Jan Assmannt, a 84 éves német egyiptológust az 1999-ben megjelent A kulturális emlékezet (Das kulturelle Gedächtnis) című híres könyve tette ismertté a szűkebb szakmai körökön kívül. A társadalmi emlékezettel új szemszögből foglalkozó munkát a legkülönbözőbb társadalom-kutatással foglalkozó területeken tekintik alapműnek, számtalan képzésen vált kötelező olvasmánnyá. Az emlékezet első hallásra individuális dolognak tűnik, olyasminek, ami tisztán a pszichológia tárgya, ami csak az egyénre vonatkozik, és nincs köze a közös kulturális, társadalmi emlékezethez. Assmann nagy találmánya az egyéni és kollektív emlékezet megkülönböztetése, sőt, azt állítja, hogy a kollektív kulturális emlékezet fő kérdése mindig az, mit nem szabad elfelejtenünk nekünk mint közösségnek. A közös emlékanyag a legtöbbször olyan eseményeket érint, amelyeket az egyén nem élhetett át, hiszen azok gyakorta még a születése előtt történtek. Ennek ellenére Assmann szerint az egyén emlékezetét a társadalom határozza meg. A csoport tagjainak az emlékei eltérők lehetnek, de ugyanarra a közös alapra épülnek.
Tehát az emlék a társadalmi kommunikáción keresztül marad fenn, azaz ha egy eseményről megszakad a közbeszéd, akkor kikerül az emlékezetből, elveszíti identitásformáló erejét, úgy lépünk túl rajta, mintha sohasem történt volna meg. Ez az oka a sok ünnepi megemlékezésnek, koszorúzásnak, műsornak, ha ezeket nem tennénk, elfelejtődnének még a forradalmaink is. Hát még az olyan “vértelen események”, mint a rendszerváltás …
A kollektív emlékezet a csoportidentitáshoz szorosan kötődő fogalom, és itt érkezünk el a Budapest Galéria Határeset 2.0 kiállításához, amely a debreceni MODEM ez év januárjában megnyílt kiállításának újragondolása az óbudai kiállítótér tereiben. Mindkét tárlat kurátora Don Tamás, aki olyan kérdéskörökhöz nyúl, amelyek még nagyon képlékenyek, nagy kilengésekkel változik a tartalmuk, mivel a közelmúlt eseményeit tartalmazzák. Ugyanakkor sokkal összetettebb és évszázadokra visszanyúló társadalmi jelenségekkel is összefüggnek, a kollektív emlékezetet és identitásügyeket érintik, és belőlük semmi sem egyszerűsíthető le pusztán a szocializmusra és a rendszerváltásra.
A debreceni és az óbudai tárlat alapvetéseiben megegyezik, de Óbudán árnyalta és mélyítette az üzenetet az időközben kitört ukrán–orosz háború, a társadalmi és gazdasági válság, amelybe már nem sodródunk, hanem zuhanunk. Ami azonos, az a regionális identitás kérdése, a kiállítás ezen keresztül “piszkálja” a kollektív emlékezetet, miközben azt is vizsgálja, milyen kilátásai vannak ma egy fiatal művésznek. A legidősebb kiállító 1981-es születésű, a többség a rendszerváltás után született, a kilencvenes években volt gyerek.
Csakhogy itt nincsenek szilárd pontok. Ám nagyon érdekes, miként próbál kommunikálni egymással a periféria perifériája a centrum kihagyásával. Több perifériális ország találkozik a kiállítótérben, a centrum megkerülése azt is jelenti, hogy vigyázó szemüket most nem nyugatra vetik. Most nem ahhoz képest beszélnek, hanem befelé fordítva a figyelmüket, saját koordináta-rendszer mentén. A fiatal művészek számára a régiós rendszerváltások már nem feltétlenül jelentenek viszonyítási pontot, ők nem az „inkább itt-kevésbé ott” állandó viszonylagosságával határozzák meg magukat.
A kiállítás címét Hunčík Péter Szlovákiában élő magyar pszichiáter 2009-ben megjelent regénye inspirálta, amely egy határmenti, vegyes lakosságú szlovák kisváros közösségén keresztül mutatja be a régió huszadik századi történelmét. A cím egyrészt utal a határok kiemelt jelentőségére a régióban, aminek tartalmi spektruma mondjuk a revíziós igénytől a határzárig tart, másrészt eszünkbe juttatja azt a Nyugat és Kelet közötti határcsíkot, ahol élünk, földrajzilag köztes helyzetünket, de azt is, hogy a határok mesterséges képződmények, a határok megrajzolóinak nem sok közük van az élet valódi realitásaihoz.
A debreceni MODEM-ben rendezett első Határeseten öt ország (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Románia) tizennégy fiatal művészének alkotásai voltak láthatóak, amelyek többsége kifejezetten arra a tárlatra készült, és nagy hangsúlyt fektetett az 1848 és 2021 közötti időszak történeti kontextusainak – nyelv, határ és regionális önmeghatározás fogalmain keresztüli – felvázolására. A Budapest Galériában nemcsak a történelem mélyítette el a mondanivalót, hanem a kurátori szándék is egyfajta befelé figyelésre, önreflexióra erősített rá.
Yana Bachynska ukrán művész A nagyapám bőrében című 2020-as videómunkája különös többletjelentést kapott mára. A videóban nem csak múltfeldolgozás történik, de egy megosztó személyen (magas rangú katona nagyapán) keresztül párhuzamot képez az országban és a családokban zajló, elhallgatott erőszak között. Egyes szám első személyben, vallomásszerűen mesél a gyerekkoráról, miközben kirajzolódik egy nehéz és bántalmazó család története. Bachynska ráadásul queer nézőpontból egyszerre néz szembe családja szocialista katonai múltjával és a jelen diszkriminációjával. Olga Dziubak A szeretet és a hatalom palotája című 2021-es sorozata Lengyelország, Magyarország, Románia és Csehország palotáinak belső tereit ábrázolja, s bennük elmosódottan ugyan, de pornójeleneteket láthatunk. A meztelen testek a hatalmat reprezentáló terekben jelennek meg, Dziubak ezzel a privát és a nyilvános tér elválaszthatóságát kérdőjelezi meg, egyben utal a nők testéhez és szexualitáshoz való kifejezetten elnyomó viszonyulásra.
Bozzai Dániel és Máté Dániel Műhatárok című 2021-es közös munkája a mezőgazdasági termelést tematizálja. A 19. század nemcsak a nemzetállamok kialakulásának, hanem az iparosodásnak is az időszaka volt. A nemzet mítosza megteremtette a nemzeti nyelvet, az iparosodás pedig egységesítette a termelést. Csakhogy az időjárás, a talaj minősége, vagy a természeti elemek – mint a napsütés, eső, páratartalom – se nem egységesíthetőek, se nem befolyásolhatóak az ember által létrehozott határokkal.
Gyönyörű költői alkotás Jiri Zák 2019-es Befejezetlen szerelmeslevél című 23 perces videója, amelyben egy privát szerelmi történeten keresztül két félperifériális ország találkozik, miközben az egész ügy a világ sorsát határozza meg hosszú időszakra. A film egy trilógia része, amely történeti kutatásokra és archív felvételekre alapozva kibontja az egykori Csehszlovákia szíriai fegyverexportját. A Szíriai Arab Köztársasággal a kölcsönös kereskedelmi és kulturális párbeszéd 1991-ig tartott, s mindennek az alapja a fegyverkereskedelem volt. A kelet-európai kis ország globális konfliktusokban betöltött szerepe érdekli a művészt, illetve a nagyon zárt szocialista ország viszonya az Európán túli világhoz. A film a hatvanas-hetvenes évek propaganda- és dokumentumfilmjeiből készült szerzői kollázs, amelynek narrációja egy hosszan tartó kapcsolat végéről szóló, el nem küldött szerelmes levél. A felvételeken legtöbbször a két ország közti gazdasági kapcsolatok büszkesége, a csehek által épített homszi olajfinomító látható, annak építése, beindítása. Döbbenetesen áthallásos mű, mintha azt is bizonyítaná, hogy a művészet képes előre látni.
Aki ezen túlverekszi magát, az egyszer csak megérzi, hogy itt nem kell mindenhez érteni, elég, ha ráhangolódunk a művekre, és hagyjuk, hogy hassanak. Kiderül, a kortárs mű olyan kérdéseket vet fel, ami minket is izgat, amivel mi is találkozunk.
Erre az érzékenyítésre fűzte fel a Budapest Galéria az idén új programsorozatát, amit Szabics Ágnes vezet. Alkotással és értelmezéssel egybefűzött múzeumpedagógiai foglalkozásokat tart gyerekeknek, de komplett óbudai osztályokat is fogad, sőt, a Kerék utcai Általános Iskolában kihelyezett órát is tartott.
A galériában bemutatott művek megtekintése és megbeszélése után önálló vagy közös alkotásokat hozhatnak létre az érdeklődők. A kicsiknek a kiállítótérben egy mese vezeti az útját, a mese fordulatai alapján állnak meg, vesznek szemügyre egy-egy művet, feladatokat végeznek, megfigyeléseket tesznek, esetleg alkotnak is közben valamit. A nagyobbak egy fiktív történet mentén haladnak, a gimnazisták pedig egy projektet visznek végig. A Határeset 2.0 kiállítás számtalan, gyerekeket is érdeklő témát rejt: határhúzás, határátlépés, mesterséges és természetes határok fogalma. A tárlathoz kötődő legkedveltebb feladat egy ideális város, egy ideális lakóhely kitalálása, ahonnan senki nem akar elköltözni. A diákok kitalálják, mi legyen ebben a városban, térképet rajzolnak hozzá, szórólapot készítenek, ami a városba csábít új beköltözőket, és mindeközben átgondolják, mennyire határoz meg bennünket a lakóhelyünk, végső soron azt, hogy milyenek vagyunk, milyenekké válunk.
A címbeli idézet: Cseh Tamás-Bereményi Géza Népdal II.
„Van egy ország térképen,
Szintakkora bent mélyen,
Állok határukra,
Hogy legyek meghatározva.
Kinti hazám s szívbéli,
Egymást határnál éri,
Állok határcsíkra,
Ott ismerek enmagamra.”
Határeset 2.0
Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.
2022. szeptember 30. – november 27.
Kiállító művészek: Yana Bachynska | Bozzai Dániel és Máté Dániel | Vasile Cătărău | Megan Dominescu | Olga Dziubak | Erményi Mátyás | Alina Kopytsa | Molnár Judit Lilla | David Přílučík | Emília Rigová | Sergey Shabohin | Jiří Žák
A kiállítás kurátora: Don Tamás
