Ezeket a szerencsét hozó üveggolyókat apukámtól kaptam. Egészen véletlenül maradtak meg egy fáskamrában, őket nem vitték el…
Édesapja mesélt Önnek?
Mindig csodás meséi voltak. Ha meglátott, már mesélt. Egyszer kint vártam az erkélyen (Beszterce utca 25., harmadik emelet). Állandóan beszélgettem az utcával, fontos közlendőim voltak. Apukám pedig felkiabált, hogy hozott nekem egy mesét Maki Majomról, aki hajósinasként járta a tengert, kivételes dolgokra volt képes, és mindenkivel szeretetben élt. Mese-szőttes lehetett bármiből. Volt például egy nagy akváriumunk, amit a születésnapomra csempészett nagy titokban a komódra. Úgy él bennem a látvány, hogy a csillogó kis halak ki-kiugráltak a levegőbe, mintha táncolnának örömükben, hogy nálunk lehetnek. Minden aranyhalacskának volt külön neve, de nagyon hasonlítottak egymásra, én pedig mindig másik nevet adtam nekik. Ő mégis pontosan tudta, hogy épp melyiket mondtam. Róluk is kitalált nekem kis meséket. A kanárimadarunkat, aki egyedül volt, vigasztalni kezdte. Azt suttogta neki: „hamarosan nem leszel egyedül”. Nem kedvelte a magányt, ahogy én sem bírom. A kanárinak is mesélt, ahogy nekem – rólam, anyukámról, arról, hogy milyen érdekes hely ez az Óbuda, ahol laktunk. A Kiscell-hegyre járt festeni.
(A szemét figyelem, miközben mesél. Vidám szomorúság van a tekintetében.)
Szerelmetes-boldogan vártak engem, kilenc hónapon át vidáman csengő hangokat hallottam csak. Anyukám hegedült, apu bársonyhangon énekelt. A méhen belüli életről, a külvilág észlelésének lehetőségeiről klinikai pszichológusként van tudomásom. Schubertet, Schumannt szerettek játszani-énekelni – apu az Operaházban tanult is énekelni. Házi koncerteket tartottak a nagyszüleimnek. Az egyik ilyen este másnapján, kedden délután három órakor anyukám azt mondta, „Andor, indulni kell”. És mentek, illetve mentünk Hirschler doktor „bácsihoz”.
Hogyan ismerkedtek meg a szülei?
Apám meghódította anyámat! Több legendárium is van. Az egyik, hogy apu felszállt a Bécsi úton a villamosra…
Ez lehetne egy Gelléri-novella kezdőmondata is.
Legyen az! Én abban hiszek, amiben szeretnék hinni.
Az a legjobb!
Tehát: a Nagyszombat utcai villamosmegálló. Az emberek várták a villamost. Apu nagyon szerette a nőket, és a nők is őt. Megpillantotta anyut tizenhét évesen (ő akkor épp huszonhét volt). Egy valóságos porcelánbaba állt előtte a peronon, akinek addig nem volt udvarlója, ezért aztán apunak elég sokszor kellett kimennie a villamoshoz. Ráadásul olyan öltözékben, hogy tessék is ennek a leányzónak. Találnia is kellett valakit, aki bemutatja őket egymásnak – az bizony még olyan világ volt… Ennek az egész helyzetnek olyan a csengése, akár a hajdani villamosnak, nem?
Feleki László írta egy visszaemlékezésében, hogy a százkilós apukája, a gyengéd óriás hosszútávfutó szeretett volna lenni.
Mivel négy évig udvarolt édesapám anyunak, ezt nyugodtan tekinthetjük akár hosszútávfutásnak is. 1937-ben házasodtak össze. 1939-ben születtem én, Jóska öcsém 1942-ben, aput pedig 1940-ben vitték el először munkaszolgálatra.
Kisgyerekként ebből mit érzékelt?
Anyai nagyszüleim, a tündéri Dreierék vigyáztak ránk. Azt mondták, hogy apukám egy „kicsit” elutazott. Nagyon sokszor utazott el „kicsit”. Úgy emlékszem vissza rájuk, mint akik mindig angyali puha mosollyal óvtak engem. Szivárványburok vett körül; színek és hangok simogattak… Apukám mindig vidáman jött haza a munkaszolgálatról, ahogy a vegytisztítóüzemből is. Ügyes kezű ember volt, a szobám ajtajába belevájt egy kis ablakocskát. Ha megérkezett, akkor egy mókás kis semmiséget vagy egy falevelet bedugott az ablakon. Egyszer pedig pipafüstkarikákat fújt be nekem. Ez a játék a mi kis titkunk volt.
Emlékszik az utolsó találkozásra?
A Vörösmarty utcában történt, és kissé homályos a kép, vagy talán csak hárítok… Egy gyűjtőpincébe kellett lemenni. Az Eichmann-vonat előtt egy nappal vitték el, máshová. Reménykedett, akkor is, ahogy mindig. Andersen és Csehov könyvei voltak nála az utolsó hetekben. Ezt csak később tudtam meg, ahogy azt is, hogyan élte meg a tábor felszabadulását, és hogyan próbált hazaindulni, de közbejött a tífusz.
Önök hogyan vészelték át 1944-et?
Minket kilakoltattak a Beszterce utcából. A közelben apu anyjának, Sárikának volt egy pénzszekrénykészítő műhelye a Tímár utca 24.-ben. Apai nagyapám, Gelléri József a születésem előtt egy évvel meghalt. A nagy földszintes házban Lill bácsi asztalos műhelye izgalmas titkokat kínált. Nagy bajsza volt Lill bácsinak, röpködtek a forgácsok erre a nagy bajuszra. Ha evett, akkor is a bajszát figyeltem. Aztán nehezebb lett az élet. Bombázáskor mi, a kilakoltatottak elvileg nem mehettünk le a légópincébe. Velünk szemben volt egy háromemeletes ház, onnan valaki szólt a rendőrségnek, hogy a tilalom dacára mégis leosontunk. Aztán jöttek is a rendőrök „intézkedni”. Meg mások is jöttek, fegyveresek, nem értettem, mi történik, csak azt érzékeltem, hogy izgatott mindenki.
A fáskamrához állítottak bennünket. Aztán amikor értékeket nem találtak, 15 percet engedélyeztek nekünk a csomagolásra. Ezt a felszólítást puskatussal is nyomatékosították, amiből nekem is kijutott, de ezt nem részletezem. Aztán letelt a negyedóra, és nem jött senki értünk. Akkor. Később kitereltek minket a Duna-partra, ahol újabb csoda történt: egy puskás férfi közeledett felénk, megismerte anyut, a „gyönyörű Juditkát”. „Jaj, a Sárika néni hogy engedhette magukat ide?” – kérdezte. Apai nagyanyám a megmentett javakkal ekkor már kimenekült Rákospalotára. Anyu régi ismerőse oldalra terelt minket, aztán személyazonosító papírokkal tért vissza. Vajda Vera lettem, anyukám Vajda Anna, testvérkém Vajda Milán. Ez az ember kísért minket a Pannónia utca 56.-ba, ami védett ház volt. A Pannónia utca után öcsém és én a gettóba kerültünk, anyu pedig az Ezredes utca 16.-ban lett cseléd, hamis papírokkal. Itt egy repeszsérülés miatt elvesztette a lábát, de nem lehetett kórházba vinni. Az egyik bombázáskor jött egy ember „fekete szárnnyal”, afféle reverendaszerűségben. Meglátta haldokló anyámat, akiről egy varjúszerű, károgó asszony épp a jegygyűrűjét akarta elorozni. A fekete szárnyú emberről 2016-ban tudtam meg, hogy ő volt a csodálatos Sztehló Gábor evangélikus lelkész. Szánkón vitte el anyámat a Széher útra, a Szent Ferenc Kórházba, ahol megműtötték. Az öcsém és én felkerültünk az Istenhegyi útra, a tüdőszanatóriumba Sztehló Gábor jóvoltából, aki szintén a lécekből összetákolt szánkón húzott el bennünket anyámhoz hegyen-dombon át. Korábban a Nagyszombat utcában is sokat szánkóztunk, de ez egészen más volt.
(Hosszú csend. Mindketten hallgatunk. Mintha Ágnes kitalálná, hogy mit akarok mondani, folytatja.)
Aztán ott állt az én szépséges anyukám – fél lábbal. Egész életemben soha semmiért nem kiabáltam, nem hisztériáztam. Se gyerekként, se felnőttként. Akkor viszont teli torokból ordítottam. Anyám a műtét után sokáig betegeskedett, tébécés lett. A Korányiban doktor Barát Irén igazgató kezelte, és a pályakezdő doktor, Kulka Frédi, Kulka János édesapja. Embernek és orvosnak egyaránt kiválóak voltak, ők vigyáztak anyura. Mi a testvéremmel intézetbe kerültünk. A Beszterce utca 25.-be ugyanis mások költöztek be.
Azóta járt ott?
Pár éve, édesapám emléktáblájának avatásakor nagyon szerettem volna. Felmentem a harmadik emeletre. Kértem, hadd menjek be a lakásba. Nem volt otthon a tulajdonos. Kértem, hogy esetleg máskor, alkalmas időpontban felkereshessem. Nem lehet, mondták, „a tulajdonos nem szereti mutogatni a tulajdonát”.
Mi lett az anyai nagyszüleivel?
Pipi és Izidor úgy haltak meg Bergen Belsenben, akár a halhatatlan szerelmesek. Két menet támolygott egymás mellett, külön a nők, külön a férfiak.
Tehát egyikük sem tért vissza, így hamar elvesztettem őket is. A Szentendrei úti lakásukat is elvették.
Amikor az apai nagyanyja visszajött Rákospalotáról, miért nem vette önöket magához?
A felszabadulás után az elsők között indulhatott meg újra a nagyanyám pénzszekrényjavító üzeme. Fantasztikus volt, mindent újra tudott kezdeni és újjávarázsolni. De nekünk valahogy nem lett helyünk nála, és persze nem firtattuk a dolgot. Ő volt az anyja az én csodálatos szívű apukámnak, így mindenre megkapta tőlünk a felmentést. Ráadásul tudtuk, hogy örökbefogadott gyerek volt, egy lévai család nevelte fel. Ebből meg lehet érteni, miért volt ilyen kemény.
És most is mosolyog, miközben erről beszél…
Eszembe jutott róla egy igazán pompás történet. A nagymama megfigyelte, hogy egy bizonyos nap bizonyos órájában a nagyapám mindig kicsinosította magát, és úgy ment el otthonról. A nagymama magánnyomozót fogadott, és a gyanú be is igazolódott: kézhez kapta egy hölgy személyleírását.
Megértette a diszkrét, de határozott üzenetet, és ezután mindig otthon maradt. Minden kreativitása dacára Sárika soha nem lett igazi nagymama. Gondolom, nem tudta, mit tesz nagymamának lenni, ezért nem ítéltem el soha.
Valaha beszéltek erről?
93 éves korában, amikor haldoklott, azt kérte, egyenként menjünk az ágyához. Én mentem először. Sokáig nem szólt semmit. Aztán végigpuszilta a kezemet, a karomat, megsimogatta a fejemet. Lehanyatlott, és azt mondta: bocsáss meg, Ágika, bocsáss meg. Sírt ő is, sírtam én is. Utánam jött Jóska, aki zokogva futott ki. Nem tudom, mit mondott neki a nagymama. Aztán ment be anyu, aki nyilván nem tett neki szemrehányást a halálos ágya mellett, bár joggal tehetett volna. Elnézést kért tőle is.
Azért is a bocsánatát kérte, hogy a másik nagymamám, Pipi „kincseit” sem adta vissza. Ezért vagy sem, de tény, hogy soha nem volt bennünk egy szikrányi harag sem iránta.
1945 után a hároméves öccsével intézetbe kerültek.
Legalább tíz intézetben voltunk. Nem tűrtem, ha vernek, azt se, ha másokat vernek. Se azt, ha kenyeret akartak lopatni velem. Ilyenkor mi Jóskával „kicsikét elmentünk”. Magyarul: megszöktünk. Egyszer Popper Péter anyukájának az intézetébe kerültünk. Popper néninél jó volt, ő szeretett bennünket, ezt sokszor kedvesen a tudtunkra is adta. Amikor tehettük, meglátogattuk anyukámat. Barát Irén nénitől kaptunk vitaminokat a Korányiban. Az 56-os villamossal mentünk jó darabon. Soha nem volt pénzünk jegyre, de felengedtek minket.
Egy újabb villamos, ráadásul Gelléri egyik legszebb novellája játszódik ezen a járaton, a Hűvösvölgyi nászutasok…
Noha nem tudok kedvencet mondani apukámtól, ez nekem is különösen fontos írása. Az érzelmek egyszerűségét és puritánságát, a szeretet szimfóniáját, ahogy mindig, megteremtette ott is. A történet utolsó mondata és képe: „Ezalatt az este járja az utcákat, mint a kormos kéményseprő. Szerencsét hoz a részegekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban kimászik Óbuda kocsmái közül, a felhők közé.” Egyszerre lett festmény és zene minden írása, amelyekben ezek a gondolathullámok, mesehullámok és mindenekelőtt a szeretethullámok a legfontosabbak.
(A néma utcáról hallani, ahogy elmegy a ház előtt a 27-es busz.)
1948-ban jött ki anyu a kórházból. Ugyanebben az évben Pozsonyba utaztunk anyukám unokatestvéreihez. Gazdag textilkereskedők voltak. Segítették volna, hogy továbbmenjünk Svájcba vagy Izraelbe. Azt is, hogy ott maradjunk náluk. Anyukám azt kérdezte: „Ágika, te mit gondolsz?”
Közel a gyerekkori helyhez…
… és mégis távol. Tudja, csak arra szeretek emlékezni, hogy anyukám és apukám egymásnak teremtődött. És épp emiatt lehet azt is tudni, hogy az ember kegyetlensége is végtelen. Hogy őket elszakították egymástól. Hogy embereket elszakítanak egymástól. Fizikailag, erőből nem lehet ez ellen tenni, csak példaadással, tanítással. A tanítás nekem mindig nagyon fontos volt. Amikor filmben akart szerepeltetni egy nem is akármilyen rendező, nem álltam kötélnek. Inkább elmentem egy kis iskolába magyart tanítani. Hogy tovább adjam mindazt, amit kaptam gyerekkoromban a szüleimtől, a nagyszüleimtől, elsősorban apámtól.
Önérzetek történetei…
Képzelje, meg akartam írni a folytatását a fájdalmasan rövid Gelléri-regénynek, az Egy önérzet történetének. Aztán azért nem írtam meg, mert megkérdőjeleznék az igaz szándékot, és pontosan a lényeget nem értenék, amiért tettem volna.
Önnek az írás mintha lelki szükséglet is lenne.
Életem két szakaszában írtam verseket. Két veszteségnél léptem át az írás-nem írás határát. Testvérem halálakor, 1995-ben, aztán az ő drága fia, Bandika halála után 1997-ben. Csodálatos emberek voltak. Apukám után Bandikám volt hozzám a legközelebb. Végig a támasza lehettem az utolsó másfél hónapban. Az életem tanárként, dramaturgként, pszichológusként természetes folytatása lett annak, amit a szüleimtől örököltem. A mai napig sokak bizalmát élvezhetem, és rengeteg szeretetet kapok a volt tanítványaimtól, pácienseimtől. Hálás vagyok nekik ezért.
(A szerencsehozó üveggolyókon megcsillan a fény.)
