Ma először jöttem haza egyedül a versenyről. Minden simán ment, nem kellett sokat várni a buszra, át tudtam szállni a villamosra is, és nem lett igaza anyának. Mindig fél, hogy eltévedek, én meg utálom, ha csecsemőnek néz. Különben szeretem, ha ott van, és figyeli, mit csinálok, mert jókat szokott mondani, de ma nem tudott jönni. Régen ő is tornázott, járt versenyekre is, de már abbahagyta, azt mondta, elkopott valami a térdében. Próbált engem is lebeszélni, de nekem nem fáj semmim. Alig várom az edzéseket, szeretem, amikor megszólal a zene, és szinte magától kezd el mozogni a kezem, a lábam, majd az egész szoba és benne én. Az óra eleje mindig nehéz, izzadok, lihegek egy pár percig, de aztán minden könnyű lesz, már csak csont vagyok, ín és sok-sok izom vagy még az sem, eltűnik minden körülöttem. Miután kijövök az óráról, nem zavar a piszkos öltöző, nem érdekel, hogy büdös a vécé, vagy ha anya rosszkedvű, és veszekszik velem, amiért lassan készülök el. Ha fáradt, akkor sokszor türelmetlen. Utána bocsánatot kér, mondja, nem könnyű most neki, amit persze tudok, de azért van, hogy ez nem elég, mert tud nagyon durva is lenni. De torna után megbocsátok neki bármit. 

Persze én is szoktam rossz lenni, és tudom, hogy ezt nem lenne szabad, csak van, hogy nem bírom ki. Nem tudom, miért, talán eleve rossznak születtem, de egyszerűen muszáj néha sikítani, üvölteni, rohanni. Van, hogy a szomszéd macskájának a farkát rángatom meg, vagy múltkor Fifit, a tengerimalacunkat szorongattam egy kicsit, amikor el akart tőlem szaladni. Jó volt hallgatni, ahogy visít. Persze nem csinálom sokáig, mert anya vagy apa meghallja, és akkor nagyon haragszanak. Főleg apa szokott mérges lenni, volt, hogy egy hétig nem nézhettem tévét, amikor sárral kentem be az erkélyünk falát, hiába magyaráztam, hogy én csak festeni akartam. 

De ma igazán jó voltam, mert azon kívül, hogy sikerült hazajönnöm egyedül, még győztem is. Igen, én kaptam a legmagasabb pontszámot talajon, ez volt az első igazi győzelmem, amióta tornázom, és már nyitok is be a lakásba, meglátom anya kabátját és cipőjét a fogason, besietek hozzá a konyhába. Magához ölel, gratulál, hogy haza tudtam jönni egyedül, megpuszilja az arcom. Finom az illata, a haja selymesebb, mint máskor, az arca is valahogy fényesebb, a szája ki van rúzsozva, most egyáltalán nem látszik se szomorúnak, se fáradtnak. Ezek szerint minden rendben ment, állapítom meg, és meg is akarom kérni, most rögtön mondjon el mindent, de aztán meggondolom magam, mert anya nem szereti, ha kérdezgetik, azt mondja, a sok rágódástól semmi sem lesz jobb. A keze puha és meleg, a szeme mosolyog, és továbbra is simogatja az arcom, én meg arra gondolok, ez már majdnem olyan, mintha elmondta volna, mi történt. Ettől egy kicsit megnyugszom, de valahogy mégsem úgy, mint amikor kijövök a tornáról, mert pár perc múlva eszembe jut, hogy meg kéne néznem, mit csinál Fifi, és már szinte hallom, ahogy az érintésemre élesen felvisít. 

De most nem akarok rossz lenni, mert anya ma különösen szép, az arca nem szürke, a szeme nem piros a sírástól, és azt a rossz szagot sem érzem a leheletén, ami azt jelenti, hogy működött a dolog a versennyel, mert én tudom, hogy igazából ez kell ahhoz, hogy minden megint úgy legyen, mint régen. 

El is dicsekszem neki, hogy győztem, ő újra magához ölel, és azt mondja, mindig tudta, milyen ügyes vagyok, és ha igazán összeszedem magam, akkor én leszek a legjobb. Bólogatok, nem akarom neki mondani, hogy persze szeretem a tornát, de a versenyeket azért főleg érte csinálom. Ezt egyszer apának is bevallottam, de szerinte semmi köze egymáshoz ennek a két dolognak, anyában azok a sejtek nem miattam kezdtek el szaporodni. Én mégsem hiszek neki, és néha, amikor esténként a telefonomon játszom, és lekaszabolom azokat a szörnyeket, elképzelem, hogy ez anya teste, ahol épp legyilkolom azokat a rossz sejteket, amikről apáék nem szeretik, ha sokat kérdezek.

Egyébként anya már jó ideje nem szed gyógyszereket, ezek a vizsgálatok is csak óvatosságból kellenek. Ezt mondogattam magamnak a mai verseny előtt is, de azért úgy voltam vele, a biztonság kedvéért nem árt, hogyha nyerek, és végül igazam is lett, mert anya sokkal szebb, mint bármikor az utóbbi hónapokban, sőt, még főz vacsorát is, méghozzá a kedvencemet, spenótos lasagnét. Amikor kész van, bejön hozzám, átnézzük a leckém, aztán játszik velem, pedig ehhez tényleg soha sincs mostanában kedve. Később apa is megérkezik, együtt vacsorázunk hárman, anya arca sugárzik, apa kedvesen ránéz, és szájon csókolja, amit nem szeretek, de most még ez se zavar.

Fürdés után bebújok az ágyba, most végre nyugodtan alhatok, de nemsokára eszembe jut a tornadresszem. Nemrég kaptam anyától, halványkék, nagy strasszokkal, hónapokig könyörögtem érte, már azt is felajánlottam, hogy kifizetem a zsebpénzemből, csak vegyék meg nekem. Apa azt mondta, hogy nincs rá szükségem, mert nemrég kaptam egy másikat, de anya végül beadta a derekát, hiába haragudott apa. Elkényezteted azt a gyereket, mondta neki, de anya csak legyintett. A mai verseny alatt viszont elszakadt a dressz, lett egy lyuk a fenekén, amit mondjuk simán meg tudnék varrni, csak ahhoz ki kellene mennem a nappaliba. Ha most nem varrom meg, anya holnap meglátja edzés előtt, és biztosan kiakad rajta. A varrós fiók szerencsére közel van a fürdőhöz, majd úgy teszek, mintha pisilni mennék, útközben ki tudom venni a tűt és a cérnát.

Felkelek az ágyból, elérek az ajtóhoz, először csak résnyire nyitom ki, látom apát és anyát, ahogy ülnek egymás mellett a kanapén. Anya megint mosolyog, és most ő simogatja apa kezét. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, apa kérdez valamit, mire anya azt mondja, két százalék. Apa lehajtja a fejét, a válla megremeg. „Kemót most nem kaphatok”, folytatja anya, de aztán derűsen hozzáteszi, nincs miért aggódni, mert van egy kísérleti gyógyszeres csoport, ahová be fog kerülni. Apa bólogat, de aztán hallom, hogy sírni kezd. Anya magához vonja, az ölébe fekteti, ide-oda ringatja, mint ahogy velem csinálja, ha beteg vagyok. „Az is lehet, hogy kapok még tíz évet, hidd el, ez nekem bőven elég, addigra a gyerek is nagy lesz”, hallom ismét anyát suttogni. 

Úgy beszél, mintha altatódalt mondana, halkan, lágyan, mintha angyal suhanna el a szobában. Apa lassan elcsendesül, és én sem remegek már annyira.