Már a középiskolai évek alatt is a kamarazene felé fordultál, három országos versenyen lettél különdíjas és egy első helyezést is besöpörtél. Ez az attitűd számomra olyan, mintha egy hosszútávfutó leginkább stafétában gondolkodna. Csapatban, és sosem egyéni teljesítményben.

Abszolút jó meglátás, egyéni céljaim valahogy sosem voltak, legalábbis szóló karriert illetően. Ez valószínűleg a gyerekkorig vezet vissza. Öten vagyunk testvérek, sohasem játszottam egyedül. S ha másokkal veszel részt valamiben, attól kezdve szabályok vannak érvényben és kompromisszumok, és az együttjátszás engem mindig inspirált. Három lány és az öcsém között én vagyok a középső, folyamatosan társaságban voltam. Egyedül nem is volt kedvem elővenni a hangszert, másokkal viszont mindig nagy örömmel tettem, már a zeneiskolában is azt vártam, hogy legyen lehetőségem duózni, vagy hogy mikor lehet trió. A Járdányi Pál Zeneiskola nyári táborában már egy-két éves hangszeres tapasztalattal játszhattam vonós zenekarban, és ez az élmény kihatott az egyéni zenei életemre.

Középiskolában szólistaként mindig virtuózabb darabok megtanulására törekedtem, de a lényeg a teljesítmény másokkal való megosztása volt.

Egyéni versenyeken is elindultam, de ezzel párhuzamosan a kamarázás egyértelműen szerelem lett, mindig kerestem a lehetőségét. Rolla Jánosnak köszönhető, hogy választott utam a kamarazenekaros formáció lett – a vele való találkozásom döntött, a személyisége, egyénisége meghatározta a zenei létformámat. A Zeneakadémián a barátaimmal fél évig gondolkodtunk, mi lenne a jó terv számunkra, belevágtunk, azóta telik az idő és nem történt más. Óriási ajándék, hogy a barátaimmal zenélhetek. Jó társaságban jó muzsikákat játszunk.

Nemrég említette Oláh Vilmos hegedűművész, hogy ma Magyarországon nincs olyan vonósnégyes, amely ebből élne. Mi a véleményed erről? 

Ez egy tény. Sajnos így van. Nem tudom, régen milyen arányok voltak, csak sejtem, hogy a Bartók Vonósnégyes meg tudott ebből élni. De maga a műfaj nem olyan, hogy kilóra lehessen mérni, hogy hétről hétre piacképes termékeket lehetne előállítania egy kvartettnek. Elképesztően introvertált műfaj, a zeneirodalom legmélyebb gondolatai vonósnégyesre íródtak, egyfajta tudomány zeneszerzői körben is. Hihetetlen repertoárja van, aminek én rajongója vagyok Haydntől Bartókig. Kell egyfajta intellektuális állapot, hogy az ember tudja élvezni, és ez nyilván korfüggő is.

Fiatalon szerintem esélytelen, utána a ház-család-karrier szippantja be az embert, így leginkább élete második felében tud nyitni egy befogadó, odaforduló állapot felé.

Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, de így van. Ebből nem lehet megélni, mégis rengeteg aktív és nagyon magas színvonalú kvartett dolgozik az országban. A miénk, a Quartetto Speranza, 2018-ban alakult, és nagyon úgy tűnik, hogy életünk végéig együtt fogunk játszani. Én inkább az ilyen jellegű fesztiválok hiányát sajnálom, ezért is hívtam életre a Budapest Quartet Weekend kezdeményezést. 2020-ban Beethoven vonósnégyeseit játszottuk el egy hétvége alatt, ami akkora sikert aratott, hogy ebből nőtte ki magát a fesztivál. Minden évben egy zeneszerző köré épül egy hétvége, és az összes vonósnégyes elhangzik több formáció tolmácsolásában. Legutóbb több kvartett volt, mint mű, akkora volt a szakmai érdeklődés is. Beethoven, Haydn, Mozart és Dvořák volt soron eddig, és hát csodálatos termeink is vannak ehhez az országban.

Nektek hogyan lett az Óbudai Társaskör az otthonotok? 

Ez is Rolla Jánosnak köszönhető. A Liszt Ferenc Kamarazenekar itt próbált, és amikor elindultunk, segítséget kértem Rolla Jánostól. Eljött, meghallgatott minket, kottákat, darabokat ajánlott, és beajánlott minket az akkori igazgatónak, Harsányi Máriának, akit meg is kerestem a kéréssel, hogy bemutatkozhassunk a Társaskörben. Azonnal befogadta az alakuló zenekar koncertjét, ami szervezői oldalról – valljuk be –, rizikó. De Pihe beleállt és Rolla János is biztatta. Teltházzal és sikerrel nyitottunk – ez volt az első löket, majd a későbbiekben próbákra is befogadtak minket. Eleinte heti egy alkalommal itt, és egyszer az evangélikusok imatermében próbáltunk, aztán Óbudán ragadtunk, ahogy növekedtek a koncertszámok. Mára az otthonunk az épület, talán már túlzottan is a magunkénak érezzük, minden zugot képesek vagyunk belakni és megtölteni gyakorlással. 

2010-ben alapítottad az Anima Musicæ-t. Mi volt a fő célkitűzésed, mi volt a vízió?

Szerencsés, hogy inkább mottót választottunk, és ez nem változott. Az Anima léte annak köszönhető, hogy nem materiális célt fogalmaztunk meg, hanem egy olyan közös célt, ami mentális, de minden síkon tetten érhető: ez az anima musicæ, a zene lelke… Összekapcsolódtunk. 

A közösség nagyon fontos számunkra, mégsem egymás vállára tettük a súlyokat. Ehelyett összetesszük a lelkünket, és ebből születnek meg a varázslatos pillanatok a színpadon.

Egy jól elkapott frázis, egy összenézés, és amit mi átélünk, azt a közönség is átéli. Ez az, amiért érdemes elmenni a koncertre – ezeket hívjuk mi Anima-pillanatoknak. És ezt évről évre megújítjuk magunkban. Most épp ilyen időszak van, amikor leültünk és újra átbeszéltük a közös célt. Minden más másodlagos. Egyfajta Da Vinci-féle sfumato rétegen keresztül látom ezt a szakmai dinamikát. 

Miközben mára bedolgoztátok magatokat a hazai zenei élet vezető zenekarai közé. 

Nem úgy történt, hogy pozíciót, sikert vagy popularitást tűztünk volna ki célul, de azt sem, hogy a legjobb háromba akarunk bekerülni. Az ember megpróbálja a legmagasabb minőségben megvalósítani a feladatait, és jó esetben odafigyelnek rá. S ha azonnal nem is jönnek a lehetőségek, lassan épülni kezdenek a rétegek. Mára a legfoglalkoztatottabb kamarazenekar vagyunk, és öröm, hogy ennyi megkeresést, felkérést kapunk. Ez persze annak is köszönhető, hogy afféle zenei mindenevők vagyunk, a barokktól a kortársig minden érdekel minket, sőt kikacsintunk a dzsessz és a népzene felé is. Nemrégiben a néptánc volt az alapja egy összművészeti előadásnak, amelyben részt vettünk. Nem tagozódunk be egyetlen korszak zenéjébe. Persze megvan az alap profil: tradicionális romantikus repertoár, a kamaraegyüttesre íródott szerenádokra gondolok elsősorban, Csajkovszkij, Dvořák és Suk-művekre többek közt, ezekből egy válogatást rögzítettünk is.

A vezetői pozíciódat hogyan képzeljük el? Mi az, ami a munkádban egyáltalán nem zene? 

Olyan pozícióban vagyok, amelyből a struktúrát minden területen át kell látni, ha valami elcsúszik, mint egyesületi elnök, én vagyok a felelős. Ugyanakkor paradox módon egyedül nem dönthetek semmiben, a felelősség mégis egy személyben az enyém. Közhasznú civil szervezet vagyunk, ehhez többek közt hozzátartozik egy éves közgyűlés, költségvetés, amit el kell fogadtatni a zenekarral, a tagok egyben egyesületi tagok is. Mérleget is kell készíteni, egyszóval rengeteg adminisztrációs feladat hárul ránk. Három éve szerencsére sikerült bekerülnünk az állami támogatási rendszerbe. A művészeti törvény szerint minősített művészeti együttes vagyunk, ennek a kategóriának ugyancsak vannak kritériumai, amelyeknek meg kell felelni, beszámolókat kell készíteni, ami szintén elképesztően sokrétű feladat – előbb-utóbb ügyvezetőre lenne szükségünk…