Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 nyár
Fotó: Koncz Tímea illusztrációja
Adamik Zsolt: PLÖMPLÖM
Olyan sötét volt az utcán, mintha valaki egy üres és rozsdás kompótoskonzerv aljában zsebre vágta volna a csillagokat.
Didergett a minden, vacogott a csonthideg. A Flórián téren pedig, pont a híd alatt, ahová még a sárga villamos is félősen, jó hangosat csöngetve mer csupán behajtani, a betonlábon gonoszkodó firkák közül egy zárójeles, fekete filccel írt mondat ugrott le a falról.

Először mintha nem tudná, mi legyen, csak feküdt ott a porban egy törött, műanyag szék mellett. Majd kis percegés után karcos, kellemetlen üvegcsörömp hallatszott: a mondatnak lába nőtt, aztán kezei, a kezekre ujjak, az ujjakra pedig fekete, sosemosott, hatalmas karmok. Aztán céklafejet, aztán szájat növesztett a mondat, és amikor megvolt a kancsal, sanda szeme is, az éjszakából ballonkabátot tekert, magára kapta, majd elindult, neki Óbudának, sántítva, gonoszul verdesve a világot azokkal a girbegurba mancsaival, s közben a következő dalra gyújtott rá:

Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Észre sem vette, mikor a falról egy szóvirág szökkent a hátára, és nem engedte el.

Később

valahol messzebb, a frissiben rákezdett eső alatt, egy sáros, szomorú buszmegállóban, mondjuk a Lajos utcánál öten gyülekeztek: egy kéményseprő, egy boltos néni cekkerrel, egy nyugdíjas kalauz, a sarki pék, valamint egy szobafestő- és mázoló, piros festékpecsétes munkásruhában.

Esernyő csak a boltos néninél volt, s mivel a buszmeg­állónak nem volt teteje, szépen lassan mindenki más bőrig ázott.

A pék egy hirdetőoszlop mellett álldogált, a nyakát jó mélyen a zakójába húzta – pont úgy nézett ki, mint egy pödrött bajszú, öreg teknős, amint ki-kiles a páncéljából néha, hátha végre jönni talál a kilences busz. Már azt sem bánta volna, ha orvul lefröcsköli a pocsolyalével, csak jönne már – ekkor azonban egyenesen a háta mögül azt suttogta a fülébe valaki kopott, rozsdás hangon:

– Hogy a pók hálózná el ezt az irigy nénét! Hogy nőne ecetfa a kertjébe, és takarná el a kilátást, hát miért nem ad nekünk is az esernyőből, PFŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰ!

A pékek füle, mivel nem krumplival, hanem liszttel dolgoznak, köztudomásúlag igen jó. Fel is kapta a fejét, ijedten nézett hátra – mégsem látott senkit sem. Csak valami éles, kellemetlen szagot érzett, pont olyat, mint amilyen a távirányítóba beleszáradt elemek szaga szokik lenni, mikor ördögös filmet vetít a tévé.

Ugyanakkor ez a különös gondolata támadt:

– A hétszentségit, a teremburáját ennek a világnak, de milyen igaz!

És azután már nem az utat, hanem az ezüstkontyos boltos nénit figyelte sandán. És észre sem vette, hogy miközben úgy hergelte magát, akár valami rossz autó a Csillaghegyre föl, a barna zakó helyébe lassan egy éjszakából varrt ballonkabát tekeredik, feketelyuk gombokkal. Ahhoz pedig már végképp túlontúl mérges volt az esőre, a nénire, a néni esernyőjére, a hottentottákra meg úgy az egész világra cuzammen, hogy rájöjjön: ő bizony már nem is pék, hanem csak egy nagy, dühös, céklafejű, koszoskörmű, lepcses szájú, dohos szívű vircsaftjóska.

Valami suttogott és susogott és uszította a népet, s a buszmegállóban igen hamar ugyanígy járt mindenki. A kilences busz egyáltalában nem érdekelt már senkit sem: a nénit kezdte korholni az összes, a néni pedig, mint akit a búbánat puszilt szájon, visszakorholta őket, hogy mit szólnak bele az ő dolgába, és hogy milyen cudar, piszkos világ ez – ekképp pedig szépen, ráérősen fekete lett ő is, akár egy gonosz firka egy sötét helyen, mondjuk pont egy híd aljában.

Mindenki fekete lett, mint a szurok. Fekete, fekete, fekete.

Egyikük sem vette észre, hogy igazából hatan vannak, s a hatodik, a legnagyobb dorgálpál mind közül a nagy zavarodás közepén azt röhincséli a markába sunyulva, hogy

– Höhöhö! Harapom!

Szépen lassan

egyre, egyre, egyre többen jártak így. Jaj lett a világnak, Óbudának vége volt, befeketült, egymással veszekedett boldog-boldogtalan. „Micsoda, hogy virágot én, neked, akinek olyan a haja, mint a szénaboglya???” – rikoltozták Kaszásdűlőn. „Menjél már arrébb azzal a tragaccsal, vagy istenuccse begorombulok!” – kiabálták a villamosnak a Bécsi úton (aki szegény nem is értette, hogy mit csinált rosszul.). „Én meg mán’ azt sem tudom, mi a bajom, de akkor is ordibálok magával, hiszen idejött tejfölért!” – sipítozta a fekete pacába öltözött Margit eladó néni a kisboltban, majd a földhöz vágott egy amúgy is meggyötört salátát.

És minden esetben álldogált ott egy főkabátos feketeség is, és alig győzte dörzsölni a mancsát a fenenagy elégedettségében.

Lassan mindenki egy sötét ballonkabátban találta magát. Egész Óbuda. Ennyi volt. Kész, vége.

Illetve majdnem mindenki. Volt egy pici lakás a Bécsi úton, egy egészen kis pösznyi garzonka, ahol egy macska és egy csomó, összegyűrt papírdarab társaságában egy csupakóc fiatalember medvés pulcsiban némi dühöngés mellett inkább keresgélt.

Kihúzta a fiókokat. „Itt sincs” – brummogta. Benézett a hűtőbe. „Ide sem tettem.” Aztán azt dünnyögte hajtépősen, amikor felforgatta a konyhaszekrényt, hogy „GRDHSJBJBKS!”

A cica érdeklődően pislogott egy ideig, aztán azt kérdezte, de pont úgy, mint akit tényleg érdekel a dolog, hogy mit keres a medvepulcsis.

– Jaj, hát mit keresnék? – válaszolt a fiú, és beleroskadt egy rojtos fotelba. – Elvesztettem a legszebb rímemet. Itt volt valahol, azt hittem, hogy a zsebemben van, de nem, mert ott csak két szálkás metafora meg egy pici kis hasonlat volt, meg egy buszjegy. És az se jó.

Az bizony szomorú, közölte a cica, de pont úgy, mint aki azt mondja: tök hülye vagy te, édes fiam.

Igen, és akkor mi van?! – förmedt rá a cicára a fiú, aki költő volt, pont ilyen förmedős. Ha dühös volt, olyan csapkodós sorokkal verte a világot, hogy öröm volt nézni – a fővárosi főokosság meg is dicsérte ilyenkor, hogy jaj, milyen eredeti, adjunk neki díjat. Ha meg szerelmeset írt, mint például most, akkor meg úgy olvadt a költeménye, mint az eperfagyi, ha szeretik:

Este ha

bedurcul

reggelre

morka

Virágbort

iszik ha

szomjas

a torka

Elnézést

Kisasszony

tudom, hogy

LOLka

egy picike

puszihoz

kedve

nem volna?

Virágbolt

illatú

hajába

túrka

vattacukor

van a

szívében:

PLÖMPLÖM

PLÖMPLÖM!!!! HÁT EZ AZ! NEM JUT AZ ESZEMBE! – kiabált a fiú, és a haját tépte. – Hogy az ég rakná tele kövekkel, és mondaná a fejemre, hogy talicska!

A cica közölte, hogy ez azért már hiszti.

Hiszti! KRISZTI! Csakhogy nem az, hanem! – fortyogott a fiú fel s alá a pösznyi kis garzonban. Ahhoz képest, milyen pici kis lakás volt, a medvepulcsis lebaktatott benne csak ezen a délutánon 26.7 kilométert. – Nem jut eszembe! Csak az az utolsó rím, az nincs meg! Pedig az volt mindennek a teteje!!! Úgyhogy el is megyek világgá.

Fel is kapta a ballonkabátját. El is ment. Becsapta az ajtót, a cicának azt se mondta: szevasz.

Először a kiskocsmába ment világgá. Ledübörgött a lépcsőn, és a fémpultnál rögtön kért egy macifröccsöt.

Macifröccsöt? NEKED? – recsegte valaki a pult mögül, aki biztos nem a szokásos vörösfejű Laci pácsi volt, mert a vörös fejű Laci pácsinak beszédhibája volt meg csibészes mosolya, nem pedig fekete fogai és dohos szagú, fekete kabátja. – Ha lenne se adnék, de neked nem is volt, te borzosbirka, TE!!!!

A medvepulcsis költő a homlokát ráncolva nézett körbe, és akkor jött rá, hogy bizony lemaradt valamiről.

A szokásos törzsvendégek helyett ugyanis csupa-csupa fekete figura fortyogott a kiskocsmában. Zümmögtek, dörmögtek, durrogtak. A mancsukat karmolászták. Páran egy-egy meglepően praktikus, hordozható gázrezsón forralták a bosszút. És mindegyiknek volt egy rossz szava a medvepulcsishoz.

Szájszagú mimóza! Tehetségtelen ripők! Gazosszívű mameluk! – ordibálták, és egyre-egyre közelebb gyűltek a költőhöz.

A medvepulcsis úgy döntött, ideje kiállni magáért, úgyhogy illaberek, már futott is elfele. Fel a lépcsőkön, ki a térre, el a Bécsi úton, és ott állt meg csak lihegni, meg fejet törni, meg szétnézni kicsit. Belebambult tehát a furcsa, eddig sose tapasztalt, csontos óbudai csöndbe, egészen bele abba a veszélyes, csillogó bongásba, ami azoknak a helyeknek a sajátja, ahol készül valami, sőt, ahol a Valami már ott álldogál a sarkon, pislog és leskelődik kifelé, de még nem ugrott elő, nem kezdődött el,

ám csak másodpercek kérdése a dolog.

És jöttek is egyszerre a fekete ballonkabátos mindenkik. Hömpölygött a feketeség a likakból, mélygarázsokból, a kapualjakból, a szaküzletekből és a postáról, a bokrok alól, a szobrok mellől, az aluljárókból és a villamosmegállóból. De mindegy is, honnan jöttek, egy közös volt bennük, hogy láthatóan mind-mind a legsötétebb banyacúgos éjszakát hordták kabát helyett, és úgy tüsszögték magukból a dühöt, mint influenzás a náthát (amikor nem jut neki mézes tea, mert senki sem szereti, és nincs aki főzzön).

– Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Ezt kántálták.

A medvepulcsisnak most illett volna megijednie. Ott állt egy nagy, fekete pocsolya közepén, körbenőtte az üvöltözős éjszaka, ragadt körülötte a düh, ott fortyogott a legnagyobb rosszindulat közepén. Élete történetének fonala láthatóan elröpült.

De elfelejtett megijedni. Eltátotta inkább a száját.

– Hjakskní – közölte, aztán megrázta a fejét. – Illetve, hogy ezt én írtam.

– Bizony, hogy te írtál! – döndült egy hang. A csirizes feketeség szétvált, mint egy ijedős függöny, és egy nagyon-nagyon-nagyon sötét figura sétált a medvepulcsis elé.

A karmai sosemosottak.

A feje cékla.

A szeme szürke és kancsal.

A szíve pedig göcsörtös, mint egy kiszáradt fának a törzse.

– BIZONY, HOGY TE ÍRTÁL, AZTÁN JÓL OTTHAGYTÁL A HÍD ALATT A HIDEGBEN! – üvöltözte a legnagyobb dorgálpál mind közül, a többiek pedig, akik korábban óbudai pékek, nénik, tacskók, szakácsok, buszvezetők, semmirekellő himpellérek és polgármesterek voltak, azt sziszegték vissza, hogy IGENNNNNNN. – NEM ILLIK ÁM ÍGY BÁNNI AZ EMBERNEK A SAJÁT MAGA BABUSGATTA DÜHÉVEL, NEM BIZONY!!!

A medvepulcsis költő becsukta a száját. Aztán kinyitotta. Aztán megint.

– Hm – közölte végül. Arra gondolt, hogy tényleg, mennyire, de mennyire dühös is volt, amikor ezt a buta kis klapanciát írta. Végignézett a falból kiszakadt, méregtől remegő dorgálpálon, aki (nézd csak, és tényleg!) firkált betűkből lett összerakva: minta ákombákomokkal töltöttek volna tele egy ormótlan nagy zsákot. Emlékezett arra az éjszakára, amikor szomorúan és tele csupa-csupa grrrrr-vel és jajjal és most mi lesszel a falra firkálta, csak azért, hogy ne legyen benne tovább – aztán most tessék, itt van a dühe az orra előtt, és miatta gonoszkodik és pocsolyafekete itt az egész Óbuda.

Pedig csak egy hosszú mondat, semmi más. Amibe jól beleírta magából, mi az, ami annyira, de annyira fáj,

hogy

csak

na.

Majd megpillantott valamit. Mennyit kereste, és most itt van!

Egy szóvirág lóbázta a lábát a dorgálpál vállán. Egy rím, ami, mint mikor régi havert pillant meg az ember tömegben, felpattant, és a medvepulcsis felé integetett. Sárgán ragyogott, vagy inkább csak pulzálgatott, akár egy villanykörte, mikor nagyon próbálkozik. És akkor elindult. Tudta, mi a dolga! Olyan volt, akár egy picike, napfénnyel dobogós búgócsiga, amelyik egyre és egyre közelebb pörgött a mackópulcsis költő dühének céklafejéhez.

Az azonban mit sem törődött vele. Észre sem vette talán – tudvalevő, hogy dühök meg effélék tudomást sem vesznek, meg sem pillantanak olyan apróságokat, mint az öröm meg a szeretet. A dorgálpál most épp azon morfondírozott, hogy fogja felfalni a medvepulcsis költőt:

– Talán petrezselyemmel eszlek meg. Meg sóskrumplival – hümmögött. A csupa fekete pocsolyatömeg helyeselt, hogy IGENNN (mintha tényleg, de tényleg nem tudtak volna mást nyekegni, csak ezt). – Vagy beleteszlek egy nagy cserépedénybe, és napokig meg hetekig a kemencében párollak.

– Sajnálom, édes öregem – húzta ki magát a medvepulcsis költő. – De belőlem nem eszel.

A dorgálpál nem értette. Tőle most félni illenék.

– Tessék rettegni tőlem! – dörögte. – A dühtől remegni kell! Meg haragudni rá, hogy jó sok kis düh legyen!

És akkor kapott egy puszit. Úgy megijedt tőle, hogy azt sem mondta, bikkmakk.

– Jaj, te kis veréb, te! – cincogta marcipánegér-hangon a szóvirág, és átölelte a dorgálpál céklafejét. És vigyorgott. És akkor volt egy nagy, banánillatú durranás. Meg egy mézeskalácsszív alakú detonáció.

És aztán már semmi sem volt.

Csak a Bécsi út. Meg a kivirágos kivirradt Óbuda. Meg a napsütés meg a rengeteg sok ember, akik már nem voltak feketék egyáltalán, és csak mosolyogtak és nevettek és ölelgették egymást, hogy jaj, de jó, hogy vége van! És jaj, de jó, hogy végre nem haragszunk egymásra, meg szidjuk a másikat!

És ott állt középen a medvepulcsis költő, kezében a rímmel, amit annyit keresett.

Jobban megnézte magának. A rím visszavigyorgott rá. Jobban megnézve egy lánynév volt az. A költő pedig a homlokára csapott:

– Ó, de hülye vagyok!

PLÖMPLÖM.