Épp ilyennek képzelte magukat, amikor abban az óbudai kertvendéglőben a búcsú után Ernő váratlanul visszafordult, a kerítésen áthajolva elkapta a kezét, és ujjaival a tenyerét cirógatva azt kérdezte, látom-e még. Túlságosan sietve távozott, már-már udvariatlanul hamar, aztán tessék, valami dafke itt ragasztja. Ugyanúgy virágzott a cseresznye akkoriban, gyönge szirmokat bontott a bodza, a vén pad előtti asztalon galambok marakodtak, és ő rá se mert nézni a férfira. Csak a kezét hagyta, a testéből az erő kiszállt. Mintha kileste volna a festő, színről színre így volt minden, épp tíz évvel ezelőtt. A kép mégis elborzasztja. Talán a szomorúsága, az édeskés színek és formák, hogy hasonlít a valóságra, de ordít róla, hogy hazug. Hiába van a főpostán annyiféle: párizsi fiatalok francia kertben, sakkozó párt bámuló, sóvár harmadik, teázó kisasszonyok mögött gardedámmal sugdosó ifjú, micsoda átverés, Szófiából importálták.

A lap bal alsó szegletében az áll, „Au mois de mai”. Május volt akkor is, érteni fogja. Hát, még ha a rejtélyes alkotó, H. Koch nevét a lapszélen meglátja. Nem is kéne levél, elég ennyi beszédes utalásnak. Találgassanak csak a Darabos utcában, minek üzenget egy nő a ház urának. Minek, minek. Ernő csikart ki belőle találkozót, egy utolsót az „Estre” – csak így írták egymásnak, rejtélyesen, nagybetűvel –, amiről érkezésekor derült ki a helyiektől, hogy elhalasztották. Igazság szerint hagyná, hogy a férfi ott tébláboljon a kapunál, érezze magát kivert kutyának, amikor rájön, hogy nem csak a nagy Háry-előadásról késett le, melyen Kodály és Paulini is tiszteletét teszi a kollégium udvarán, hanem az „Estről” is.

Meg róla.

A Kölcsey utcában lakott, huszonhármas szám, klinkertéglás, takaros ház, utcára néző kazettás ablakokkal. Már hónapokkal korábban nagy felhajtást csaptak a Debreceni Hét körül a lapok, dagasztotta a kebleket a nemzeti érzelem, hogy végre a cívisváros is ünnepel, hadd lássa a világ, de főként a román, hogy nem, nem, soha többé nem teheti be ide a lábát. Ötven százalékos kedvezménnyel kínáltak vasúti jegyet, s csak jelentkezni kellett a szervezőség Lakásügyi Bizottságánál, hogy a közönség számára jó családoknál szállást szerezzenek. Giza Szolnokról érkezett, három napja árverezték el a házukat a Hunyadi utcában, elment vele hétszáznegyvenhárom négyszögöl beltelkes szántó és a nagy udvar is, odalett a kertészet. A vevő egy hónap haladékot adott a kiköltözésre, de legalább törölték a tartozást. Az apja belebetegedett, hogy élhetne egy kertész a kertje nélkül. Akkoriban ő már Pesten élt, eleinte a bátyjánál, a Magyar Királyi Államvasutak alkalmazásában álló Józsinál, aztán a Nagymező utcai kézimunkabolt gáláns tulajdonosa nyújtott szállást neki, miután saját vállalkozása csődbe ment. Az árverésre utazott haza, hogy támogassa apját a szégyenben, s hogy segédkezzen a szanálásban. Nagy halomban álltak a megsemmisítésre váró bútorok, az edények ládákban, a porcelán elcsomagolva, ő mégis szépítkezett, és rohant egy délibáb után. Így gondolt Ernőre régóta, hogy délibáb.

Pedig akkor még nem volt bizonyság. Ernő nem tagadta, de sosem vallotta be. A kedves tanárcsalád, akiknél szállóhelyet kapott, viszont ismerte a mérnök urat. Ki ne tudná egy ekkora városban, hogy kicsoda, amikor a vidéki rádiózásról jelentet meg közleményeket a Rádió Amatőr és Grammofon Szemlében, és igen aktív társasági életet él, törzsasztalt tart az Arany Bikában.

Szép este volt pedig. Eltekintve a rettenetes ikrektől, akik lóversenyt rendeztek az asztal körül, a vacsora kellemesen telt. Kapott grenadírmarsot, cikkekre szelt almát, s pohár kadarkát a végén, nyomatokat és képeskönyveket nézegettek, a házigazda Ternai Kálmán úr – magyar, német és olasz nyelvből képesített okleveles középiskolai tanár a reálgimnáziumban – megmutatta féltett kincseit, köztük Giza meglepetésére Hermann Koch korai festményének reprodukcióját: Tintoretto, die Leiche seiner Tochter malend. A hideg kirázta, amint a halott lányát festő apát meglátta. Szörnyű világ, ezekre is miféle sors vár, mutatott Ternai úr a galoppozó ikrek felé. Hiába eszesek. Ő mégsem a lányokra, hanem magára gondolt, és megmagyarázhatatlan balsejtelem furakodott a bordái mögé. Akkor lépett hozzájuk az asszony, és Gizába karolva azt kérdezte, milyen előadást néz, kedves, mondjon el mindent, mi alig járunk, a legtöbb helyről kinéznek. Elújságolta, hogy az „Estre” érkezett, mert hírt kapott, hogy az Ady-társaság nagy erőfeszítések árán mégis kivívta, hogy zárt kör előtt megismétli előadását Kodály a nép- és műzenéről, úgy tudja, bónusznak az Ady-versből írt dal megszólaltatását tervezik. Az „Estre”, hökkent meg a nő, gondolja, egy Vaynak eszébe jut Kodályt piedesztálra emelni, hisz díszpolgár se lehet. Tudja, hogy beszélnek róla? Hogy mit akar itt ezzel a jazz-zel. Már az is nagy szó, hogy Vásáry polgármesternek köszönhetően három nap is előadják a Háry Jánost a legnagyobb pesti művészekkel, Ferencsik vezényel, a címszerepet Palló Imre művész úr alakítja az Operából. 

Nem, nem volt szó Háryról, csóválta a fejét Giza, de az asszony tovább kérdezett: hogyhogy így magányosan, az urát hova hagyta. Csönd. Tudja, mit, meséljen inkább a kísérőjéről. Nagyságos Őry Ernő, mondta, bár ne tette volna, maradt volna néma, mint a föld. Merthogy percekig tartó, kínos hallgatás után végül az asszony előadta, hogy a Darabos utcában élő mérnökember már nem szabad. Mondják, az anyja kényszerítette házasságba, és micsoda véletlen, a nő is Gizi. Felhívja inkább a barátjukat, Baltazárt, Ady Lajos szövetségesét, az mindent tud a társaságról. Jelentőségteljesen tárcsázott, majd hosszan, suttogva beszéltek. Míg a nő telefonált, Giza fejében egy pesti éjszaka járt, amit Ernő bérleményében töltött. Az el-elmaradozó férfi ellen épp bosszút esküdött, mikor Ernő a boltban felkereste, és könyörgött, hogy adjon neki esélyt, beszéljenek. Elkésett, tiltakozott, de Ernő erőszakos volt, és kitartó, azzal csábította, hogy saját gyártású rádiókészülékével távoli országokból fogott jelet. Nagyobb szégyenbe már nem eshet, gondolta, engedett a rimánkodásnak, és a feltűnően makulátlan lakásban, pár lefelé fordított fénykép alatt, melyekről Ernő mindig azt állította, hogy fene kíváncsi a gonosz felmenőkre, befogtak egy brit adást, és Ernő tolmácsolása mellett jóleső borzongással meghallgatták a hírekben, hogyan lőtték szitává a szerelmes banditákat Arcadiában. 

Hátradőlt, szájába szivart képzelt, kezébe pisztolyt, felemelte a kezét, és célzott. 

Bizonytalan időre elhalasztották, tette le a kagylót az asszony, de tudja, mit, elmegy reggel a postára, nem véti el, magas új épület a zsidónegyedben, és megírja a barátjának, hogy szívesen látjuk a magunk szerény társaságában, jöjjön el az Urániába, a tulajdonos, Suchán jó ízlésű gépészember és diszkrét barát, hangosfilmet ad, és nem marad el nála soha előadás. Nem vagyunk mi erénycsőszök, kacsintott a végén, az úrral majd elrendezi a problémáját. 

A filmhíradót is lekéshetik, fűzte hozzá utólag. Persze ha maguk is kerülik a fajvédőket, mert múltkorában a miniszterelnök rádióbeszédét adták…

Azt tudták, hogy az az amerikai gengszternő, akit pár napja agyonlőttek, verseket írt? De nem hallotta senki a szavát, Ternaiék épp az ikreket egzecíroztatták.

Vissza kéne mennie az apjához.

Egész éjjel hánykolódott, álmában menekültek. Ernő mellett ült az autóban, és némán ordított, hogy gázt, adjon gázt. A hegyekben robogtak, kacskaringós emelkedőn, mögöttük kocsik lövészekkel és sok fényes csillag. Még nem lőttek, csak a félelem nőtt benne, hogy nem állhatnak meg, nem lassíthatnak, nincs szabadulás. Amikor az első gépfegyver eldördült, a kép hirtelen egy virágos kertre váltott. Apja kertészetének tág horizontját látta, és végtelen nyugalom szállta meg. A látóhatárig vörösen lángoló, dús virágzatú bazsarózsák és magyar hazafiak nevét viselő, színes szegfüvek, idébb a kék árnyalataiban pompázó szarkaláb, pimasz menyecskeszem és buján tátogó oroszlánszáj, a ház oldalában konyhakert, távolabb az ifjú vej kísérleti puszpángültetvénye. 

Talán téved, mindenki téved, valami generális félreértés áldozatai. 

Másnap reggel fedezte fel a postán a képeslapokat H. Koch festményeivel. Szinte elveszett a hatalmas épületben, tisztaságszag volt és csend, hivatali fegyelem, az áru makulátlan rendben. A tágas termek rideg falai közt meztelennek érezte magát, a szemét lesütötte, mint a bűnös, akit rajtakaptak. A lapokon mézédes csendéletek, girlandos kertek, habos ruhácskákban szerelemre áhítozó nők letargikus, elomló pózban… A hirtelen támadt felismeréstől meggörnyedt. Ernőnél látott azon a bizarr éjszakán egy iratot, bizonyos Koch szignatúrájával. Megkérdezte, valami rokon, de Ernő nem felelt. 

Nyelt egyet, levelében Ernőkét nyájasan invitálta. Épp oly édes és hamis szókkal, mint a kép.

Majd többet szóval, jó lesz?! 

Gizáról az a hír járja, hogy sosem ment férjhez, de volt egy szeretője. Nyomorúságos csőlakásban élt a körúton, míg öregkorára magához nem vette nővére a szolnoki Bokréta utcába, a kórház közelébe. Mikor a testvér meghalt, a család Gizát a karcagi szeretetotthonba költöztette, ahová a ládikáját, benne a képeslappal, amit a bélyegző tanúsága szerint Giza valóban elküldött Ernőnek, már nem vitte magával. A családi otthon felszámolásakor mentette ki húga, nagyanyám a szemétből. Azóta se tudjuk, mi lett velük, Ernő lapja miként került Gizához.