Az Ali király vacsorája hangsúlyosan óbudai mesekönyv. Már az elején felbukkan a kiscelli domb, ott szánkózik a király a gyerekekkel. Amikor helyszínt kerestél a mesének, miért éppen Óbudára esett a választásod? Mi köt ide azon kívül, hogy az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként az elődöm voltál? 

Amikor a mese íródott, Óbudán éltünk a családommal, rengeteget kirándultunk a környéken. A Kiscelli Parkerdő azóta is az egyik kedvenc helyünk. Fel sem merült más helyszín, főleg, hogy eredetileg az Anzikszba íródott a mese.

Budapest nagyon sok kerületében éltem az elmúlt húsz évben, de Óbuda volt az, ahol igazán otthon tudtam lenni, valószínűleg a kisvárosi jellege miatt.

És persze a csodálatos emberek miatt, akikkel itt hozott össze a sors. A Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit és Tóth Éva könyvtáros barátaim segítettek beágyazódni Óbudán, és ők azok, akikkel elköltözésem óta is tartjuk a kapcsolatot. 

Könnyű itt lokálpatriótának lenni, mert Óbuda tényleg olyan, mint egy kisváros, mindenkinek megvan a saját bejáratott kofája a piacon, fodrásza, aki gördeszkára ülteti a gyereket, miközben a haját vágja, és hát a törzshelye, ami nekem a Vasmacska KávéZoo nyuszi szekciója.

Van Óbudának egy híres meseírója, Csukás István. Hogy viszonyulsz hozzá meseíróként és egykori gyerekként, olvasóként?

Csukás István meséin nőttem fel, a mai napig nagyon szeretem őket, de nem csak a meséit, a verseit is. Kisebbik fiamnak sokat olvasok, és gyakran kerülnek elő a kötetei. Sőt, a suliban most épp a Tücsök téli meséjét dolgozzák fel. A meséi örökérvényűek, pont annyit adnak ma a gyerekeknek, mint nekünk anno. Emlékszem, mennyire megrázott gyerekként, hogy kitagadták Süsüt a családból, csak azért, mert más, mint a többiek. De az is kristálytisztán él bennem, mennyire boldog voltam attól, hogy a királyfival összebarátkoztak. A Süsü népszerűségéhez persze hozzájárult a bábfilm is, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és ha Süsüre gondolok, Bodrogi Gyula hangján szólal meg a fejemben. Az illusztrációk pedig ha lehet, még magasabbra emelték a Csukás meséit, itt van például Pom-Pom, akit a zseniális Sajdik Ferenc rajzolt meg. A figurái ikonikusak, nem véletlen, hogy nemcsak mesefilm, hanem még játszótér is készült a figurák alapján.

Az Ali király történet egyszerre operál a klasszikus mesék eszközkészletével – király és királyné, beszélő kutya –, de közben meg elég kortársnak is tűnik, a király jobban hasonlít egy nagypapára, mint egy királyra, a sárkány meg épp telefonál és pizzát rendel, amikor a főhősök odaérnek. Szerinted hogyan lehet jól kortárs kontextusba  tenni a klasszikus meseelemeket? 

Szerintem nem tudnék olyan „klasszikus” mesét írni, mint például a Jancsi és Juliska, vagy épp a Piroska és a farkas. Az én lelkivilágomba egyszerűen nem fér bele ezeknek a meséknek a durvasága. A mese talán attól lesz leginkább kortárs, hogy olyan fordulatokat használ, amibe a gyerek bele tud helyezkedni, és ebből a számára kényelmes világból szárnyalhat aztán a fantáziája, mehet Lábbusszal, kvaterkázhat a Jetivel. Egy dologra figyelek – amit kihúzni sem engedtem – az a szórakoztató, meglepő szóhasználat, a nyelvi humor, és talán ez lehet még az, ami a kortárs mesét akár klasszikusokhoz közelebb viszi. 

Akkor az is a lelkivilágodnak köszönhető, hogy a figuráid közt nincs igazán félelmetes? A sárkányt például nemcsak, hogy nem ölik meg, de kifejezetten jó fej és szereti a gyerekeket. A  legvégén előtűnő Lápi Rittyó se az az igazi gonosz mesefigura.

Valószínűleg igen. Egyszerűen nem hiszek a toposzokban, kategóriákban, mint ahogy nem hiszem azt sem, hogy a kaszabolásból bármi jó kisülhet. Abban sem hiszek, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy valaki nyilvánvalóan gonosz, lásd sárkány, hiszen egyébként lásd még: Süsü. Akkor miért mondanám ezt a gyerekeknek? Abban hiszek, hogy érdemes törekedni a jóra, érdemes megismerni egymást, akár némi rizikót is vállalva ezzel, ha például az illető egy Jeti.

Időként sokkal nagyobb harc az, ha rossz beidegződések ellenére képesek vagyunk egy helyzet mögé nézni, és felülírni az előítéleteinket, mint egy arra botorkáló fejét lesuhintani.

A mesében olyan helynek tűnik a világ, ahol nincs igazán gonosz ember vagy lény, és minden megoldható. Ez jó néhány klasszikus mesénkre is áll. De a valódi világban a dolgok nehezebben oldódnak meg. Szerinted mi a mese funkciója: hogy felkészítsen az életre, vagy valami más?    

Semmiképp nem szeretnék funkciót tenni a mesébe. Vannak persze segítő mesék, amelyek helyükön kezelve nagyon fontosak, de én itt semmi mást nem szeretnék, mint szórakoztatni. Ha a gyerekek kacagnak és együtt izgulnak, örülnek a szereplőkkel, én is nagyon örülök. Annak is, ha közben a mesét olvasó felnőttek sem unják halálra magukat. Ha pedig a gyerek mégis leszűr magának belőle ezt-azt, az a bónusz.

A mesédben a gyerekeknek először  a saját félelmeikkel kell megküzdeniük, csak utána jutnak el az ellenfélhez. Tudni rólad, hogy elvégezted a Buddhista Főiskolát. Benne van ez a tapasztalat a mesében? Szándékos, hogy a valódi feladat az önlegyőzés és senki nem az, aminek látszik? A remete meg a sárkány gonosznak tűnik, de nem az, a tündér kedvesnek tűnik, de nem az. Miért?

Biztos, hogy szerepe van ebben a Buddhista Főiskolának, de inkább olyan oldalról, hogy én kezdetektől így látom a világot, és ezért kerültem egyáltalán oda, és azzal, amit ott tapasztaltam, tanultam, megerősödött bennem az irány. A 2000-es évek elején sem a buddhizmusnak, sem a jógának nem volt ekkora kultusza, mint most, az én évfolyamomban talán hatan végeztünk. Ráadásul mindez Veszprém, a szülővárosom távlatából még furábbnak tűnik. Amúgy szerintem ebben a mesében semmi küzdés nincsen, izgulnak, persze, ki ne izgulna, ha egy mogorva remetével hozza össze a balsors, de olyan nagyon nem kellett magukat legyőzni, egyszerűen megismerik a vélt ellenfelet, akiről kiderül, hogy egy szerethető figura, feloldódik a kezdeti idegenkedés. Az viszont egy percig sem kérdéses, hogy mennek tovább, hiszen, ha nem szerzik vissza a varázs-merőkanalat, akkor elmarad a karácsonyi vacsora, na az tényleg rettenet lenne. Plusz a Lápi Rittyó legyőzése sem igazi legyőzés, hiszen nem döngölték földbe, s szórtak a fejére hamut, hanem megleckéztették egy kicsit annak érdekében, hogy visszaszerezzék az ellopott tárgyat. A karácsonyi vacsorán viszont ő is ott ül békében, a többiekkel együtt.

A hősök gyakorlatilag végigmennek Óbudán, mire véget ér a történet. Látsz arra lehetőséget, hogy valamilyen szervezett gyerekprogramban megvalósuljon a meséd, vagy bejárható legyen az útvonal?

Ó nem, ez az útvonal teljesen légből kapott. Agócs Írisz, a mesekönyv illusztátora megkérdezte, mikor az előzéklapra Óbuda hegyeit festette, hogy sorrendben mennek-e a gyerekek, a valóságban is létezik egy ilyen útvonal? Fogalmam nincs –  válaszoltam, aztán persze utánanéztem, és nyilván nagyon nem. Ugyanakkor, ha a gyerekeknek lenne egy Lábbuszuk, lehet hogy a hegyek is más sorrendbe rendeződnének.

Az Ali király rajzai nagyon passzolnak a szöveghez: vagányak és érzékenyek egyszerre. Hogy találtad meg a grafikust? 

Az, hogy az első mesekönyvemhez Agócs Írisz készítette az illusztrációkat, óriási ajándék volt.

Írisszel 6783 éve vagyunk barátok, és rajongok a munkáiért is, ezért egy pillanat aggodalom sem volt bennem, hogy nem olyan lesz a könyv, mint ahogy én megálmodtam.

Egyébként még annál is szebb lett! Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem volt ezen az úton.

A mesék film és könyv által is eljuthatnak a gyerekekhez. Sokan vizionálták a könyvforma megszűnését már évtizedekkel ezelőtt is, ehhez képest a mesekönyvek sorra születnek ma is. Mi a kettő közt a különbség, és neked miért volt fontos, hogy könyvet írj és ne mondjuk filmet csinálj? 

A mesefilm soha nem veheti át a mesekönyv szerepét, az összebújós közös olvasást, azt, hogy a film a gyerek fejében forog, miközben hallgatja a mesét, vagy épp olvassa. És semmi nem múlhatja felül azt a közös időt, amit ilyenkor a gyerekkel egymásra figyelve töltünk. Az viszont biztos, hogy egy rajzfilm mérföldeket dobhat egy mesén, mint például Pom-Pomon, vagy akár Dániel András Kufli hordáján. Egyszerűen sokkal több gyerekhez eljut, mint a könyv. De ha már megnézték a mesét, gyakran felmerül az igény, hogy legyen meg könyv formájában is. Az pedig nagy kár, hogy nem értek a mesefilmkészítéshez, nagyon bírnám, ahogy Mucsi Zoltán hangján megszólal a remete. És ha már itt tartunk, a Téli Pagony Fesztiválon volt Ali király debütálása, ahol Kovács Lehel és Mórocz Adrienn, a Katona József Színház kiváló színészei a gyerekeik közreműködésével színre vitték a mesét. Az előadás fantasztikus volt, az pedig örök élmény marad, ahogy láttam a csillogó szemű gyerekeket nevetni, tapsolni a színházteremben.

A második könyv, A csodálatos nagyapó olyan történetfüzér, amelynek ugyanazok a főhősei, de Jerkó az ezermester nagypapának köszönhetően minden fejezetben külön kalandba keveredik. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka viszony a szülő-gyerek viszonytól? Mit ad egy gyereknek egy jó nagypapa vagy nagymama?

A nagyszülő-unoka viszony teljesen más perspektíva, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Saját szüleimen látom, hogy mennyire másképp fordulnak a gyerekeim felé, mint anno hozzám. Ez olyan egyszerű dolgokon is múlik, hogy mindig van idejük, szívesen benne maradnak akár több napra is egy játékban, mindent félretesznek, amíg az unoka náluk van, ezt a koncentrált figyelmet nagyon értékelik a gyerekek. Van idő arra, hogy megtörténjen a csoda.

Nemcsak az Ali királyban, de Jerkó történetében is van szokatlan elem: megannyi tájszó, sőt néha szleng is színezi a nagypapa megszólalásait. Honnan jött az ötlet, és melyik nyelvi réteg szavai ezek: „szétkummantani”, a „pampuska”, vagy az, hogy valaki „elcsullong”? 

Főként a nagyszülőktől, dunántúli falusi környezetből jöttek ezek a szavak, de például az „elcsullangott” szót Baranyában hallottam először, és annyira megtetszett, hogy napokig mondogattam utána. Jó lenne, ha nem vesznének el ezek a szavak. 

A történet végén sejthető, hogy lesz folytatás, Jerkó és a nagypapa az őszi szünetre készülnek. Lesz folytatás?

Terveim szerint lesz, hiszen nagyon sok közös kaland van még nagyapóban és Jerkóban. A nagymama is fontos szereplője a mesének, hiszen ő biztosítja a muníciót a kalandokhoz.

Egy kedves barátom azt mondta olvasva a meséket, hogy nekem lehet valami trippem az evéssel, hiszen minden fejezet végén kínálkozik valami harapnivaló.

Az Ali király karácsonyi vacsorájában pedig egyértelműen a karácsonyi kosztért megy a küzdelem. Amúgy szerintem nincs, csak apám mesterszakács. 

Ennek a könyvnek nem Agócs Írisz, hanem Török Bianka az illusztrátora.

Biankát a Pagony Kiadón keresztül ismertem meg, és szuper illusztrátornak tartom. Nagyon tetszenek a gyönyörű rajzok mellett az olyan apróságok, mint hogy  Jerkó pólója egy kockás füzetlapból lett kivágva, a megfestett képek közé olykor-olykor bejön egy valós tárgy, mint például a nagypapa kávéscsészéje, vagy a festékes bödön, az illusztrációkba pedig beépültek kisgyerekek rajzai is – a képeken is összeér a képzelet és a valóság, akárcsak a mesében. 

 Mit jelent meseírónak lenni? Miben különbözik a meseírás a széppróza-írástól? Miért a gyerekeknek kezdtél el írni és miért nem felnőtteknek? 

Nem érzem ezeket a határokat. Szerintem nincs olyan, hogy valaki meseíró, vagy széppróza-író. Szerintem olyan van, hogy író. Egy könyvtáros kollégám mondta a minap, hogy már rég felnőttek a gyerekei, de ő még mindig heti rendszerességgel olvas meséket. Az én mesémet is olvasta, aminek őszintén örülök, mert kétlem, hogy a mesék világa csak a gyerekek privilégiuma lenne.

Rengeteg mesét írtam a gyerekeimnek, de csak mostanra ért meg bennem az, hogy megmutassam a nagyközönségnek. Legalább ennyi novellám van, de hogy azt valaha közreadom-e majd: még billeg a mérleg.