M. Ulpius Traianus császár (Kr. u. 98–117) uralkodása nyolcadik évében elérkezettnek látta az időt, hogy az addig egységes Pannonia provincia területét két részre ossza. Elhatározása mögött reális katonapolitikai megfontolások és személyes aggodalmak keveréke munkált. A birodalom előterében, a Danuvius (Duna) bal partján élő, különböző etnikumú és harcmodorú barbárokkal szembeni védekezés feladatának és felelősségének megosztása mindenképpen indokolt lépésnek tűnt. Másfelől történelmi leckék sora, sőt személyes tapasztalatai is óvatosságra intették a császárt az olyan mértékben agyonmilitarizált tartományok helytartóinak eltúlzott ambícióitól, mint amilyennek az osztatlan Pannonia is számított a századfordulón a maga öt legiojával és számos segédcsapatával.
Az aquincumi helytartói palota Nemesis-Fortuna szobra. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra)
A szobor alkotója a képi eszközök gondos felhasználásával Nemesist, a római állam rendjének, törvényeinek őrét, a császári ház és ennek megfelelően a politikai rendszer szövetségesét kozmikus királynőként, démoni vonásoktól sem mentes, panteisztikus világűrnőként jelenítette meg. A római történelem tanulságai alapján az eltúlzott ambíciók veszélyeire emlékeztetni egy helytartói palotában korántsem számított oktalanságnak.
„Szerény erőforrásokból”
Tartományközpont születik
Traianus a kisebb területű utód tartomány, Pannonia Inferior számára Aquincumot jelölte ki helytartói székhelyül. Aquincum ez idő tájt nem egyéb, mint egy erősen vizenyős környezetben létesített legiotábor a mögötte-körülötte felvert deszkaházas civil településsel, a ’bodegákkal’ (canabae), valamint egy korábbi lovascsapattábor a hozzátartozó katonai faluval (vicus militaris). A hadsereg oldalvizén evickélő polgári lakosság hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy porfészkük tartományi székhellyé vált. Az építőipari vállalattá avanzsáló hadsereg palotát kezdett építeni a Kis-szigeten: rezidenciát az egymást majd többé-kevésbé szabályos időközönként váltó helytartók és kormányzati központot a tartományigazgatás számára. Állami pénzen a poros-sáros, nyikorgó bodegaváros is urbánus külsőt kezdett ölteni, bár városi rangemelésre ekkoriban még reménye sem lehetett, de mégiscsak így illett. Megkezdődött a tábortól észak felé mintegy 1 leuga (ca. 2 km) távolságra fekvő bennszülött falu arculatformálása is, hogy a katonai territoriumon fekvő bodegaváros helyett egy nem túl közeli időpontban majd a kisebb presztízsű municipium városi rang büszke tulajdonosa lehessen.
Tartományközpont született.
Az aquincumi településkomplexum: legiotábor, katona- és polgárváros. A Kis-szigeten a helytartói palota feltárt része látható. Topográfiai realitásokon alapuló művészi látványrajz. (Grafika: Szentesné Sinkó Zsuzsanna)
„Erő, ész nevel tartományokat”
A tartományigazgatás szálait a Kis-szigeten létesített helytartói palotából (praetorium) mozgatta egy népes katonai hivatalnokgárda. Az eredetileg 7–8 hektár alapterületű komplexumnak régészetileg mindössze az északi, mintegy 10.000 négyzetméter alapterületű részlete tisztázott. Azonban éppen az ott elterülő I. számú épület foglalhatta magába a helytartói rezidencia és egyéb épületrészek mellett a tartományigazgatás keleti szárnyon elhelyezett hivatali helyiségeit is. A provinciaigazgatásban a kései császárkorig a tartományi legio(k)ból célirányosan kiválasztott altisztek szolgáltak, külön civil hivatalnoki gárda nem létezett. Aquincumban ez azt jelentette, hogy a Hadrianus-kortól (rövid megszakításoktól eltekintve) állandó helyőrségi csapatnak tekinthető legio II Adiutrix altiszti állományából emelték ki a megfelelő kvalitásokkal rendelkező személyeket, akiket „taktikai sarzsiból” igazgatási munkakörbe helyeztek át. (Nem kizárva annak lehetőségét, hogy a soron következő rangemeléssel újfent taktikai szerepkörbe kerülnek.) A Kr. u. 214. évi határkiigazításkor Brigetiót Pannonia Inferiorhoz csatolták, ezzel a tartomány két legióssá vált. Ekkortól kezdve a helytartó embereit igazságosan, fele-fele arányban a brigetiói legio I Adiutrix és a helyi legio II Adiutrix altiszti állományából válogatták össze. A helytartói központból indultak ki és hálózták be a tartományt a terepi munkát is végző rendőr, titkosrendőr-, hírszerző- és igazgatási altisztek. Feljebbvalóik azonban az ő működésük gyümölcsét is az aquincumi helytartói palotában szüretelték.
Ahová mindig összefutottak a szálak: az aquincumi helytartói palota régészetileg többé-kevésbé feltárt részlete. Rekonstrukciós elképzelés. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Markus Schaub)
„A közútra felhajtani nem tilos senkinek”
A tartományközpont helyének kiválasztását a hadsereg jelenléte döntötte el. Minthogy a helytartó nemcsak a közigazgatás és jogszolgáltatás fejének, hanem a legfőbb katonai parancsnoknak is számított, rezidenciáját és hivatali központját az alsó-pannoniai hadsereg legjelentősebb csapata, az aquincumi legio közelében kellett berendezni. A katonaság a jól kiépített hadi utakon gyors helyváltoztatásra volt képes. Ilyen szempontból legnagyobb jelentőséggel a Duna jobb partján futó limesút bírt, de Aquincumot közvetlen útvonal is összekötötte a legközelebb eső legiotáboros településsel, Brigetióval. A hadiutak a polgári lakosság számára is közlekedési és kommunikációs csatornaként szolgáltak, rajtuk keresztül értek célba a kereskedelmi termékek és a művészi-szellemi áramlatok.
„Üdv, Profit!”
Aquincumban minden a katonaságról szólt, ezért a tartományközpontról kimondva-kimondatlanul is olyan kép alakult ki, hogy csak egy gazdaságilag gyenge lábakon álló település a birodalom határán, amelyet a garnizonjába külhonból beöntött, majd onnan a civil szférába átszippantott pénz tart életben. Kétségkívül igaz, hogy Aquincumban és környékén nem alakultak ki mezőgazdasági nagybirtokok vagy ipari nagyüzemek, és exportképes árucikkekben sem bővelkedett a településkomplexum. Az ipari termelés oroszlánrészét a békeüzemmódban működő hadsereg végezte civil kisvállalkozások, jellemzően családi léptékű kisműhelyek termelésétől megtámogatva. A centrum és a periféria – az ager Aquincensis – között azonban élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a vizenyős környezetben szorongó tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkekkel látták el a territorium településeit. A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem termékeinek helyi elosztó piacaként, és fölözte a birodalmi-barbaricumi áruforgalom nem csekély hasznát is. A városi magistratusok közcélra fordított magánvagyonán kívül helyi jellegű vámok, forgalmi adó, kereskedelmi engedélyek kiadása, földek és városi ingatlanok bérbeadása, halászati engedély, pénzváltásból és büntetési tételekből befolyó pénzek, különböző – például prostitúcióból befolyó – illetékek álltak még a település (Kr. u. 194 óta colonia) rendelkezésére, amelyekből egész tűrhetően megélt. Ahhoz mindenképpen, hogy a hízelgő hangzású colonia splendidissima (’igen ragyogó colonia’) megjelölés csengésében senki se érezzen ironikus felhangot.
Az aquincumi iparnak persze akadtak olyan ágai is, amelyek jelentőségben túlterpeszkedtek a központ és territoriuma határain. A kőfaragványok értékesítői interprovinciális kapcsolatokat és távoli piacokat uraltak, vagy legalábbis osztoztak rajtuk. Nemcsak stilisztikai, de immár anyagvizsgálati eredmények is bizonyítják, hogy az aquincumi kőfaragás félkész vagy teljesen kifaragott termékei (aediculák, sztélék, szarkofágok, fogadalmi oltárok) iránt nemcsak Pannonia Inferior távolabbi tájai, hanem a szomszédos Pannonia Superior és Moesia Superior tartomány is keresletet támasztott. Úgy tűnik továbbá, hogy az aquincumi kőfaragóműhelyek által használt budakalászi travertint építőanyagként is értékesítették a Dravus (Dráva) folyótól délre. Aquincum művészi-stilisztikai hatása alatt fejlődött Dacia Superior kőfaragása, ahová még az itáliai és noricumi hatások is csak az alsó-pannoniai tartományszékhely kőfaragó művészei által átszűrve jutottak el. A Duna középfolyása mentén Aquincum nemcsak kulcsfontosságú katonai támaszpontnak, hanem regionális jelentőségű gazdasági és kereskedelmi központnak is számított.
Aquincumban gyártott szarkofágláda a felső-moesiai Viminaciumból (Kostolactól keletre, SRB). Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Narodni Muzej Požarevac, Požarevac. (Fotó: © Narodni Muzej Požarevac – Ortolf Harl)
„Népünk hogy imádta e művészt!”
Aquincum, a tartomány kulturális és sportközpontja
A tartomány lakosságát mágnesként vonzotta a székhely, különösen a hadsereg, amely a fiatal férfiaknak életpályát és biztos megélhetést ígért. A segédcsapatokból leszerelt apák immár római polgárjoggal rendelkező fiait génjeik hajtották a legioba, de érkeztek vérbeli civilek is, Mursából (Eszék, HR) kifejezetten nagy számban. Mások a hadsereg közelségében a haszonszerzés lehetőségét ismerték fel, gyökerezzen az kézműves, kereskedelmi vállalkozásban, vagy a szórakoztató- és vendéglátóipar legkülönfélébb szolgáltatásaiban.
A város kényelmi berendezései, termálvizei vagy a politikai vezetés által finanszírozott fesztiválok, gladiátorjátékok és állathajszák az idegenforgalmat is pörgették. Az aquincumi amfiteátrumok látogatóinak lakhely szerinti összetétele régészetileg nem kutatható, de írott és képi források tanúsága szerint a különböző települések lakói rendszeresen látogatták a földrajzilag akár nagyobb távolságra eső rendezvényeket is. Ezért a tudatos várostervezés az aquincumi amfiteátrumok befogadóképességét is az ager Aquincensis lakói, illetve a még távolabbról érkező vendégek várható számarányának figyelembevételével méretezhette.
Aquincumi színházat (theatrum) vagy koncerttermet (odeum) hitelt érdemlő módon még nem sikerült azonosítani, bár Vitruvius szerint a várostervezéskor a színház helyének forum közeli kijelölése prioritást kellett, hogy élvezzen. Az egykori színházi élet vibrálása ugyanakkor a játszóhelyek régészeti azonosítása nélkül is bizonyított. Erről győz meg T. Flavius Secundus színházi súgó (monitor) felirata, amelyet a színjátszók egyesületének (collegium scaenicorum) védőistensége számára dedikált. A színházi világhoz kötődik az a terrakotta komikusmaszk is, amely a polgárváros keleti fazekastelepén látott napvilágot.
Komikus maszk (modellje) Aquincum-polgárváros keleti (gázgyári) fazekastelepéről. Terrakotta, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Lakos Gábor)
Minthogy a szóban forgó, nem csekély súlyú álarcnak sem felerősítése, sem szemkivágása nem megoldott, inkább modellként szolgálhatott a tényleges – vászonnal, fával és parókával dolgozó – maszkkészítőknek, mintsem kész színházi kellékként, de az sem zárható ki, hogy fogadalmi ajándéknak vagy belsőépítészei dekorációnak szánták. Ugyanezen a fazekastelepen színházi maszkformájú mécses készítéséhez használt pozitív modell is napvilágot látott, de Aquincumban a színházi maszkkal díszített antefixumok (kúpcserépsort lezáró égetett agyagelemek) is közkedveltségnek örvendtek. Az ikonikus színházi kellék hétköznapi használati cikkeken történő szerepeltetése a teátrumok világát a gladiátorjátékok népszerűségéhez közelíti, egyúttal arról is tanúskodik, hogy Pannoniában a hallatlanul népszerű mimus-színház mellett a maszkos színpadi műfajok is élők maradtak.
„Ökörtől tanul szántani a tinó”
Aquincum: oktatási központ?
Nehéz megmondani, hogy a kultúra és a szórakozási lehetőségek mellett az oktatás is vonzerőt gyakorolt-e a tartományi vagy akár határon túli fiatalságra. Pannoniai iskolákat forrásaink nem említenek, Aquincumban alapfokú oktatás ezzel együtt bizonyosan létezett.
Egy Margit-szigeti lelőhelyű sírsztélétöredék felirata egy aquincumi scholasticust említ. Kr. u. 3. századi kontextusban a scholasticus kifejezés még hallgatót jelent, ez alapján Aquincumban magasabb szintű – grammatikai, retorikai – oktatás megléte feltételezhető. Ezt látszik megerősíteni a 18 éves korában elhunyt L. Septimius Fuscus scholasticus esete is, akit előkelő szülei a felső-pannoniai Mogetianából küldtek Aquincumba, jó eséllyel továbbtanulás céljából. Két aktív, jogi tevékenységet folytató személy ismert még a tartományközpontból: Sextus Lucanius causidicus (’bírósági szószóló’) és Aurelius Claudianus advocatus (’ügyvéd’). A bírósági szószólók és ügyvédek praxisa alapvetően szónoki végzettségükre támaszkodott, jogi ismeretekkel csak félszeg módon rendelkeztek. Amennyiben szerény jogi ismereteik végére jutottak, jogász végzettségű szakemberhez, pragmaticushoz (’jogtudós’) fordulhattak segítségért. Ilyen Aquincumban praktizáló pragmaticus lehetett Aurelius Eufimianus is, bár sírtáblájának olvasata legalábbis bizonytalan.
Mindezen személyek jelenléte ugyanakkor nem bizonyítja a szervezett, iskolai keretek között zajló grammatikai vagy retorikai, pláne jogi képzést. Amennyiben a scholasticus ténylegesen tanulói státuszt jelent, és nem ügyvédet, mint ahogyan a császárkor későbbi időszakában egyre gyakrabban tapasztalható, még mindig számolni kell a helyi magánoktatás lehetőségével egy tapasztalt szószóló vagy advocatus oldalán. Magasabb fokú, tényleges jogi – vagy orvosi – végzettség eléréséhez azonban bizonyos, hogy Pannonián kívüli iskolázottság szükségeltetett.
