Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél magadnak. Mit mondanál ezek helyett?
Valójában utálom analizálni magam, inkább arról gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni. Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet, de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.
Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása (az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre); az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz” (akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok); aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat, de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő minden körülmények között állva marad).
Amit Csúcshegyen töltött időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi létem alapozta, azt vállalom most leginkább: nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti. Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem én őt, hanem a kert művel engem.
Sok képedet feliratozod.
Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással (iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet épp megvetettem, a sznobizmussal szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust, azaz a ló másik oldalán találtam magam. Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel. Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok. Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a giccs is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető, ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az intelligens (elit) és a pronyó?
A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni. Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált (azóta kevesebbet is használom).
Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál: “Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány, maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?
Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról meg két gondolatom szokott lenni: a születés és a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve, hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba, pedig hiányzik.
Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a karácsony együtt sejtésem szerint több embernek felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór az égbe.
Te merre járnál télen Óbudán?
Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!) a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk biztos ellátogatnék.
Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad munka?
Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból, impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás. A festés ilyen értelemben nem válhat munkává – még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak persze boldogan teszem.
A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön. Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen egy művészeti album is lett az illusztrációidtól, festményeidtől. Ebben az esetben volt beleszólás?
Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással.
Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már ’19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes albumot.
A könyvben és a dalszövegek megképesítésében teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját már februárban megkaptam, de a csúszás miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai könyv született, akárha utólag írta volna András.
Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben kiállításod van, a legutóbbi a helyen megforduló vendégekről készült képekkel. Ennyire fontos hely a kocsma?
A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.
Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda, ahova; hazamegyek picit.
Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak, amolyan szülőszobaként – mint amilyen régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani és koncertezni is.
Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák, akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos folyóiratban. Együttérzek.
Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy itt a szöveg a fontos?
Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt, lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem, nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve, kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben, ordítva, többször. Csak később villant be, hogy hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített a táncomon.
Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, meggyőzően, hogy akinek van slagja, annak Vénusza is lesz.
Megjegyeztem. Biztos megfestem.
Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?
A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam. Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt, és más sem, csak folytak el a napok, úgy éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések, a színház és a koncertek.
Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?
Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire, de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom a szemed, miközben pampogok neked válaszolva. Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk, és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik, ilyesmik.
És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben, akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát? A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak; hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?
Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel, méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek. Ők nem maradnak életben.
