rovatok
hallgass! | 2017 ősz
Fotó: Szász Marcell
Kabai József
ÁDÁMTÓL TÖRÖK BÁCSIIG
Beszélgetés a legendás blues fuvolistával
Ötven éve jazz-rockot és blues-rockot játszik. Az élő fellépések embere, eddig csaknem 9000 koncertje volt idehaza és külföldön. Nem látjuk bulvárlapok címlapján, nem folyt bele a politikába, a Török Ádám név egy megbízható brand. Ezer szállal kötődik Óbudához, évek óta itt van a zenei bázisa is.

Úgy tudom, zsenge ifjúságában a sportpályákon töltötte az idejét, szó sem volt zenéről. Hogyan került mégis a színpadra?

Ott kezdeném, hogy gimista koromban, mint minden srác, én is futballista akartam lenni. Elég jó szinten fociztam, erős felépítésű voltam, és nagyon durván játszottam. Az ötvenes, hatvanas évekről beszélek, a magyar foci aranykoráról, a Puskás Öcsiék idejéről, és utána jöttek az Albert Flóriék. Szóval voltak példaképeink.

Egyesületben játszott?

A Marczibányi téren, a Turbóban rúgtam a labdát és az ellenfelet, majd a Vasasban, ott nem voltam igazolt játékos. Akkor már a Toldy Gimnáziumba jártam, állandóan megbuktam, és a suli nem járult hozzá, hogy sportoljak.

Évekkel később én is odajártam, a tanárok emlegették, hogy milyen rossz gyerek volt…

Emlegettek… azt elhiszem… nem voltam egy iskolába járó fajta. Azért jó emlékeim vannak a középiskolából. Ott ismerkedtem meg a beatzenével. Egymásnak adogattuk a lemezeket, a srácok szülei hozták külföldről, a Szabad Európát is hallgattam, meg a Luxemburgot.

Közben még mindig focistának készültem, amit jogász apám nagyon nem akart. Tanuljak inkább tovább.

Harmadikban kirúgtak a gimiből, apám keserűen mondta, na, téged kivágtak, most már sohasem mehetsz egyetemre. A Petőfibe vettek fel harmadikba osztályismétlőként, és itt jött az életem fordulópontja.

A Petőfiben minden srác zenész akart lenni?

Nem egészen. Úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim nem mertek odajönni hozzám. Akkor már kicsit megeresztettem a hajam, Eszterházy-kockás zakó, a fehér Lee gatyámat az Ecserin szereztem be, nagy dolog volt az 1965-ben. Úgy éreztem, kész belvárosi ficsúr vagyok. Egyszer csak a nagyszünetben elkezdtek odajönni a lányok. Nem értettem. Addig még nem csajoztam, csak fociztam. Két hét múlva egyikük behozta az édesanyját, aki megkérdezte, Ádám, eljön hozzánk szombaton ebédre? Mondtam neki, csókolom, én nem nagyon eszem, csak focizom, amúgy anyám csodálatosan főz, köszönöm, nem megyek. Arra gondolt, hogy kaja után oltárhoz is vezetem a lányát? Na, mindegy. Aztán odaszólt két osztálytársam, Soltész Peti és Kiss Zoli, hogy Ádám, tudsz te énekelni? Rávágtam, hogyne tudnék. Addigra már meséltem nekik, hogy a Toldyban egy osztályba jártam a Zalatnayval, és páran fiúk, mint a Cini kis apródjai, elkísértük a fellépéseire. Bevettek az együttesükbe, és akkor kezdődött a karrierem. Marhára szerencsésnek mondhatom magam. A hatvanas évek közepén több ezer gyerek kezdett beatzenét játszani, dobokat, gitárokat vettek őrült pénzekért, és abból a felhozatalból kábé kétszázan maradtunk, akiket ma is ismernek, sajnos sokan meghaltak. Szörényiék és Radics Béláék vágtak bele elsőként, mi voltunk a második hullám.

Ordibáltam a színpadon, és egyre jobban ráéreztem a dolog ízére. Fuvolázni később kezdtem, vettem pár órát egy zenetanárnőtől, aztán a fellépések közben fokozatosan magam tanultam meg.

Török Ádám 1973-ban

Ezt a gimnáziumi bandát tekinthetjük az első Mininek?

Igen, de az igazi Mini indulását 1968 nyarára teszem, egy évvel a gimi után. Akkor hoztam oda a Závodi Janót, akivel egy házban laktunk a Várban, és kétéves korunk óta barátok vagyunk. Az együttesben volt még a Czipó Tibi és a Kiss Zoli, ez a korszak 1970 decemberéig tartott.

A badacsonyi Tátika presszóban volt a nyári törzshelyünk, több száz gyerek előtt játszottunk, a Janóval kétnaponta új szobát kellett kivennünk a hajnali csajos bulik miatt.

‘70-ben elment a Závodi, és onnantól kezdve gyakoriak lettek a tagcserék. 1971-ben már Papp Gyula orgonistával, Nagy Pisti basszusgitárossal és Németh „Nemecsek” Tamás dobossal alkottuk a Minit.

Ezt a felállást már az egész ország megismerte…

Országos turnéink voltak, Erkel színház, Kisstadion. Megjelent három kislemezünk, nagylemezünk csak jóval később lett. 2008-ban adták ki az akkori legnagyobb számainkat Fruit Pebbles címmel bakeliten. Hazai rockszakírók szavazatai alapján Magyarországon ez minden idők második legjobb rock LP-je. Az első a Syrius, Az ördög álarcosbálja, és a ’78-as Vissza a városba albumunk is benne van az első harmincban.

A hetvenes évektől három kultikus budai hely határozta meg a mozgásterét.

1969-ben találtuk ki a Mini klubot az I. Kerületi Művelődési Ház vezetőjével, a drága Margó nénivel. Állt a sor a Clark Ádám térig; akiket már nem engedtek be, bemásztak az ablakon. A Bem rakparton eddig közel ezer bulit tartottunk. Margó nénivel hoztuk össze a Tabánt is, én voltam a házigazda, ’72-től tizennégy évig bazseváltunk május elsején és augusztus huszadikán az LGT-vel több tízezer ember előtt. A rendszerváltás után, 1990. augusztus 20-án én nyitottam az első szabad Tabánt.

Hét évig menedzseltem, hoztam a szponzorokat, összeállítottam a műsort, aztán a több milliós költségek miatt átvette a szervezést egy profi menedzsment, de a mai napig én vagyok a házigizda.

1969-től nyaranta a Bem rakpartról a Budai Ifjúsági Parkba tette át a székhelyét a brancs. Kilencvenhétszer lépett fel a Mini, ma is sokan emlegetik a keddenkénti teltházas Mini, P. Mobil bulikat.

Tudomásom van róla, hogy a Mini ifiparki zenéje messze földön élő emberekig is eljutott. Egy pesti hotelban dolgozó ismerősöm mesélte, hogy langyos nyári estéken varázsos fuvolaszót fújt Budáról át a dunai szél. A szállóvendégek a teraszra kiülve hallgatták.

Nagyon jól tették. Harmincnégy év után augusztusban újra halhatták, a Várkert Bazárban a Mobillal nyomtunk egy fergeteges nosztalgiabulit.

Nyugatra kijutott a Mini?

Sajnos nem. Lengyelországban játszottunk rengeteget, nyolc évig turnéztunk, szinte már hazajártunk a lengyelekhez. Kétszer léptünk fel a Szovjetunióban. Az első alkalommal a kijutásunk fergeteges volt.

El kell mesélnie!

Házibuli után reggel negyed hétkor csöngött a telefonom, azonnal menjek be a KISZ-székházba. Taxival rohantam, mi a franc lehet?

Ott ült egy kövér elvtársnő, közölte, hogy a Mini a jövő héten megy a Drúzsba Fesztiválra Leningrádba. Mondtam, be vagyunk táblázva. Nem baj, majd ő elintézi. Hatalmas vonattal mentünk, rajta az összes elvtárs és a fellépő művészek.

Emlékszem, 1977. augusztus 16-a volt, aznap halt meg Elvis. Az egyik fejes titokban a fiatal szeretőjét is hozta, a mi kusettünkben rejtették el a négy hippi közé, ebből adódott némi komplikáció. Átmentünk a határon, lassított a vonat, egy földúton egy mámuska álldogált egy szál pendelyben, karján meztelen gyermekkel, és integetett nekünk. Ő volt szegény az első fogadóbizottságunk. A fő­elvtárs behívatott éjszaka a fülkéjébe, hogy majd én rendet vágok köztetek, idekint rendesen kell viselkedni. Közben végig inni kellett vele, alig találtam vissza a kusettbe. A Németh Karcsi ugyanígy járt. Reggel értünk Leningrádba, a pályaudvaron fogadóbizottság, Borisz Pasztuhov, a Komszomol első titkára mondott kétórás beszédet, utána a KISZ KB első titkára, Maróti következett, még másfél óra. Másnaposan kókadoztunk a tűző napon, tiszta szürreális volt, mondtam a többieknek, gyerekek, hát megérkeztünk a nagy Szovjetunióba.

Gondolom, a főelvtárs szerint nemcsak a Szovjetunióban, hanem itthon is rendesen kellett (volna) viselkedni. Piszkálta a hatalom önöket?

A fellépéseinkkel nem, a magánéletünkkel lehetett problémájuk. Folyamatos bulizás, piálás, csajozás, elég komoly feltűnést keltettünk. Annyira emlékszem, hogy a főcenzor, Erdős Péter szólt, hogy jött itt egy levél magáról, Ádám, hogy nem a szocialista ember erkölcsei szerint él. Margó néni egyszer közölte a Bem rakparton, hogy volt itt valami elvtárs, és rólad érdeklődött. Csak annyit mondtam neki, hogy az édesanyáddal élsz, és rendes ember vagy.

A rendszerváltás után tudtam meg, hogy a Mini körül is működött megfigyelő hálózat, 12-13 besúgó jelentett rólunk. Nem tudtam semmiről. Hogy kik lehettek, rajongó… a csajok közül… zenészkolléga… már nem firtatom.

Miért oszlott fel a Mini?

Rengeteg ember elment, több pénzt akartak keresni. Nyilvánvaló volt, hogy a jazz-rock nem az a műfaj, ahol dől a lé. Ellenben ezzel a zenével fel lehet jutni a csillagos égig, és ott lehet maradni sok száz évig, ahogy én is csinálom. Akik kiléptek, azokat ugyanúgy becsülöm, mint akik maradtak, nem haragszom senkire. Pár távozónak nagyon bejött, híres lett, Závodi a Piramissal, Papp Gyuszi a Skorpióval, Németh Lojzi a Bikinivel, és van egy csomó, aki már sehol nincs, ment a levesbe, a köménymagos levesbe.

Mihez kezdett egyedül?

Szólókísérleteim voltak, különböző formációk, majd a Tátraival megalakítottuk a Tátrai-Török Tandemet. Olyan profi komputereket használtunk zenei alapoknak a nyolcvanas évek közepén, amik még most is futnak Amerikában. Ezekre tettük rá a kompozíciókat a Tibivel, amik gitáron és fuvolán szólaltak meg.

1984-ben jutottam ki először nyugatra, Nyugat-Berlinbe, akkor kezdődött az elektronikus korszakom.

Mostanában járok Amerikába, Kanadába, szólóban lépek fel, néha helyi zenészeket is beveszek, és használom a számítógépes zenei alapot. Los Angelesben háromszor játszottam, ez volt a fiatalkori álmom, Los Angeles, amit nyugdíjasként megvalósítottam.

A nyolcvanas évek végén a Víziváros mellett Óbuda zenésze is lett. Járt itt azelőtt a Minivel?

A Mini a nagy korszakában alig lépett itt fel. Valahogy nem hívtak. Talán elkönyvelték, hogy a Mini budai, nem óbudai.

Egyáltalán, volt itt akkoriban rockélet?

Úgy emlékszem, egy-két művházban voltak bulik. ’88-ban egy régi barátommal piálgattunk a Fő téri Új Siposban, aztán elsétáltunk a Duna felé. Odajött egy fiatal nő: Szia, Ádám, én vagyok a művház vezetője, volna kedved fellépni? A Zichy-kastélyban óriási bulikat csináltunk zenészbarátaimmal, felléptettem a Baksa Soós Jánost a legendás Kex együttesből, és idehoztam fiatal zenekarokat is.

Ön híres fiatal tehetségek felfedezéséről…

Világéletemben játszottam fiatalokkal. Nekem is jólesett, amikor a Radics Béla, vagy valaki más a kezdeteknél segített. Ugyanezt csinálom én is. Akikben látok tehetséget, azokat meghívom játszani. Akiknek tetszik a zeném, és jönnek velem egy ideig az utamon, azoknak segítek. Például Horváth Misi szájharmonikást foglalkoztattam vagy húsz éve, most van egy tizenegy éves virtuóz gitáros, a Fehér Ádika, és nemrég bevettem a Minibe a húsz­éves kiváló dobost, Tóth Dénest. A két fiam közül a nagyobbik gitáros, ő is játszott velem tíz-tizenöt éve, azóta a saját útját járja.

Itt elmondanám, hogy a kisebbik fiam, Dani a küzdősportok kétféle ágában lett Európa-bajnok, és a K1 világbajnokaként vonult vissza. Nagyon büszke vagyok rá.

Anno a Bem rakparton is rendszeresen játszottak fiatal zenekarok a Mini előtt, de igazán a Zichy-kastélyban foglalkoztattam sokukat. A Zichy után mozgalmas idők jöttek, ’90-től Svájcban kezdtem fellépni, közben 1991-ben megalakítottam a Török Ádám és a RABB-ot, becenevén Rabbocskát, a Závodival, Muck Ferenc szaxissal, Zsoldos Tomi basszusgitárossal és Köves Pinyó dobossal.

Hogyan került ki Svájcba? 

Bécsben megnéztem egy svájci bandát, a Jammint, összehaverkodtam a tagokkal, kimentem hozzájuk Bernbe, meghívtam őket, játszottak a Zichy-kastélyban is, ők visszahívtak, és kialakult az állandó kapcsolat. Andy Locher menedzser, aki Billy Cobhamet is futtatta, meghívott öt évre, vittem a zenekaromat is. Svájc egy nagyon kemény piac, főleg nehéz kis klubokban játszani, és tartani a versenyt a legjobb bandákkal. Azt hiszem, sikerült, azóta is visszahívnak.

Volt piaca Svájcban a jazz-rocknak?

Inkább blues-rockot játszottunk quintettben vagy kvartettben. A jazz-rock ott is visszaszorulóban volt sajnos, egyre fogyott a közönsége, ahogy Magyarországon is.

’90-ben beütött az úgynevezett blues bumm, a blues újra divat lett az egész világon. Eljutottunk Németországba, Ausztriába, a kilencvenes években nagyon ment a blues itthon is.

1994-ben meghívtak az akkor megnyitó Glob Royal Klubba – ez is Óbuda, hiszen ott van a Kolosy tér mellett, a Csemete utcában. Decembertől ott nyomtuk két évig a rhythm and bluest a Rabbocskával. Sajnos nem jöttem ki az akkori vezetéssel, és Pesten folytattam az Old Man’sben. Teltházas bulik, tíz évig ment, mint a távirat. A Rabbocskát 1998-ban feloszlattam. A tagok tágították a mozgási lehetőségeiket, egy idő után nem tudtuk egyeztetni az együttes és a magánfellépések időpontjait. Meguntam. 2015-ben visszajöttem a Glob Royalba, jó fejek az új vezetők, remélem, hosszú távon tudjuk folytatni az együttműködést.

Hozta magával a fiatalokat is?

Határon túli rock-blues bandákat hívtam meg, nagyon szeretem őket, soha nem játszanának Budapesten, ha nincs Török bácsi.

Nyugdíjas zenészeket is meghívok, kapjanak egy kis fellépési lehetőséget, harminc rongy a nyugdíjuk, nincs munkájuk, ragyogó muzsikusok, csak tengődnek.

Gyakran emlegeti magát Török bácsinak. Ön találta ki?

Nem. A fiatalok mondogatják úgy tíz éve, hogy lesz valami buli, Török bácsi? Én nem szégyellem a koromat, nem húszéves vagy, hanem mindjárt hetven…. 2014 januárjában átruccantam még a Bécsi úti Old Buda Klubba, vittem az ifjakat és az öregeket, sajnos csak három hónapig csináltam, linkóci volt a tulaj.

Elképesztően jól emlékszik évszámokra, helyszínekre.

Persze. Negyvenvalahány éve menedzselem magam, minden fejben van.

Fel tudná sorolni a Mini összes tagját is?

Mindenkit. Közel hatvanan játszottak a Miniben, az összeset tudom. Azt vettem fel tagnak, akivel már legalább három hónapot együtt játszottam. Volt, aki otthagyott, másokat én küldtem el. Tudja, a progresszív rock, a jazz-rock és a blues állandóan változik. Különösen a ritmust változtatja.

Az én esetemben például van ugye a szólóhangszer, a fuvola, és mindig van egy állandó billentyűsöm, akivel csináljuk a nótákat. A ritmusszekciót cserélni kell, és ezáltal frissül az egész.

Közben új zenei ötletek is eszünkbe jutnak.

Sohasem kísértette meg a gondolat, hogy mint számos pályatársa, populárisabb hangzás felé nyisson?

Nem. Nekem az a véleményem, hogy az igazán jó rockzenész az, aki a saját zenéjét játssza. Olyan nincs, hogy egyszer bluest, egyszer reggae-t, egyszer csasztuskát játszom. Ez egy hülyeség. Rengeteg kiváló zenész van, akik a könnyebb siker reményében az éppen divatos műfajban tolják, de ők nem azok, akik nyomot hagynának a zenetörténetben.

Magyarországon a jazz-rocknak megvan a saját közönsége, klubokban, művházakban, koncerttermekben. Ezek szerint elfogadta, hogy soha nem fog nyolcvanezres stadiont megtölteni, mint mondjuk az Omega vagy a Hungária?

Nemrég mondta valaki nekem egy tévéműsorban, hogy te mégsem futottál be annyira, mégsem lettél igazán híres.

Nekem van egy stílusom, a progresszív rock, blues, jazz-rock keveréke, amit ötven éve játszom, már több, mint ötven éve vagyok a pályán, ha a gimnáziumi bulikat is beszámítom.

Százhúsz dalom van, azokat variálom, reggeltől-estig, ha meghívnak. A zenéket a billentyűs Papp Gyula és Németh Károly, valamint a szólógitárosaim, Závodi János és Tátrai Tibor szerezték, néhányat én magam, a szövegeket pedig mind én írtam. Előveszek harminc-negyven éves nótákat, picit átalakítom. Én ilyen vagyok, ezért szeretik a zenémet, a közönségem akkora, amekkora, és ez így jó.

Milyen korosztályokból tevődik össze a mai közönsége?

A nyolcvan százalékuk 55-65 éves, ők járnak a koncertjeinkre. Elvétve fiatalabbakat is megfog ez a zene.

Huszonévesek, harmincasok nincsenek?

Nincsenek. Rádiók nem játsszák a zenénket, a televíziókban ritkán szerepelünk, kevés lemezünk készül, a fiatalok nem tudnak rólunk. Nincs közönségutánpótlás. Nekem annyiban mázlim van, hogy a fiatal zenészek szívesen játszanak velem, elhívnak vendégfellépőnek a koncertjeikre, ordibálok, fuvolázok, a fiatal közönség pedig tapsikol.

Az utóbbi időben két Mini együttest futtat párhuzamosan. Miért?

A Török Ádám és a Miniben fiatalokkal játszom, az ős Mini értelemszerűen a régi öregekből állt össze.

Legújabb változata a Mini Acoustic World; négy csodálatos vonós csajjal kiegészülve – Papp Gyuszi zseniális hangszerelésében Bartók-feldolgozásokat és Mini-nótákat játszunk.

Októberben jön ki az első lemezünk, megjelenik CD-n is, és megyünk a műsorral Amerikába. Szakmailag nagyon elismert anyag, miközben a közönség még szinte nem is tud róla.

Folyamatosan készít új számokat, de a rajongói a régi balladákat követelik a bulikon.

Igen, azokat imádják, amit a Papp Gyulával írtunk, mondhatom úgy, az aranykorban. Aztán ott volt az ezüstkor a hetvenes évek közepétől, Németh Karcsi szerzeményei, a Kell a barátság, a Kolduskirály…

Azért megemlíteném, hogy van egy új számom, a nagylemezen is rajta lesz, szomorú apropója van. Emlékút a balladafolyón. Azokról a barátaimról szól, akikkel együtt játszottam, és már nem élnek.

Sajnos, egyre hosszabb a névsor. Mondtam a Závodinak, ha én is felkerülök rá, majd te énekeld! Hát, ennyi az idő. A Janó decemberben, én januárban leszek hetven. És a Mini ötven.

Kinéz egy nagy születésnapi bál?

Január 27-én a G3 rendezvényközpontban lesz az Egy este Török Ádámmal. A Tátraitól kezdve a fiatal zenészeken át a vonós csajokig mindenki fellép, aki mozog. Mindenkit várok szeretettel!

Végezetül beszéljünk még pár szót az aranykor slágereiről! A szövegekkel nem volt baja a szocialista sanzonbizottságnak?

Ott van például a Vissza a városba, eredetileg azt énekeltem, hogy álltam az ablakomnál, és néztem a tegnapon túl.

A tegnapot kihúzták, és úgy került lemezre, hogy néztem a városon túl. Az új Miniben megint tegnapot énekelek.

Mi volt az értelme ennek a szócserének? Ön érti?

Nem. Fogalmam sincs. Az első nagylemezünket meghallgatva Bors Jenő, a lemezgyár igazgatója felordított, hogy milyen hülyeségeket ír ez a Török! Aztán letiltottak. Ezek után odaadtam a szövegeket az S. Nagy Istvánnak, ő afféle stróman is volt, kicserélt szavakat, és az ő neve alatt futottak a szövegeim. Sajnos volt egy hátránya: a lét is ő vette fel érte.

A Kereszteslovagot nem találták túl depressziósnak?

Azt átengedték. A húgommal megnéztük moziban a Keresztesek című filmet, nagyon tetszett, és utána együtt megírtuk a szöveget. A Czipó Tibinek már megvolt az a basszus motívuma, tudja, ami végigmegy a nótán, arra írtuk. Megfogott a dallam sejtelmes, középkori hangulata. Azt hiszem, hogy máig ez a legjobb Mini-szöveg.

A nyugati rockegyüttesek szinte mind megírták a maguk drogos, lebegős opuszukat. Az Asztalhoz leültem című balladája az alkohol jótékony hatásainak állít emléket. „Megittam sok-sok üveg bort… fájdalmam lassan elszáll, eltompul…”

Igen, ugyanazt írtam meg, mint ők, csak a magyar valóságba illesztve. Természetesen ezt egyáltalán nem engedték nagylemezre. Voltak bizonyos témák, alkohol, nyomor, amiket a szocializmusban nem nagyon lehetett emlegetni. Ott van például a Jethro Tull ’71-es zseniális Aqualungja. Hát hol írhattam volna én egy parkban ücsörgő koldusról? Már jött is volna a magyar kommunista gondolatrendőrség.

Ezekben a szövegeiben jelen van a magány. A Vissza a városba a kor hippihimnuszának tekinthető, a hippivilág alapja pedig pont az állandó együttlét, a közösségi összetartozás. Miért énekelte, hogy „de ott fenn a tónál is csak egyedül, egyedül élek”?

Ezt ’72-ben írtam, amikor már nem mozogtam annyira a belvárosi branccsal, mint korábban. Hippiként éltem a hatvanas években, lejártunk a Velencei-tóhoz, a Balcsira, Badacsonyba, egész nap házibuli. Felmentünk a csajokhoz, hazajött az apjuk, másztunk ki első emeleti ablakon, egy szál gatyában. Csodálatos idők voltak! ’71-ben befutott a Mini, eltávolodtam a belvárosi galeritől.  A haverok ugyanúgy tovább piáltak, nagy részük már nem él.

Ha velük maradok, én is mentem volna a levesbe, de így élek és dolgozom. Erről szól a nóta, hogy már egyedül vagyok, megyek az utamon, de a hippikorszak hangulata továbbra is bennem él.

A régi barátokkal végleg megszakadt a kapcsolata?

Hát, elmaradtak szépen lassan. Talán kicsit irigyek lehettek. Egy barátom megmaradt, rajongóból lett nagy haverom, ő disszidált, és kint él Hawaii-on. Rendes hippiként a szabad ég alatt lakik sátorban egy kerítés mellett. Meg szoktam látogatni.

Azért szeretem, mert aranyos gyerek, lélekben olyan maradt, mint én. Semmi medencés villa, meg luxuskocsi. Nekem sincs semmim, csak annyi pénzem, hogy megéljek.

Arról nincsen szó, hogy abbahagyná?

Szeretek zenélni, és játszanom is kell, különben miből élnék meg? 35 ezer a nyugdíjam, azzal nem sokra mennék. A rádiók engem nem nagyon játszanak, de nem is érdekel. A közönség szeret, Közép-Európában mindenhol ismernek, jönnek a koncertjeimre, és ez a lényeg. Közben már nemcsak zenélek Óbudán, hanem itt is lakom a feleségemmel, pár házra a Komjáditól.