Menet mintha megsütnék, jövet mintha bepácolnák az embert. Senki se mondaná, hogy fürdőből jöttél; olyan vagy, mint egy szegény ördög, aki a kályhából bújt elő. S az út odáig, nappal, mindjárt Óbudától!
Amikor először tértem meg erről a tanulságos utazásról, elvégeztem magamban, hogy ezt a kis moszatot sohase látom többé. És mindjárt másnap megint csak kimentem, ezúttal azonban – okulva a tapasztalaton – már fiákeren. Természetesen hamar kitudódott, hogy milyen sokba kerül az a szenvedély, mely tegnap hirtelen kicsírázott bennem. Gáspár úr, a kocsisom nyolc forintot fizettetett magának, s ezen kívül uzsonnát, vacsorát, öt korsó sört, két liter bort és megfelelő számú pántlikás szivart. Csak éppen hogy kisasszonyt nem hozatott, egy társalkodónőt, aki csevegésével unalmát eloszlassa.
– Úgy van itt, kérem – mentegetőzött –, mint a hajón: az ember nem tud mit csinálni, hát iszik.
Ebben igaza volt: a Római fürdőn csakugyan nincs mit keresnie annak, aki nem kedveli a folyadékot, már akár belső, akár külső használatra. A források előtt ott ugyan a vendéglő, ahová kirándulók is járnak cigányzene mellett sörözni, de ez a liget csak vasárnap délután hangos. Hétköznap, különösen már szeptemberben nincs ott egyéb, csak a víz meg a csend.
A víz…, de mért magasztaljam? Nem akarom, hogy a sokaság megrohanja; legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most se fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta!
Az ifjú szerelem mohóságával és telhetetlenségével adtam át magamat e víz örömeinek. Az az egypár ácsorgó, aki véletlenül be-betekintett az úszóházba, s látta, hogy odabenn mindig ugyanaz az ember lubickol, azt képzelhette, hogy a víz titkait tanulmányozom, s ebben a – felfedezőknek való – nagy magánosságban újra kitalálom az úszás törvényeit.
De minthogy egész nap mégse lehet fürödni, még jobban kiélveztem az oázis másik nagy jelességét: a hétköznapi csendet. Ez a csend távol van a tökéletességtől. A Római fürdő nem őserdő; nem, éppen nem. A területe egy arasznyi: egypár fa, egypár bokor, egy hosszú fasor a pályaházig, s aztán körös-körül megint a sivatag. De aki szereti, ha minél kevesebb élőlény botorkál körülötte, meg fogja kedvelni ezt az egypár fát s egypár bokrot. A fürdőt gyűrűző kis szahara távol tartja az emberi lármát, s maga az oázis hétfő reggeltől szombat estig olyan, mint a Tüskerózsa parkja.
A vízzel való első ölelkezés után, s várva a másikat, leheveredtem a fűbe kutyámmal, akit bölcsességéért Sheiknek neveztem. Lustálkodtunk és nagyokat hallgattunk. Én az eget néztem; Sheik még bölcsebb volt, mint én: ő nem nézett semmit, csak hunyorgatott s emésztett.
Mesebeszéd, hogy a víz susog, s hogy a falevelek panaszosan zizegnek. Ők már nem vádolják az alkotót, ők már belenyugodtak mindenbe. Csak az ember van ébren.
Egyszer eszembe jutott, hogy megnézzem, miképpen fest az én fürdőm vasárnap délután.
Hát ilyenkor nem különbözik egyéb kirándulóhelyektől. Az emberek hátat fordítanak a víznek, és sört isznak.
Amint körültekintettem, az egyik szomszéd asztalnál egy különös alakot vettem észre. Legelőször az tűnt fel rajta, hogy ebben a sokadalomban, ahol az asztalokat nem társaságok vagy családok, hanem egész törzsek veszik körül, egyedül van, és nagyokat iszik. Mindig sajnáltam azt az embert, aki magában szokott iddogálni. Az ilyen ember, úgy tapasztaltam, a legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen, mert nem tud megbirkózni valamely nagy, állati érzéssel, amely erősebb, mint az ő feje; s ha iszik, nem torkosságból cselekszik, hanem azért, hogy hadd gyűrje le ezt az érzést a bor. Azt mondhatnám, hogy szinte tisztelem a magános ivót, mint ahogy a vademberek tisztelik az őrültet.
Az arca még inkább fölkeltette a figyelmemet. Jóképű öregember volt: szelíd nézéséhez, széles, ősz bajuszához s szépen megnyírt fehér szakállához egy cseppet se illett a sok borosüveg. De legjobban az öltözete lepett meg. Magyar ruha volt rajta: fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranyrojtos nyakkendő. Atilláját és mellényét kötött magyar gombok díszítették, csizmája fénylett, mint a tükör. Mit keres ez a magyar itt, a Római fürdőben, a fölötte vegyes, de olyan kevéssé magyar Óbuda közelében?
A magyar mulatott. Nyelte a bort, s ami az eszéből még megmaradt, azt egészen átadta a zenének. Szinte szítta magába a hegedű síró-rívó hangjait, s meglátszott az arcán, hogy a cigánynak egy hangját sem ereszti el a füle mellett; meglátszott, hogy nemcsak a dallamok visszhangoznak a fejében, hanem a zenének minden apró cifrázata végigcikázik az agyvelején. Eleinte egyéb nem is árulta el rajta a zene és bor hatását. De később elkezdett izegni-mozogni: fölegyenesedett a székén, hátraszegte a fejét, ivott, s aztán a poharával kopogtatta a taktust. A szomszéd asztaloknál, ahol már előbb is szemet szúrt az öregúr magyar ruházata, az emberek összemosolyogtak.
A közelben ülők nevettek. Furcsa is az, hogy a bús magyar elérzékenyedik, amikor azt hallja, hogy: káka tövén költ a ruca; mi köze a rucához?!
Az öreg nem törődött vele, hogy nevetik; mintha nem is látta volna a rajta csüngő bámész szemeket. Végigdünnyögte a szomorú nótát, s mikor a prímás, aki maga is mosolygott, egy szilaj mozdulattal rágyújtott arra a másikra, hogy: „Kis szekeres, nagy szekeres, / Mind megissza, amit keres…”, a mulató magyar a dúdolgatásból átcsapott a vidám danolásba. Valami sajátságosan fakó, másvilági hangon énekelt – ha a kísértetek énekelnének, az lehetne ilyen.
Már mindenki csak őt nézte, a távolabb levők felállottak, hogy jobban lássák. A magyar nem törődött senkivel, mulatott tovább. Néha odaszólt a cigánynak, s megrendelte a nótát: Vékony deszka kerítés…, Ég a kunyhó, ropog a nád… És hol mosolyogva nézett maga elé, mintha egy táncoló menyecskében gyönyörködnék, hol elandalodva danolt, a sötétlő falombokra tekintve, mintha szeme egy örökre eltűnő, szétfoszló valamit követne a magasba.
A cigány, főképpen, hogy a közönséget mulattassa, most már csakis neki húzta – amit rendelt, ameddig akarta. Kedvet kapott a mulatótól, s olyan fáradhatatlanul hegedült, mint a sátán a részeg búcsúsoknak. Végképpen el akarta áztatni a mámoros embert, s egyre közelebb bújt hozzá. Utoljára már csak a fülébe húzta; a magyar ütötte a taktust, arca kiderült, s a hangja mintha fölengedett volna.
Egyszerre felugrott, kiállott a cigány elé, intett neki, s elkezdte az andalgót járni. Majd, amint a zene a frissbe csapott át, gyorsabb táncra perdült. Csak egy kis körben forgott, de mintha egy láthatatlan táncosnővel évődnék: néha hívogatta, néha utána kapott, s aztán tüzesen megforgatta.
A közönség azt leste, mikor fog összeesni. De nem ártott meg neki se az ital, se a forgolódás. Mikor a cigány végére ért a frissnek, abbahagyta a táncot, s visszaült a helyére. Megelégelhette a mulatságot, mert elkomolyodva nézett körül, mintha keresne valakit. Ki-ki csalódással tért vissza a söröspoharához, a magyar tánc közben mintha kijózanodott volna.
Egypár percig pihent – s ezalatt nem lehetett ráismerni, hogy ő volt az, aki előbb olyan vigasságot keltett –, aztán fizetett, és szivarra gyújtott. Majd körülnézett, mint aki csak most érkezett, fölkelt, odavitt a cigánynak egy ezüstforintost, és lassan útnak indult. Mialatt végighaladt az asztalok mellett, minden tekintet követte, de ő nem viszonozta ezt a figyelmet. Rá se nézett senkire, mint egy márki.
Már esteledett. Körüljártam az oázist, s jó messzire a vendéglőtől kiszemeltem egy alkalmas helyet, ahol majd egy darabig elhallgatom a tücskök ciripelését.
De nem maradhattam ott sokáig. A hold nagy vörös tányérja éppen akkor bukkant fel a már sötét látóhatáron, és Sheik, a kutyám rémségesen kezdett ugatni. Sheik, tudniillik, valami megmagyarázhatatlan gyűlölettel viseltetett ez iránt a szelíd égitest iránt. És bármilyen bölcs állat volt különben, ebben a pontban nem engedett. Most se tudtam a kedélyére hatni.
Pár percnyi kóválygás után elhatároztam, hogy hazamegyek. A kocsimat könnyű volt megtalálnom. Gáspár valahol a vendéglő tájékán üdült, élénk társalgásban egy nem éppen megnyerő külsejű úrral.
– Ez a fájós lábú ember – szólt, mialatt a pokrócot levette a lovakról – Óbudára igyekszik. Nem ültethetném fel a bakra?
–Hát csak hadd jöjjön.
A gentleman átkozottul rongyos volt. De ha Sheik urat a kocsiban viszem, az embert nem tilthatom le a bakról.
Felültem, Gáspár közéje csapott a lovaknak, s aztán gyí!… végig a fasoron, majd balra kanyarodva, elvágtattunk az amfiteátrum mellett.
A rongyos emberből kikívánkozott a szó.
– Itt egyszer színház volt – magyarázta Gáspárnak –, kár, hogy már nem játszanak benne.
De nem kapott feleletet, hát csak elhallgatott megint. Kevésbe telt, s elértük Óbuda első házait. Alighogy behajtottunk a falak közé, megpillantottam az én magyaromat. Csöndesen bandukolt a gyalogjárón, nyilván hazafelé. Elég egyenesen járt; nemigen látszott meg rajta a mulatság.
– Hé, atyafi – szóltam a rongyos emberhez –, nem ismeri ezt a magyarruhás bácsit, aki itt kocog előttünk, és most erre néz, látja?
– Gombkötő?
– Az volt. De most már csak a veje tartja. Tetszik tudni, nincsen ki egészen. Nem vét ugyan senkinek, de ha egy pohár bort iszik, egészen megzavarodik. Azt mondják, hogy másképpen is félkegyelmű szegény.
Nem kérdezősködtem tovább, de a fájós lábú ember örült, hogy szabad folyást engedhet a beszélő kedvének, s magától folytatta:
– Kint mulatott a Római fürdőben, s mert megint benyakalt, a népek nagyon nevettek rajta. Most hazamegy, és egész éjszaka dolgozni fog. Mert amikor igen berúg, azt képzeli, hogy sietős munkája van. Egész éjszaka tesz-vesz, s folyvást motyog magában: „Meglássátok, asszony, gyerek, megint magyar világ lesz!” Pedig a felesége is, meg a lánya is már rég meghaltak.
– Jól van, köszönöm.
A rongyos ember megértette, hogy vége a kihallgatásnak. De nem állott meg benne a szó, s hogy elmondhassa a magáét, most már Gáspárhoz fordult a közlékenységével.
– Mert úgy kell felvenni a dolgot – folytatta halkabban, hogy tolakodónak ne lássék –, hogy ez a részeges ember egyszer nagyon jómódban élt. Valahol az Alföldön, már nem tudom merre. Volt háza, földje, derék felesége; s a mestersége szépen hozta a pénzt, mert dolgos ember volt, s a munkájának, azt mondják, nem volt párja.
– A legjobb a péknek – vélte Gáspár. – Az, ha másnak nem kell, legalábbis megeheti a mesterségét.
– Persze, legjobb lett volna, ha más mesterségre adja magát. De már nem volt gyerekember, aztán meg sehogy se akarta elhinni, hogy vége a magyarságnak. „Majd lesz még más világ is! Lesz még szőlő lágy kenyérrel!” – biztatta magát meg a feleségét. De az emberek bizony nem jöttek, s a gombkötő csak nézett a világba; nem értette a dolgot. És múlt az idő, lassankint darabonként el kellett adni a földecskét, utoljára dobra került a ház is. Akkor aztán bújában elitta magát. Nem dolgozott semmit, kocsmából ki, kocsmába be, s csak bámult, hogy napról napra rosszabb a soruk. A felesége jó asszony volt, mosott, vasalt, varrogatott, s valahogy csak megéltek. Egyszer aztán az asszony is meghalt: egy nagymosásban nagyon meghűlt, tán mert nemigen volt hozzászokva, hektikás lett, és elment.
– Az baj, ha a dolgos asszony meghal – jegyezte meg Gáspár.
– A gombkötő csak bámult a világba, s nem értette, hogy az asszony meghalt, pedig hát fiatal volt. Azért nem állott be szolgálatba, csak még többet ivott. Hiába beszéltek neki: „Legyen az úrnak esze, az úrnak gyereke van!” Nem fogott rajta a jó szó. Egyre csak azt hajtogatta: „Meglássák, lesz még magyar világ! Nem lehet az, hogy ne legyen többet magyar világ!”
– Azért jó, ha az ember dologhoz szoktatja a gyereket – elmélkedett Gáspár. – Ha kicsi korában megszokja a munkát, később nem esik neki olyan nehezen.
– Csakhogy ennek megártott a munka. Ámbátor nem lehessen tudni. Mert mások meg azt mondták, hogy elkapta a hektikát az anyjától, amikor ápolta. Annyi bizonyos, hogy kiütött rajta, mindjárt azután, hogy férjhez ment. Pedig kovács volt az ura, tűz mellett lehetett egész nap.
– Aztán most a kovács tartja az embert? – kérdezte Gáspár.
– Igen, mert nagyon szerette az asszonyt. Csodálkoztak is a népek (mert a mai világban ritkán látni ilyet), hogy amikor helyet kapott itt a hajógyárban, s felköltözött az anyjával, magával hozta a részeges vénembert is. De minden beszédre csak azt felelte: „Ahol kettő eszik, ott jut a harmadiknak is.” Azt mondják, még pénzt is ad neki, s ha szó esik róla, hogy az öreg itt vagy ott leitta magát, mindig csak azt feleli: „Hadd igyék, szegény!”
– Ebben igaza van – szólt Gáspár.
– De nincs igaza – vitatkozott a rongyos ember –, mert az öregnek a fejébe ment a bor, s most már az esze sincs helyén. Nem bánt ugyan senkit, s ha józan, hasznát lehet venni a ház körül, de ha egy pohárral megiszik: csupa nevetség. Ilyenkor egész éjszaka zörög, jár-kel, szorgoskodik, kergeti az inasgyerekeket, beszélget a feleségével meg a lányával, pedig hol vannak már azok! Én nem tudnék tőle aludni.
– Nekem sincs okom búsulni – felelt a másik büszkén. – Mert ameddig csak emberek lesznek a világon, koporsószegre mindig szükség lesz.
A rongyos ember elhallgatott, nemsokára le is szállt a kocsiról. De az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő ma talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.
(1900)
