Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 ősz
Fotó: freepik.es
Adamik Zsolt: Csak úgy leves
Gubcsák úr nem volt szép ember, orra gomba, feje bősz, haja alig, szája ferde. Gondolatban sem volt csábító: magasról tett a festőkre, verset szavalni nem tudott, és ha valaki társaságában Bachot emlegette esetleg, ez a Gubcsák csak nézett, aztán közölte, hogy a focihoz ő nemigen ért. Akkor biztos pénze volt, befektetése, kisebb bányái Burmában, mondanánk egyből, de nem: Gubcsáknak csak egy szoba-konyha jutott, az is Óbudán, ami szoba-konyhából is majdhogynem semmi. Adódik tehát a kérdés: akkor hogy lehet, hogy ezt a Gubcsákot zabálták a nők?

Hát, mert Gubcsák úgy érlelt, ahogy egy költő költ, ahogy egy festő fest, vagy, teszem azt, ahogy egy Johann Sebastian egy a-moll prelúdiumot csak úgy a fáskamrában összerak. Nem volt trükkje, nála mégis egyfolytában lányok remegtek izgalmukban, vasárnap délután a levesestányérok felett, pont, mint a szamóca, mikor a méhszárny rebegteti. Szoknyájukon langymeleg csík volt a nyár, harisnyájuk csupa elektromosság, és mire Gubcsák leszűrte a zöldséget, és egy fehér porcelánon mosolyogva eléjük rakta a külön szedett marhahúst francia mustárral és ecetes tormával, ezek a lányok már eldöntötték, hogy ők inkább a konyhára bolsojista balettosként rontó Gubcsákot eszik meg. Szopogatják ki belőle a velőt. Nyalogatják le a csontjáról a húst.

Pedig mi volt abban a levesben? Némi átforrázott csípő fartő, kettő darab velőscsont, némi belsőség meg sárgarépa, fehérrépa, zeller, karalábé, 1 közepes fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10–15 szem bors, 1 körömnyi cseresznyepaprika, 1 csapott mokkáskanál sáfrányos szeklice, 1 csokor petrezselyem – csak hát ez a leves nem rittyentve, és semmiképp sem főzve volt. Gubcsák érlelt: számító mód akár egy napig is táncoltatta a gázlángot a fazék alatt. És hogy az időt közben elüsse, pajkosakat képzelt – mert aki arra, ahogy a lángnyelv azt a többliteres, piros színű, fehérpettyes fazekat cirógatja, és teszi boldoggá becézéssel csupán, majd hergeli még veresebbre és veresebbre, pajkosat nem gondol, szakács sem talán.

Gubcsák pedig szakács volt, sejtszintig az. Olyan, aki akkor sem pörköltösítené el a lecsót, ha egyes moslékon tartott elemek válogatott eszközökkel kényszerítenék rá.

Olyan, aki szeggyel álmodik, és reggel arra receptet komponál. Aki simán rímet pattint a karalábé fanyarságára, a zsírra, ha pattog, vagy ha a piacon a lángos illata az orrába vackol el.

Nem csoda tehát, hogy a Gubcsák levese minimum romantikusakat muzsikált a szájban, kőszívek repedtek tőle mézeskalácsalakba, a merőkanál összes koccanása pedig úgy hatott, akár egy-egy picike, női mellkasra célzott haiku első sora, amiben szerepel a „felcsillan” szó, meg az, hogy „mackós méz”.

A többi dolgokban, amiket aztán Gubcsák ezekkel a lányokkal művelt a délután folyamán, olykor egyenest a konyhapulton, a levesestálba lógva, maradék zellerek között, már ennyi romantika nem volt.

Nem nagy dolog.

Van ilyen.

Szóval volt ez a Gubcsák Óbudán (ahol persze naponta lapogatta a kocsmáros és a pék, de még a Tímár utcai hentes is előre köszönt neki), elpancsikolt a világában úgy 40 évet, útját rúzsnyomok és lefejtett bugyik szegélyezték, aztán megszeretett egy lányt a sok közül, elvette feleségül, madárcsicsergésben lelegeltek együtt még huszonkét év boldogságot, majd egy nap fogta magát, és mosolyogva meghalt mind a kettő.

Utoljára Gubcsák rostélyosból főzött levest. Pirítóst pirított hozzá. Egy forró serpenyőben később kisütötte a húst, megkérgesítette, de úgy, ahogy az élet az ő szívét sose bírta ám. A felesége (öregkorára is égővörös hajú és mosolypogácsás) puszit adott Gubcsáknak.

Van ilyen ezer. Nem nagy dolog. Vagy az lenne? Nem is tudom. Nem is tudom, miért mondtam el.