Honnan és mikor került a család Óbudára?
1973-ban költöztünk ide Debrecenből, amikor tízéves voltam. Ott születtem, édesanyám odavalósi, édesapám pedig ott töltötte a katonai szolgálatát, így ismerkedtek össze. Óbudán egy frissen épült Kerék utcai tízemeletes panelház egyik lakása várt ránk, miután édesapám a BKV-nál helyezkedett el felsővezeték-szerelőként. A házunkkal szemben akkor még semmi nem volt a Duna felé, csak a BUSzESz és a Harisnyagyár, illetve a daru éppen húzta fel a tizenötemeletest. Az infrastruktúra szinte még egyáltalán nem épült ki a környéken, a Kerék utcai Általános Iskola is – ahová a felső négy évfolyamon jártam – csak előző évben nyitott meg. Gyerekként itt mi mást is csinálhattunk volna, mint hogy a játszótéren lógunk, focizunk, valamint biciklizünk? Utóbbival bejártuk a környéket, a hegyoldalt, a két szigetet, később még ezeken is túl. A döntő pillanat 1976/77-ben érkezett el, amikor a velünk szemben lakó osztálytársam talált maguknál egy legalább tízéves, francia „Miroir du cyclisme” nevű kerékpáros magazint fekete-fehér fotókkal. Nagyon megtetszett nekünk a dolog, mi is szerettünk volna úgy kinézni, mint ők, és elhatároztuk, hogy elmegyünk egy sportegyesülethez, a szavakat meg hamarosan tett követte.
Hol lehetett akkoriban ilyenre jelentkezni?
Nem sok helyen, mivel a kerékpározás már a háború előtt is alapvetően profi sportnak számított, ahol pénzért versenyeznek, és a csapatokat magánvállalkozások szponzorálják. Erről a szocializmusban nyilván szó sem lehetett, mi a kevés lehetőség közül a Szőnyi úti BVSC-t választottuk, ahol nem vártak minket tárt karokkal. Odamentünk négyen, hogy szeretnénk kerékpározni, és adjanak nekünk hozzá biciklit, de elzavartak bennünket azzal, hogy mindenkinek sajátot kell hoznia. Ennek oka egyébként az volt, hogy korábban sok kezdő a kapott bringával egyszerűen lelépett. Mivel biciklit akkoriban nem lehetett csak úgy kapni, Favoritot is maximum a Keravillban, a „pult alól”, ezért mindenki magának szerezte be, vagy rakta össze Csepel és/vagy Favorit alkatrészekből. Ezzel már mehettünk a BVSC-hez: 1977-ben igazoltak le. A többiek hamar kikoptak, én maradtam egyedül. Egy évig csak edzés, felkészülés folyt, majd 1978-ban már elindulhattam serdülő korosztályos versenyeken, országúton és pályán egyaránt.
Ha már itt tartunk, milyen fő versenykategóriák voltak/vannak, amelyekben szerepelt?
A két fő kategória az országúti és a pályakerékpár. Előbbiben a terepviszonyoktól függően lehet mezőnyverseny síkabb terepen, vagy hegyi mezőnyverseny, a cél, hogy egyszerre indulva a mezőnyből te gurulj át elsőként a célvonalon (ugyanezekben lehetnek időfutamok is, amikor külön indultok, és az időeredmény számít). Aztán ugyanitt van a háztömb körüli vagy kritériumverseny, amiben mondjuk egy háztömb körül kell 1000/1500 méteres köröket megtenni, és minden körben a rajt/célvonalon áthaladók aktuális helyezésük alapján pontokat kapnak (minél több kört nyersz meg, annál többet), amelyek az össztáv, általában 15-20 kilométer megtétele után összeadódnak, és kiadják a végső győztest. A pályakerékpárban rengeteg kategória létezik, nekem a legjobban közülük a stéher ment, ami motorvezetéses versenyt jelent, vagyis közvetlenül a versenyzők előtt egy-egy, 650-1200 köbcentis motorral felszerelt, speciális motorkerékpár halad, vákuumot képezve a mögötte haladó bringásnak, aki így akár 80 kilométer per órás sebességgel is tud haladni. Nem egy veszélytelen sportág, 18 éves kor alatt nem is lehet versenyezni benne, és a motorvezetőknek is komoly képzettséggel kell rendelkezniük. Nekem szerencsére fizikailag és mentálisan egyaránt feküdt a stéherezés, amit látványossága – sokszor hat motor és biciklise haladnak egymás mellett – a kerékpársport cirkuszának is neveznek. Az 1910-es években Magyarországon is tömegeket vonzott.
Mikor jöttek az első sikerek?
Nagyon korán. Elsősorban az országútira készültünk, de a pályakerékpárt is fontosnak tartottuk. 1979-ben például már országos korosztályos első lettem pályán, 2500 méteren, és más korcsoportokban is dobogós helyezéseket értem el az akkori egyedüli hazai versenyhelyszínen, a Millenáris velodromjában. Az országúti versenyeket általában Budapest határában rendezték, Páty, Taksony, Isaszeg környékén, azonban előfordult, hogy vidéki nagyváros, Pécs vagy Szekszárd mellett. Akkoriban egy nap több versenyt is tartottak, amelyekre leutaztunk. Hegyi versenyeken is elindultam, amelyekhez jó gyakorlást jelentett, hogy iskola után, edzés gyanánt rendszeresen feltekertem a Kiscelli utcán egészen a Hármashatár-hegyig, ahol a versenyek befutója volt. 1979-ben megnyertem a hegyi serdülő Budapest-bajnokságot, amit két ifjúsági és három junior cím követett. A helyismeret sokat számított, rendszeresen úgy győztem, hogy megugrottam a mezőnytől, és amikor áthaladtam a célvonalon, a mögöttem haladó még csak épp ráfordult a célegyenesre. 1981-ben már a negyedik országos ifjúsági bajnoki címemet ünnepelhettem, amiben több kategória is volt: hegyi, kritérium, pálya pontverseny és 3000 méter. A 65 verseny közül, amelyeken indultam, nagyjából 23-at nyertem meg ifistaként, 18 évesen. 1979 után serdülőként már behívtak az ifjúsági válogatottba, ahogy később ifistaként is a felnőttbe, amiben 1981–1993 között szerepeltem.
Hogyan jött képbe 19 évesen a stéher?
1982-ben a Magyar Kerékpáros Szövetség hosszú idő után újjá akarta éleszteni a stéher szakágat, így vett hat új vezetőmotort. Az edzőm mondta, próbáljuk ki, ami olyan jól sikerült, hogy gond és félelemérzet nélkül felvettem a menettempót, és egész egyszerűen nem bírt leszakítani magáról. Én is éreztem, hogy jó lehetek benne, mert az országúti versenyek miatt megvolt hozzá a kellő állóképességem, ugyanakkor a pályán jól forgott a lábam is. Az újra kiírt magyar stéher felnőtt bajnokságra begipszelt kézzel mentem el, mert előtte egy versenyen elestem, de ennek ellenére, nálam jóval esélyesebbeket is magam mögé utasítva megnyertem, amit 1995-ig további tíz bajnoki cím követett.
Külföldre milyen gyakran jártak?
A magyar válogatottal már utánpótláskorúként is többször, de aztán a felnőttben rendszeresen, főleg pályaversenyekre évente kétszer az NDK-ba és/vagy Csehszlovákiába, ezeken belül is elsősorban Erfurtba, Lipcsébe, illetve Brnóba, utóbbi volt a kelet- és nyugatnémet bringások találkozási helye. Nyugaton az NSZK-ban, Ausztriában és Olaszországban jártunk. 1983-ban pontversenyre mentünk Brnóba, de az edzőnk azt mondta, hogy tegyem el azért a stéher biciklimet is. Jól tettük, mert volt stéher kiírás, így engem abban neveztek be, és megkaptam a legjobb motorvezetőt Jiří személyében. Minden nap volt egy 50 kilométeres verseny, az elsőn második lettem az NDK bajnok mögött, a vacsoránál a keletnémet csapat tagjai már előre köszöntek. Aztán a következő három napban még kétszer lettem második, az utolsót pedig megnyertem, így összetettben a második helyen végeztem. Kezdett kialakulni a respektem, hívtak a következő (50 kilométeres vagy egyórás) versenyekre, és hamarosan én választhattam ki magamnak azt is, hogy melyik motorvezetőt szeretném. Nem is okoztam csalódást, mert majdnem minden évben a dobogón végeztem. 1984 nyarán megnyertem Lipcse város nagydíját, amit az 1910-es évek óta írtak ki, és 27 év után én voltam az első, nem NDK-s győztes. 1985-ben a német és a cseh bajnok előtt győztem a teltházas NDK-nagydíjon, ami úgy nézett ki, hogy egy hétig minden délelőtt volt egy-egy selejtező, délután meg a döntő. Nos, én azon a héten minden futamot megnyertem, a keletnémet nézők őrjöngtek, a nyugatnémet versenyző dühében elhajította a kerékpárját. Aztán például 1987-ben 70 kilométer feletti átlagsebességgel és magyar országos csúccsal (70.400 méter) győztem Brnóban az egyórás viadalon. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de tényleg baromi jól ment akkoriban. Ezekre a külföldi versenyeimre vagyok a legbüszkébb, 20-30 közötti lehet a számuk, és majdnem mindegyiken dobogón végeztem. Egy évtizeden keresztül szinte minden évben nyertem egy vagy több nemzetközi versenyt. Azt mondták, ha nem Magyarországra születek, világbajnok lehettem volna.
Itthonról mi volt ennek a fő akadálya? A disszidáláson nem gondolkodott el?
A világbajnokságokon az jelentette a problémát, hogy a versenyzőnek és a motor vezetőjének azonos nemzetűnek kellett lennie. Mivel a stéhernél borzasztó sokat számít a jó vezető, itthon pedig nem volt erre kellően alkalmas személy (nem rendelkeztek nemzetközi rutinnal), így hiába mentünk ki 1981-ben és 1987-ben is a vb-re, nem lehetett esélyünk jó eredmény elérésére. A disszidálás többször is megfordult a fejemben, amikor Ausztriában vagy az NSZK-ban versenyeztünk, de nem voltam hozzá elég bátor, meg hittem még a „hazai mesékben”. Utólag kissé bánom, viszont ha meglépem, akkor kétéves eltiltással járt volna.
A BVSC-ből miért igazolt át 1989-ben a Postásba?
Marha jó csapatot alkottunk a BVSC-ben, de sajnos az edzőnk lezüllesztette az egészet. A folyamat úgy kezdődött, hogy a klubnál a női vonalat is elkezdték felépíteni, ami a kisebb konkurencia miatt jóval könnyebben ment, hiszen egyszerűbben lehetett eredményeket elérni. Elkezdtek elvonni tőlünk dolgokat, miközben a lányokkal kivételeztek, a csapattársaim egymás után igazoltak el, így a férfi szakág folyamatosan leépült. Én maradtam utoljára, ám egyedül nem sok értelme lett volna folytatnom, ezért én is a távozás mellett döntöttem.
Három évre rá, 1992-ben egy világcsúcsot is felállított stéherben. Hogy is történt ez pontosan?
Végh Oszi bácsi – aki tudomásom szerint maga is indult stéher világbajnokságon a ’60-as években – volt a Postásban a szakosztályvezető, egyben kvázi a menedzserem és pótapám. Tavasszal egy edzés után leültünk beszélgetni, ahol azt mondta: „Árpikám, menned kellene egy világcsúcsot!” „-Jó, és miben?” „ Stéherben, 500 kilométeren.” „Ok, és mikor?” „Júniusban” „Rendben, jó lesz!”. Innentől a célunk Hubert Opperman hatvanéves világrekordjának a megdöntése lett. Nem készültünk rá direktben sokat, a két motorvezetővel – akik a csúcskísérlet alatt óránként váltották egymást – ugyan valamennyit gyakoroltunk, hogy összeszokjunk, de egyszer sem mentünk többet 200 kilométernél. Bíztam az állóképességemben – soha nem adtam fel versenyt – és abban, hogy ha nem sokkal korábban jegenyéket törő szembeszélben nyolc óra alatt sikerült teljesítenem a 250 kilométeres Budapest–Bécs versenyt, akkor az 500 kilométer 8 óra 41 percen belüli, pályán való letekerése sem jelenthet gondot. Előzetesen átgondoltam, hogy milyen tempóban, milyen áttéttel menjek, és azzal kalkuláltam, hogy ha minden jól megy, akár fél órát is javíthatok a fennálló világcsúcson. Aztán június 30-án délben, a Millenárison nekivágtam a kitűzött 1213 körnek. Beálltam a motoros mögé egy 65 kilométer per óra körüli menettempóra, és mindössze a táv felénél álltam csak meg pár percre frissítőt felvenni, majd folytattam tovább. Száz körrel a vége előtt kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, mert a kerékpárórám alapján megtett és a hátralévő körök száma szerint még teljesítendő távolság jóval nagyobb volt az 500 kilométernél, miközben, ha így folytatom, akkor kicsúszom az időből. Ekkor esett le, hogy az előzetes számítások során az oválpálya aljára vonatkozó paraméterekkel kalkuláltunk, ám én a jobb futás miatt végig a tetején haladtam, ami hosszabb. Nem tehettem mást, mint hogy rögtön lementem az aljára és felpörgettem 70 kilométer per órás sebességre a tempót (összességében közel 60 kilométer per órás átlagot mentem), amivel végül 8 óra, 36 perc, 17 másodperc alatt tettem meg az 1213 kört, közel 530 kilométert tekerve, és öt perccel megdöntve a világrekordot. Mindennek a sportértéke nem sok, inkább teljesítményértéke van.
Szenvedett vagy látott-e komolyabb balesetet versenyzőként stéherben?
Szenvedni szerencsére nem, de azért akadtak meleg pillanatok, amikor 70 kilométer per óránál lassú defektet kaptam, és úgy kellett kivezetnem a kerékpárt. Sajnos egy chemnitzi (akkor Karl-Marx-Stadt-i) versenyen megtörtént, hogy egy stéherben kevésbé rutinos német srác az amúgy is elég meredek pálya tetején haladva nagy sebességnél ráhúzta a kerekét a motorvezetőjére, amitől megdobódva levágódott a pálya aljára. Körözés közben csak annyit láttunk, hogy ott fekszik, aztán egy év múlva, a következő versenyen mondták, hogy a kórházban meghalt.
Mikor kezdett el gondolkodni a visszavonuláson?
Az 1992-es valenciai világbajnokság után. Szerettünk volna részt venni rajta, de a szövetség semmiben nem támogatott, sőt, folyamatosan hátráltatott minket. Nagy nehezen belementek abba, hogy a motorvezetőmmel saját költségen kiutazhattunk, de valutát, szállást, kaját, mindent nekünk kellett biztosítani, még a tőlük kapott versenyruha is rossz volt. Aztán a hotelben, ahol a többi versenyző lakott, olyan árakon adták a szobákat, hogy nem lett volna pénzünk a visszaútra, egy helyi kocsmában a korcsmárosnő tudott végül szobát biztosítani. Már megtörtént az akkreditációnk, megkaptuk a mezszámot, az edzésbeosztást, amikor közölték velünk, hogy nem vagyunk rajta a rajtlistán. Mint kiderült, a szövetség az amatőrök helyett a profik közé nevezett be bennünket (akkoriban még e két külön kategória létezett, azóta összevonták), ahol viszont nem rendelkeztem licenccel. Hiába próbálkoztunk mindennel, nem tudtuk módosíttatni, így az előfutamok megnézése után hazaindultunk. Itthon még a szövetségnek állt feljebb, hogy miért kellett nekünk egyáltalán kiutaznunk.
Ekkor kezdte el kiépíteni a kerékpárüzletét?
Igen, a Kerék utcai panelünk aljában meg lehetett venni és beépíteni a lépcsőház alját. Egy évbe telt, amíg a sógorommal kialakítottuk, és megkaptuk hozzá a szükséges közműengedélyeket. A nyitás 1993 tavaszán történt, azonban még jártam edzeni a Postásba, ezért csak másodállásban, délutánonként működött. Ekkor egy fél évre szerződést hosszabbítottak velem a Postásnál, meg is nyertük a nyár végi stéher csapatbajnokságot. Ezután még kétszer nyertem, de új szerződést és fizetést már nem kaptam, Oszi bácsi pedig elkezdte reklámozni az üzletemet az általa szerkesztett Pedál biciklis sportlapban, így a főállásommá vált a kerékpárbolt, amiből a mai napig élek. Igyekszem minden, a boltba betérővel korrektnek lenni, a problémájukat megoldani, de sokféle stílusú ember jön be hozzám különböző kérésekkel, nehéz mindenkinek maximálisan megfelelni. Bringaszezonban három hétre előre be vagyok táblázva, ám ha valaki beesik egy sürgős kéréssel, abban az esetben megpróbálom előrevenni, és gyors segítséget nyújtani.
Fia, a huszonnyolc éves Viktor szintén a kerékpársportot választotta.
Igen, és nagyon büszke vagyok rá, bár nem biztos, hogy jól döntött. Huszonnyolcszoros országos bajnok pályán, hat hazai rekordot tart, de nyert már országúton is időfutamot. A stéhert velem ellentétben nem igazán akarta, ám korábbi világbajnok versenyzőtársam kihívta Németországba, ahol hozzám hasonlóan „odaöntötték” a motor mögé, és a másnapi versenyen negyedik helyezést ért el. Sajnos a szövetségben nem változott semmi, viszont amíg én jórészt magamban tartottam a velük kapcsolatos problémáimat, addig ő, ha odáig jut, meg is mondja.
