettem. Az LGT-t is a családomtól kaptam, pontosabban a nővéremtől, akinek az egyik kedvenc együttese, kint is volt a legendás Nyugati pályaudvari búcsúkoncerten. Az ő kazettáiról, CD-iről ismertem meg az LGT-nótákat. Igényes zenéjük a kiváló szövegekkel világszínvonalú könnyűzenei terméke a magyar kultúrának.
A komolyzenei érdeklődése mikor kezdődött?
Meglehetősen rendhagyó módon alakult, ugyanis a családomban, a felmenőim között a legtöbben orvosok. Hatéves koromban vittek el első alkalommal a szüleim a Zeneakadémiára, méghozzá Mozart Requiemjére, ami nem a legszerencsésebb választás egy kisgyerek számára, de engem annyira lenyűgözött, hogy valahol ott történt a „becsípődés”. A zene szeretete viszont jellemző a családomra, apai nagymamám még Dohnányi Ernőhöz is járt zongorázni. Én is ezen a hangszeren tanultam gyerekkoromban.
A szüleim természettudományi osztályba írattak gimnáziumba, reménykedvén, hogy én is orvos leszek, pedig akkoriban már zeneszerzéssel is foglalkoztam. Édesapámnak jó barátja volt Petrovics Emil zeneszerző, az ő javaslatára vált ez komollyá, és így jártam két iskolába középiskolásként, a Szent Imre Gimnáziumba délelőtt, és a konzervatóriumba zeneszerzést tanulni délután. 18 évesen egy kérdés volt csak: mi legyek, zongorista vagy zeneszerző? A karmesterséget választottam mint középutat, és a döntésemben Vásáry Tamás is megerősített, miután meghallgatott, és elbeszélgettünk. A játékom és a személyiségem alapján lett ez a benyomása, de jól ráérzett a jövőmre.
Mit szóltak a döntéséhez a szülei?
Otthon hatalmas tragédia volt, hogy a kitűnő érettségimmel nem felvételiztem máshová, csak a Zeneakadémia karmester szakára. „Biztos éhenhalás vár” – féltettek. A mai eszemmel valószínűleg én is ezt mondanám a gyerekemnek, mert ez egy hihetetlenül nehéz pálya, csak erre alapozni nagy merészség. De én bíztam magamban, és abban, hogy ez az én utam.
A zeneszerzéssel felhagyott?
Rájöttem, nem vagyok annyira jó, mint Mozart, Schubert és Bartók. Ez elkedvetlenített, bár a tanárom biztatott. Van egy kis lelkifurdalásom, amiért abbahagytam, hiszen egy előadóművésznek jót tesz, ha aktívan alkot is. Még nem jött el az ideje, hogy újra elkezdjem.
Kitől tanulta a legtöbbet?
Akiket örömmel említek, Kocsár Miklós és Csemiczky Miklós zeneszerzők, nekik sokkal tartozom, kiváló tanárok voltak. Esztó Zsuzsa tanított zongorára még a Zeneakadémia előtti években, később Gál Tamás osztályába jártam. Szemléletmódban talán a legtöbbet Sári József zeneszerzőtől kaptam, pedig mindössze egy félórás órám volt nála hetente, a transzponálás-partitúraolvasás.
Szívesen emlékszem Vásáry Tamásra is, asszisztense voltam a Kodály Zoltán Világzenekarnál, barátom lett, és a mai napig az. Művészileg, emberileg ő a példaképem.
Beszéltünk arról, mennyire nincs ideje a zenészeknek. De talán a nyári hónapokban jut idő kikapcsolódásra, pihenésre. Mivel tölti a következő három hónapot?
Megtanulom a műveket, amelyeket ősszel dirigálok a Danubiánál és az Operában. A nyár felkészülési időszak, lehetőség az újratöltődésre, a belső tartalékok újraépítésére. Véleményem szerint ezt is művészettel lehet, zenehallgatással, zongorázással, olvasással. Néha persze az is kell, hogy kimenjünk a strandra, és semmire se gondoljunk.
Olyasmi is belefér az életébe, mint mondjuk a Sziget vagy más jellegű zenei élmények?
A Szigeten egyszer voltam, de a fesztiválozást nem szeretem, azt hiszem, kinőttem belőle. Viszont egy vissza-visszatérő elvégzendő feladatomnak tartom, hogy behatóbban megismerjem a könnyűzenei irányzatokat.
Mi jut eszébe Óbudáról?
Lenyűgöz a változatossága, ahogy Békásmegyertől az Árpád hídig különböző arculatait mutatja, és az a meghittség, ami az eldugott, zegzugos utcák felfedezését kíséri. Izgalmas, összetett kerületnek tartom.
