Született óbudai, gyermekkori emlékek kötik ide, vagy felnőttként ejtette rabul a Duna-part?

Földi vagyok, tehát nem egy gyüttment Csillaghegyen, hanem egy valódi, ide született. Szüleimmel ötéves koromig itt laktunk a HÉV túloldalán, a strand mellett, az Észak utca 4. szám alatt.

Azóta sokat változott a Római?

Szerintem minimálisat. Sokra nem emlékszem, mivel ötévesen már elköltöztünk innen, de vannak képeim. Érdekes, a Mátyás király útról jobban maradtak emlékeim. Például a sarki hentesről, aki még mindig ott van, emlékszem a gyerekkoromból, hogy ott tolja anyukám a babakocsit, én ülök benne, és a hentesüzletből szól ki a sláger, hogy „Tölcsért csinálok a kezemből…” Az Észak utcában, szemben velünk volt a bolgárkertészet. Nem is tudom, hogy létezik-e ma még olyan szakma, hogy bolgárkertész. Emlékszem, egyszer elmentem szánkózni a környékbeli lányokkal, akkor még a gyerekeket simán kiengedték az utcára. Négyéves voltam, ott ténferegtem, ők meg szóltak, hogy megyünk, nem jössz? Mentem.

Mamám sütötte ebédre a palacsintát, és várt haza. Már a rendőrséget is megjárta, mire este 7–8 óra körül hazaértem sírva, mert a hegyoldalban felborultam, és addigra elegem is lett a szánkózásból. Ilyen képeim vannak Csillaghegyről.

Aztán elköltöztünk, és hosszú évtizedeken keresztül csak vendégségbe jöttem ide. Óbudához a kötődés megmaradt, mert a legjobb barátom, a kiváló fotós, Burger Barna mindig is itt lakott, ide járt az Árpád Gimnáziumba, és miatta én is sokat járogattam ide. Ő már sajnos nem él. (Mindenki a saját „kéktúráját” járja végig. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Később a mostani párommal is gyakran jöttünk errefelé hétvégente bringázni, jó hideg fröccsöt iszogatni. Akkor újra felfedeztem ezt az egészet. Közben azért eltelt harminc év.

Korábban is volt köze a vendéglátáshoz?

Az égvilágon semmi. Úgy harminc éves korom körül beakadt, hogy ha majd megöregszem, lesz egy csendes, nyugis kávézóm, ahová jönnek a haverok, kávézgatunk, néhány vendég is bejön, senki senkit nem zavar, és ez milyen jó lesz. Közben szól a dzsessz. Az álom megvolt, de ez egy olyan titkos álom, aminek soha nem állsz neki igazán. Amikor az első lépést megteszed, és rájössz, hogy kell engedély is, és akkor még nem tudod, hogy hány száz másik is, akkor elszaladsz, és feladod.

Mivel foglalkozott az álmodozások korában?

Nagyon sokáig dolgoztam a Magyar Televíziónál és sok más televíziónál is. Évekig voltam kameramann, aztán elkezdtek hívni mint operatőrt, fel-felkéregettek önálló anyagok készítésére is. Egy ideig voltam az Elbert Mártáék-féle Fekete Doboznál. Két-három év volt, de nagyon jó kis anyagokat csináltunk. Többek között Jeles Andrással dolgozhattam együtt, aki kitalálta akkor, hogy csinál egy filmet, ami arról szól, hogy megrendezi hajléktalanokkal Gogol Revizorját. Vagy három hónapig tartott a próbafolyamat, amit végig forgattam.

Megszületett a dolog, lett belőle előadás és film is, nekem meg óriási élmény volt Jelessel együtt dolgozni. Ebből az lett, hogy a kameramannkodást elhagytam, és szinte csak operatőrként dolgoztam. Volt egy nagy előnye is: bejártam a fél világot.

Rengeteget láttam, tapasztaltam, és sok élményben volt részem. Az meg különösen jó, hogy nem a nyaralásra szánt pénzből kellett megoldanom, hanem fizettek nekem azért, hogy elmenjek Egyiptomba, Jordániába, Marokkóba…

Miért ért véget az operatőrködés?

Tulajdonképpen furcsán lett vége. A történethez tartozik, hogy van egy nagyon erős kötődésem a Bakonyhoz, a bakonyi indiánozáshoz.

Ahol Cseh Tamás is indián volt?

Persze. Ez a mai napig nagyon fontos része az életemnek. Gondolkodtam is rajta, hogy megkerülhetem-e ebben az interjúban, de ha megkerülöm, a fél életemet letagadom. Nem titkolni való, de régen nemigen volt publikus, nem mutogattuk, túl intim ügy volt a számunkra.

Mi az indián neve?

Nem mondhatom meg. Azért nem, mert a régi síksági indiánok abban hittek, hogy ha valaki, aki melletted ül, nem tudja a neved, az egyfajta sértés. Tehát olyan, mintha a te személyedet kisebbítené azzal, hogy nem ismer. Ezért az volt a szokás náluk, hogy meg lehetett kérdezni az illető jelenlétében a nevét, de valaki mástól.

Nagyon kemény ez az indián etikett.

Nem az a legfontosabb, hogy kinek mi a neve. Egyébként fontos, de most nem mondhatom meg. Ezt vagy kinyomozza, akit érdekel, vagy titok marad örökre. (Kinyomoztuk: Pawnee Kő – a szerk.)

Tehát mi köze is volt az indiánkodásnak az operatőrködés végéhez?

Az, hogy a Bakonyban, ahová most már harminc valahány éve járok, a barátainkkal sokat lovagoltunk, és minden lovas leesik előbb-utóbb. Én leestem többször is, de egyszer nagyon. Pedig elég jól ültem meg a lovat. De volt egy makrancos hátas, akiről később derült ki, hogy már mindenkit ledobott – engem se hagyott ki, amitől kórházba kerültem. Mint később kiderült, a farcsontomra estem, és pont ott volt egy bucka. Reccsentem is egyet, elájultam, fölkeltem, majd később megint elájultam, és bevittek a kórházba. Négy nap múlva kiengedtek, mert a röntgen azt mutatta, hogy semmi bajom. Tök jól hangzott, csak éppen négykézláb mentem a párom autójáig, pár hétig a cipőmet is más kötötte be, mert nem tudtam lehajolni. Telt-múlt az idő, szép lassan úgy éreztem, hogy javulgat a derekam, de mintha százas soha nem lennék. Közben teljesen kiestem a munkából. Végül egy természetgyógyász, ayurvédikus klinikán raktak rendbe Siófokon, ott dolgozik Dr. Szkopincev Dmitrij, egy kiváló orvos, aki egyébként belgyógyász. Ott mire megreggeliztem, már vártak valamelyik kezelőben, nem hagytak békén öt percre sem. Jópofa kezelések vannak, például szalmába bugyolálnak, és három órán keresztül főznek, de baromira meggyógyítanak. Amikor lementem oda, az orvos megvizsgált, és közölte: érti ő, hogy Veszprémben kidobtak a kórházból, mert törés tényleg nincs, de egy baj mégis akad. Az utolsó csigolyám ugyanis egy centivel arrébb van, mint ahol lennie kéne. Ez szép lassan megtokosodik, olyan érzést kelt, mintha meg lenne gyógyulva, mindent jól tudsz csinálni, de aztán elkezdődik egy kopás, és lehet, hogy öt éven belül kerekesszékbe kerülsz.

Ezzel a rengeteg kezeléssel három hét alatt teljesen rendbe hoztak, azóta semmi bajom nincsen. Viszont míg idáig eljutottunk, kiestem az operatőrködésből, hiába hívtak, azt kellett mondanom, fogalmam sincs, mikor bírom el újra a kamerát.

Akkor még csak ezek a nagy böszme kamerák voltak, tényleg húsz kilósak aksival együtt. Egyszer fölhívott az egyik produkció, amit már régebben is csináltam. Az RTL-nek volt egy Ötletház című lakberendezési műsora, amiben korábban jó sokat operatőrködtem. Megkeresett a műsor producere, azt mondta, hogy amióta nem vagyok, megállt az élet, nem tudják, mit csináljanak, menjek vissza. Mondtam, hogy kamerával nem megy. Nem érdekes, válaszolta, mostantól rendezel. Rendeztem is pár évig, közben bejött mellé még egy-két dolog. Autodidakta módon alakultam át magazinműsorok rendezőjévé, amit szerettem – rendezni nagyon szórakoztató dolog. Ha minimális készség van benned arra, hogy kicsit instruálgasd az embereket, akkor megy. Szépen rendezősködtem, az utolsó időszakban jött az ARC Poetica című műsor, amit szintén nagyon szerettem, és volt még egy, aminek az volt a címe, hogy Pestbeszéd. Ezt Virág, a párom szerkesztette. Ő eredetileg újságíró, illetve televíziós szerkesztő-riporter. Mind a két műsor a Magyar Televíziónak készült, de dolgoztunk az RTL-nél és más csatornáknál is.

Tehát a tévézés családi vállalkozás lett?

Abban az időben igen, így is lehet mondani. Bár kevés közös produkciónk volt, inkább több olyan, amit egymástól függetlenül csináltunk, de azt a kettőt, amiről beszéltem, két évig folyamatosan csináltuk, minden héten visszatérő munka volt, egyben fix fizetés.

Egyszer csak egy hideg januári napon egyik pillanatról a másikra az összes külsős produkcióját megszüntette a Magyar Televízió. Meglehetősen földhöz vágott az ügy, ráadásul Virágot is érintette. Este ültünk, és néztünk egymásra, hogyan tovább.

Igazából nem voltunk kétségbeesve, de nekem elegem lett, elkezdett dolgozni bennem az a régi álmom, és eldöntöttem, hogy most juszt is megcsinálom. Akkor 43–44 éves voltam.

Pont jókor, nem túl korán, nem túl későn.

Valószínűleg jó volt az időzítés. Vettem egy nagy levegőt, elkezdtem komolyan venni azt az álmomat, amit évekig dédelgettem. Akkor már újra itt laktunk Csillaghegyen. Többször jöttem errefelé a Rómain, ahol – legalábbis mindig így szoktam mesélni – a kutyám találta meg ezt a helyet. (Egyébként tényleg ő találta.) Akkor már terveztem, hogy megnézzük, jól érzi-e magát az álmom a Duna-parton. Jól érezte. Itt szerelmespárok üldögélnek jobbra-balra, kisöregek is lejönnek, van az egésznek egy nagyon kedves, romantikus hangulata. A hekkesekhez más miatt megy az ember, ott kiváló halak vannak és jó fröccsök, de tőlük egy picit följebb, a Rozgonyin vagy a Golyóson túl romantikázni vagy sétálni, vagy egyszerűen a zöld, a Duna-part miatt jönnek az emberek. Engem is megfogott ez a rész. Januárban vettem egy nagy levegőt, megkerestem egy cimborámat, aki munkát illetően éppen pauzán volt, és akiről tudtam, hogy nagyon komoly látványterveket képes csinálni. Mondtam neki, hogy kéne egy cirkuszos kocsi, valahol Fellini és Kusturica között képzeld el a dolgot. Rajzolgatott, aztán beszereztük ezt a kiselejtezett munkás-lakókocsit, és nekiugrottunk.

Egy röpke félév alatt át is alakítottuk úgy, hogy lehessen benne sört, bort, pálinkát meg egyebeket kiszolgálni. 2010 májusában-júniusában még elég magas volt a vízállás, végül június közepén sikerült megnyitni, akkor apadt le eléggé a Duna.

Rögtön az azóta védjeggyé vált csíkos nyug­ágyakkal?

Már az első pillanatban megvolt, hogy nyugágyak legyenek a parton, és persze, a csíkossága is adta magát. Bajban is vagyunk egyébként, mert már nem lehet ilyet beszerezni. Amikor nyitottunk, minden bevásárlóközpontban lehetett őket kapni, strand nyugágyként árulták hordozható kis zsákban. Az más kérdés, hogy át kellett alakítanunk, hogy itt is használni lehessen őket, például külön vasalás kellett rájuk, hogy elbírják a súlyosabb személyiségeket is. Sajnos már nem árulnak ilyet, ennyi van, több már nem tud lenni, mert nem tudunk hol venni. Tudnánk hasonlót gyártatni, de az nem lenne ugyanaz.

A betonból készült felső terasz itt volt?

Itt, persze. Amikor készültünk az első nyitásra, még pakolásztunk, csavaroztunk, egyszer csak megállt fönt egy néni. Már vagy tíz perce nézett bennünket, láttuk, hogy valamit nagyon akar mondani, megszólítottuk, tudunk-e segíteni. Mondta, hogy nem, nem, csak csinálják, olyan örömmel nézem. Aztán folytatta, hogy maguk nem tudják, de ezt az egész kőteraszt, ahol most pakolásznak, az én uram tervezte.

Kiderült, hogy az urát úgy hívták, hogy Puskás Sándor, építészmérnök volt, nagy dunai hajós, és annak idején őt kérték fel arra, hogy ezt itt tervezze meg. Ezt tartotta a főművének, és nagyon büszke volt rá, valahányszor erre eveztek a Dunán a feleségével.

És most mennyire örül, mert az ő férje, aki már húsz éve elment, föntről biztosan látja, hogy a fiatalok újra értelmet találtak a helynek, kitakarítják, és milyen nagy élet lesz itt. Látszott rajta, hogy meg is hatódott picit, nekünk meg jó érzés volt, hogy nem olyan dologba vágtunk bele, ami rosszallást váltott volna ki, hanem pont az ellenkezőjét okoztuk.

Kikerült a partra a fellinis-kusturicás kocsi, ott voltak a csíkos napágyak, de honnan tudták meg az emberek, hogy ide lehet jönni?

Az érdekes, mert az elején nem volt még Facebook sem. Ahogy kinyitottuk az ablakokat a kocsin, megállt az első biciklis, és pillanatok alatt elterjedt a hírünk. De annyira, hogy egy hónap múlva már koncert és teltház volt. Akkor jóval kevesebb leülési lehetőséget kínáltunk, kevesebb volt a szék, kevesebb a nyugágy, mindenből egy picit kevesebb. A felfedezés nagyon sokat számít. Először mi fedeztük fel magunknak ezt a helyet, aztán az emberek fedeztek fel minket. Mindenkinek volt egy nagy közös öröme ebben a dologban, hogy de jó, hogy találtunk ilyen jó kis helyet. Mára ez megváltozott, mert a fél világ tud a Felliniről. Nagyképűség nélkül, de tényleg egy kicsit így van. Már nem a felfedező varázslat vonzza ide az embereket, de akkor még az volt.

Viszont a tervnek az a része, hogy lesz egy nyu­gis kávézó, ahol a haverok ücsörögnek, erősen módosult.

Egy olyan helyet akartunk csinálni, aminél nem az volt a legfontosabb szempont, hogy gazdaságilag nagyot menjen, hanem az, hogy tudjunk ott jól lenni. Az elején azt képzeltem, hogy én itt majd festegetni fogok, meg indián mokaszint varrogatni. Jellemző a naivitásunkra, hogy eredetileg abba a kocsiba, ahol most a kiszolgálás folyik, hátul egy ágyat és fölé egy könyvespolcot is beterveztünk.

Az volt az elképzelés, hogy amikor nincsenek vendégek, kicsit beszélgetek, kicsit olvasok, alszom egy picit. Meg festek, és indián lábszárvédőt hímezgetek. Két hét után rájöttem, hogy így nem nagyon fog működni.

Az elején az volt az elképzelés, hogy felváltva leszünk itt a barátommal, aztán kiderült, hogy ketten nem bírjuk, több ember kell. A baráti kört is bevontuk, hogy segítsenek. A második évtől már alkalmazottakat kellett felvenni, nem bírtuk Virággal kettecskén, mert gyerekek vannak és minden egyéb. Tehát az eredeti elképzelést fölülírta a valóság. De ez legyen a legnagyobb baj, kár lenne sopánkodni, mert népszerűek lettünk.

Említette, hogy már az első évben is voltak itt koncertek. Az eredeti koncepcióhoz képest most hol tart a Fellini mint Kultúrbisztró?

A koncepcióhoz képest ott tartunk, hogy nagyon sok minden történt itt az elmúlt tíz év alatt. Volt itt a mobil könyvtártól a felolvasóestig minden. Nagyon népszerűek a filmvetítések, a koncertek. Az elején kiírtuk, hogy Kultúrbisztró, és próbáltunk is törekedni arra, hogy legyen egy erős kulturális töltet is a dologban. Abban sajnos tíz év alatt sem tudtunk sokat fejlődni, hogy a programok szervezését, vagy legalább a szervezés egy részét át tudjuk adni másoknak.

Annyira magunkénak érezzük még mindig ezt a helyet a párommal – itt is lakunk a szomszédban –, hogy biztos bajunk lenne minden második dologgal, amit egy programszervező találna ki.

Itt egész nap szól a zene?

A Fellini egyik meghatározója a zene. Mindenki nagyon szereti, és ennek tulajdonképpen én lennék a DJ-je, amire büszke vagyok, mert mindenki el akarja vinni a számok listáját. Igazából nyugalmas zenéket válogattam, olyanokat, amik összhangban vannak a Duna hullámzásával. Ez még a koncertekre is próbál igaz lenni. Ott néha azért megesik, hogy a zenekarok másképp gondolják, akkor kicsit csiszolni kell.

Arra tehát, hogy itt mokaszint varrjon és festegessen, nincsen idő. Abból viszont, hogy mindkettőt említette, arra következtetek, hogy a festés is az élete része, akár az indiánkodás.

Azt látom, ha az embernek nincs valami szelepe, valami olyan, amiben teljesen ki tud kapcsolódni, akkor megkattan. Nekem sokfajta hobbim van. Nagyon szeretek zenélni, de csak kicsit tudok. Aztán egy ideig jártam falat mászni, az is nagyon jó volt, de abból, úgy érzem, kezdek lassan kiöregedni. Vannak régóta tartó hobbijaim, az egyik ez az „indiánosdi”, ami nem is annyira hobbi, hanem valamifajta életszemlélet. Minden évben van egy téli és egy nyári tábor. Igazából nem az a lényeg, hogy egy hét vagy kettő, mert állandóan veled vannak a barátságok, amik abból születtek. Az egész év arról szól, hogy készültök arra a két hétre vagy egy hétre, és ez rengeteg jó beszélgetésre, együttlétre ad lehetőséget. Hivatalos találkozásaink is vannak, nagy gyűléseink, ahol az összes indián jelen van – kb. százötvenes létszámról beszélünk. Meg ott a törzs, ami harmincöt fő, a mi törzsünk, nekünk is vannak gyűléseink. Ezek erős baráti szálak. Napi szintűek a beszélgetések telefonon, vagy összefutunk, te hozol egy kis bőrt a mokaszinhoz, én szerzek neked kauri kagylót a ruhád díszítéséhez, ilyesmik.

Az van, amit minden könyvben leírnak, hogy az út jobb, mint a megérkezés. Jó együtt lenni, nagyon jó újra meg újra átbeszélni a dolgokat. Húszéves koromban kezdtem, most már ötvennégy vagyok, harmincnégy éve járok le, és nagyon-nagyon szeretem.

Nem lenne teljes az életem, ha nem lenne. Nem is tudom, hogy mi lenne… A barátaim 99 százaléka onnan van, minden kapcsolat oda vezethető vissza. A gyerekeim már ugyanúgy rá vannak kattanva. Az a legjobb az egészben, hogy itt nem kell sok mese. Végre egy világ, ahol nem a mobiltelefon, az internet, hanem hús-vér történetek vannak. Ha esik, elázunk, és tüzet kell rakni, hogy megszáradjunk. Tök egyszerű dolgok. Hogy a patakban mosod meg a kezed. A sátrat is szépen megvarrjuk magunknak, és tüzet lehet benne rakni, amit este körül tudunk ülni, és nem szól a zene valamiből, hanem ott ülünk a tűz körül, elővesszük a dobokat, és énekelünk. És teljesen mindegy, hogy kinek milyen hangja van, együtt nagyon jól szól. Ezek olyan élmények, amiket felnőttként is nagyon jó megélni, de az különösen szép, hogy a gyerekeknek is meg tudom mutatni. Három gyermekem van; az előző házasságból Marci, ő már 28 éves, ő is indián, 3 éves kora óta lejár, Lili lányom tíz éve indiánkodik, ő is nagyon szereti. Nelli lányom, a legkisebb most 7 éves, tavaly volt lent először. Addigra már nagyon sok helyen volt nyaralni, de amikor a nyár végén megkérdezték tőle, hogy mi volt a legjobb, azt a három napot mondta, amikor az indián táborban volt. Nem csoda, hiszen bekerült egy olyan helyzetbe, ahol nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is játszanak. Mi történik? Ott van harminc, ha az egészet nézem, százötven felnőtt, mert idegenek is jönnek oda, akik állítólag az ellenségek, de ők is ugyanazt a játékot játsszák. És semmi más nem érdekes, csak a játék. Még a tábor állítása alatt megbeszélünk néhány civil dolgot, de ahogy elkezdődik a játék, minden megváltozik – van egy adott pont, ami meg van hirdetve, ez július második két hete, és egy adott vasárnapnak a magas holdja, tehát akkor éjféltől kezdődik a játék. Nem tudsz a kinti világról semmit, és nem is érdekel, mi van ott. Ilyen helyzetet teremt ez az indián lét, ahol úgy vagy szereplője meg mozgatója a dolgoknak, hogy közben a nézője is lehetsz.

Értem én, hogy nehéz irányítani egy öreg indiánt, de ássuk el a csatabárdot, és kanyarodjunk vissza a képekhez!

A festéssel az a helyzet, hogy a második Fellini-évad zárásakor egy kicsit meg voltam roggyanva, mert nagyon sok volt itt a munka. Akkor ősszel a párom azt mondta, hogy figyelj csak, Gyuszi – mert ő engem Gyuszinak szólít, én meg őt Juliskának, pedig Virág –, hogy az egyik waldorfos anyuka indít egy festő szakkört itt a Csillaghegyi Művelődési Házban. Tudta, hogy szeretek rajzolgatni, festegetni, de csak hébe-hóba csináltam. Menj oda, mondta, lenyugszol, festegetsz egy kicsit, jót tenne. Jó kis pszichológus egyébként, nagyon ért az emberek lelkivilágához. Másnap elmentem, beiratkoztam.

Hallgat az asszonyra?

Igen, bölcs asszony. Kiegyensúlyozott és bölcs. Nagyon erős támasz. Én nézek, ő ír. Nálam sokkal jobban bánik a szavakkal. És nagyon jól főz, az összes itteni étel receptúrája az ő nevét dicséri, mert a mai napig nincs nálunk főszakács. Sok ügyes szakácsunk van, Virág meg kitanítja őket.

Azt mondják, hogy minden nagy ember mögött áll egy nő. Szerintem minden kis ember mögött is áll. Nem érzem magam nagy embernek, de Virág nélkül nemhogy félkarú, de semmilyen óriás se tudnék lenni. Törpe se.

Virág jól tud engedni. Biztos olvasta valahol, hogy ez sokat számít, én meg azzal szoktam nyugtatgatni magam, hogy nem járok kocsmába, nem iszom hajnalig a haverokkal. Jó, kicsit azért járok kocsmába, de a sajátomba. Tehát elküldött ebbe a rajziskolába, amibe hamar beleszerettem. Egy végtelen jó tanítómesterem lett Makovecz Anna, Makovecz Imre lánya személyében, nagyon tehetséges, empatikus, ügyes ember. Néhány évig jártam oda, aztán találkoztam a Felliniben egy lánnyal, aki egy másik rajzkörbe járt, és elcsábított, hogy nézzem meg azt is. Végül ott ragadtam, mert ott mindig van modell, lehet alakokat festeni, engem pedig egyre jobban érdekelt a figurális festészet. Egy idő után a kettő már nem fért bele, sok lett volna ennyi időt távol tölteni a családtól. A csillaghegyit elengedtem, a Jurányi Házba járok már pár éve Nádor Tiborékhoz. Nagyon szeretem, minden héten megyek kétszer. A mestereim azt pulzálják felém – mert nem nagyon mondják ki, de volt már kiállításunk is –, hogy van tehetségem ehhez a dologhoz. Én elég kritikus vagyok magammal szemben. Szoktak röhögni a rajzkörben rajtam, hogy mondjak már egyszer jót is bármelyik munkámról. Azért valahogy érzem, hogy a többségnek tetszik, amit csinálok. Nemcsak ezért, úgy egyébként is lelkesen festek, nagyon-nagyon jólesik. Azt kell mondjam, hogy amikor nem az indiánon jár az eszem, akkor a festésen, a kettő között meg dolgozom a Felliniben. Persze nem gyilkos meló a Fellini, el lehet ezt a munkahelyet viselni ebben a muzsikában. Az nyilván nem látszik, hogy a hátam mögött mi van, milyen sok munka, de panaszkodni egy pillanatig sem akarok. Mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok, ahol ennyi öröme is van.

Létezik itt a Rómain valamiféle összefogás a part mentén sorakozó csónakházak, büfék, éttermek és az itt élők között?

Alakult egy egyesület A Mi Rómaink néven, hosszabb neve úgy hangzik, hogy Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért. Ez összefog sok mindenkit errefelé, megkeresték a különböző szerveződéseket és szerveket, vannak ebben csónakházak, vendéglátóipari egységek, és az önkormányzat is tud rólunk. Az a lényeg, hogy azok látják leginkább a napi kisebb ügyeket-bajokat, akik itt vannak a helyszínen. Nagyon hasznos, hogy nem felülről akarják észrevenni a tennivalókat, mert az mindig nehezebb, hanem azok kérnek konkrét segítséget, akik itt vannak. Engem is meghívtak mint aki itt táborozik már tizedik éve a parton, próbálok minden dologban részt venni, ami egy kicsit is segíthet, hogy még élhetőbb legyen ez a szuper hely. Idén felújítottuk a padokat, szemeteseket, most egy könyvmegállót hoztunk létre a parton. Vannak különféle sportolási lehetőségek, ahol mi biztosítjuk a szakszerű edzőket, foglalkozásvezetőket a jógától a futáson át a pilatesig. Több hasonló programot szervezünk, bárki ingyenesen csatlakozhat hozzájuk.

Ruskó Sándor válogatása saját festményeiből: