Ma a köztudatban egy idealizált régi Óbuda-kép él, amely javarészt a Krúdy-szövegekből táplálkozik. A visszaemlékezéseiből azonban kirajzolódik a harmincas-negyvenes évekbeli Lajos utca és a Kiskorona utca környékének valósága: ezen a környéken szegény munkások laktak rossz állapotú házakban. Hogyan emlékszik a gyerekkorabeli Óbudára, és miként került ide a család?
Anyám nem volt óbudai. A család eredetileg pesti, a Rottenbiller utcában lakott. Nagyapám a szegénység elől menekült Amerikába, itt hagyva a nagymamámat hat gyerekkel. A nagymama elszegődött mosónőnek, majd a rákosszentmihályi bíró gazdaasszonya lett, de a hat gyereket nem vihette magával, be kellett adnia őket a menhelyre. Az anyám is oda került. Fiatal korában a Lukács Cukrászdában dolgozott. Amikor velem terherbe esett, egy barátnője hívta magához Óbudára lakni. Egy szuterénben kapott albérletet azzal a bizonyos barátnőjével együtt, aki amúgy a Korona Kávéházban volt virágárus. Hát így születtem én Óbudán, a Margit Kórházban.
Egyetlenegy szobánk volt, a patkány bejött a réseken – de hát a háziúrnak sem volt pénze. Mindenesetre jó ember volt. Anyámat, ahogy hazajött a kórházból, mindjárt másnap hívták a Korona kávéházba takarítani, vikszelni a táncparkettet, mosni az ablakokat. Hát persze, hogy rohant; és otthagyott engem az ágyon. A háztulajdonos, egy öreg zsidó ember, aki épp ott sétált az udvaron, egy darabig hallgatta, ahogy bőgök, aztán benyúlt az ablakon, kiemelt a botjával és tisztába rakott. Az egész családja ilyen szívélyes, emberszerető volt. Egy idő után azonban az öreg meghalt, és nekünk mennünk kellett megint. Ahogy mondtam, ők sem voltak jómódúak. Akkoriban nem volt ritkaság a kilakoltatás. Amikor minket kilakoltattak, anyám vitt a karján, emlékszem, az utcában minden nagykapu nyitva volt. A kapuk alatt az ágyakban gyerekek hancúroztak, míg az apjuk vagy az anyjuk lakást keresett. Az volt a szabály, hogy két napig lehet maradni a kapualjban. Mi egy napig sem maradhattunk, mert nem volt a háznak kapualja.
És hol találtak lakást egy nap alatt?
Anyának volt egy ismerőse, egy jósnő, aki azt mondta: „Olga, gyere ide! A konyhának a felét lefüggönyözzük, ott fogsz élni a gyerekkel”. Jószándékú nő volt. De nem tudtak velem mit kezdeni, amíg anyám dolgozott, elvittek hát a Jó Pásztorokról elnevezett óvodába. Hálás is vagyok érte örökké.
A Jó Pásztorokat apácák működtették, ugye?
Zárda volt, de közben óvónőképző is, így időnként fityulás apácák vigyáztak ránk, de volt olyan is, hogy lejöttek az óvónő-jelöltek, és átvették a feladatot. Aztán, amikor anyám barátnője a saját családját is idehozta, már nem fértünk el, és új lakást kerestünk. Úgy kerültünk a Lajos utcába, hogy anyám a Korona kávéházból egy bankigazgatónak minden délben hordta az ebédet. Megkérdezte tőle, nincs-e lakás a bérházában, mire kiderült, hogy kiköltöztetnek valakit, aki nem fizeti a lakbért. Anyámnak két hónapot le kellett tennie előre, és a miénk lett a lakás. Így lettünk a Lajos utca egyik nagy bérházának lakói. Egyszobás lakások voltak a házban, minden családban több gyerek volt. Anyám nagyon sokat dolgozott, és mivel az óvodában állandóan valami ragály terjedt, nem volt ki vigyázzon rám. A szomszédasszonyok mondták neki, ne idegeskedjen, csak hozza át reggel a gyereket. Elek néni, Juhász néni: ezeknél éltem, szinte családtagként. Munkás emberek voltak, az egyikük férje Csepelre járt, gépbeállító volt.
Ha jól számolom, közvetlenül a háború előtti években járunk. Hogy boldogult ezekben a kemény években az édesanyja egyedülálló nőként és anyaként?
Azok az emberek, akiknek volt egy kis gógyijuk, meg kereskedelmi vagy iparos érzékük, fellendültek. Egyre több kis műhely alakult, az anyám is így menekült meg attól, hogy naponta fel kelljen mosnia a Korona Kávéházat. Egy játékgyáros épp az Amfiteátrum közelében alapított műhelyet, ahová rengeteg asszony jelentkezett munkára. Játékvárakat kellett készíteniük fából, ők festették, csiszolták, rakták össze a darabokat.
Elintézte azt is, hogy iskola után ne kelljen otthon a küszöbön várnom, hogy hazajöjjön, hanem én is odamehettem.
A háborús évek is ebben a műhelyben teltek?
Nem. Ezek a kisüzemek mind bezártak. Ekkor történt, hogy a nyilasok közreműködésével az óbudai zsidóságot gettóba zárták, deportálták.
Tudták az óbudaiak, hogy mi történik a szomszédaikkal?
Amikor közzétették, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, sokan felháborodtak. Különösen akkor, amikor gettóba zárták őket. A mi házunkban lakott egy testvérpár, két nő, az egyik a Goliban (a Goldberger Textilgyár – a szerk.) munkásnő volt, a másik irodista. Amikor csillagos házba kellett vonulniuk, mindenüket próbálták a szomszédoknál elrejteni, hogy majd ha visszajönnek, visszaadják nekik. Rengeteget szenvedtek. Anyám nagyon sajnálta őket, ezért, amikor megtudta, hogy a gettóba vitték őket, csinált egy nagy fazék gombócot, és bevitte nekik. De akkor figyelmeztette a zsidókat őrző fegyveres katona, hogy ha még egyszer idejön, nem engedi vissza, ő is itt marad. Mi pedig nem engedtük anyánknak többet ételt vinni, hiába sajnáltuk azokat, akik ott éheztek. Amikor a bombázások megkezdődtek, levonultunk a pincébe. Anyámmal együtt egy sezlonyon aludtunk, másnap pedig az egész ház leköltözött. Úgy álltak az ágyak a légópincében, ahogy egy kórteremben. Így éltünk a pincében ’44 karácsonyától ’45 márciusáig.
Volt olyan a környéken, aki túlélte a vészkorszakot az üldözöttek közül?
A háború után a hátsó udvaron találkoztunk mi, gyerekek, akik rég nem láttuk egymást. Mindenki elmesélte, mi történt vele. Volt ott egy kislány, aki egykor vékony gyerek volt, de amikor újra láttuk, már nagylány lett, a régi kis ruhák helyett kénytelen volt a nagymamája ruháját hordani. Zsidó kislány volt. Ő mesélte, hogy amikor a mamája meglátta, hogy jön egy német SS-es autó értük, azt mondta neki és a fiú testvérének: „Rohanjatok a Dunára!” A mi utcánkat csak az Árpád fejedelem útja választotta el a folyótól. A gyerekek lerohantak a partra. A papát, a nagymamát, az anyukát mind elvitték, mindegyikük meghalt. De a gyerekek két nap múlva visszajöttek a lakásba és ott húzták meg magukat a háború végéig, azokon a konzerveken éltek, amit addig összegyűjtöttek a szülők. Anda Edit barátnőm tizenegy évesen került a Wesselényi utcai gettóba. A tizenhárom éves nővérével együtt egy trepnin hordták ki a gettóból a hullákat a Kerepesi temetőbe.
A háború előtti Óbuda egyszerre volt a német, a magyar és a zsidó közösségek otthona. Hogyan éltek itt együtt a különféle nemzetiségek és vallások?
Nem volt különösebb probléma. Nagyon közel volt a Zsinagóga a házunkhoz. Szombaton annyian jöttek, hogy feketéllett az utca. Minden házbéli fiatal lánynak volt zsidó barátnője, amikor férjhez ment az egyikük, a többi meg akarta lesni az esküvőt, de rajtakapták és kizavarták őket. Nem volt különösebb ellentét. Amikor a csillag megjelent, ahogy az előbb is mondtam, sokan felháborodtak. A sógorom, egy jómódú sváb, vallásos férfi bement a kocsmába – ott szoktak a férfiak véleményt nyilvánítani –, de kiderült, hogy egy nyilas banda mellé keveredett, akik azzal dicsekedtek, hogy a „gettósokat” miként nyírták ki, és hogy rabolták el a cuccaikat. Ő szóvá tette nemtetszését, erre agyba-főbe verték, úgy hozták utána haza. A Beck néni, a szomszéd néni lánya 16 évesen, új módi szerint szeretett volna élni, hát felvarrta magának ő is a sárga csillagot, pedig nem volt zsidó. Kapott aztán az anyjától. Ami a legjobban felháborította egész Óbudát, az a Vörösvári úti gettónál történt lövöldözés volt: a Vörösvári úti iskolából a németek belőttek a gettóba, ők pedig nem tudtak hová menekülni. A halottakat kiszállították a Duna-partra, halomban álltak a holttestek. Mindenki tudott az esetről, és sokan próbáltak a saját szemükkel meggyőződni arról, mi történt. Egy két év körüli kislány zoknis lába kilógott a halomból. A szülőkkel együtt lőtték le.
A sógorát, akit a nyilasok elvertek a kocsmában, végül az oroszok vitték el a könyv tanúsága szerint.
Az oroszoktól rettenetesen féltünk. Ha tehették, inkább a pincénkbe jártak le melegedni, mint hogy harcoljanak. A front így hosszú ideig állt a Tímár utca és a zsinagóga között. Ezért az orosz parancsnokság számtalanszor kitelepített bennünket az óvóhelyekről. Először a Raktár utcai iskolába menekültünk, a fal mellett feküdtünk egy darabig, majd egy olyan lakást találtunk, ahonnan korábban zsidókat deportáltak. Ide előbb egy nyilas költözött be, őt az oroszok vágták ki, utána jöttünk mi. Négy család zsúfolódott össze egy egyszoba-konyhás lakásban, de ott is féltünk, ezért lementünk a pincéjükbe. Onnan a lakók zavartak ki, mert nem voltunk odavalósiak. Végül a gázgyár munkásszállására kerültünk, mindenkinek lett egy kis szobája. A nővérem éppen állapotos volt, ő akkor már férjnél volt. A nyugalmasabbnak tűnő helyzetben levetkőzött, kimosta a ruháit, amikor megjelent egy férfi, hogy ez az ő lakása. Végül felajánlotta, hogy maradjunk, elment máshová aludni.
Már hazaértünk ismét, amikor bejött egy orosz és zsákot keresett. Minek kellett neki a zsák? Hát, ami azt illeti, szajrés pali volt, a nőket egyenként megtapogatta, az ékszereket letépte róluk és vitte. Átkutatott mindent a zsákért. A mi kis sufninkat is átvizsgálta, és megtalálta a sógorom hátizsákját, amit egy német katonától vett. Abban az időben a férfit, ha nem volt katona, munkaszolgálatra osztották be. A sógorom pedig vett egy ilyen zsákot, hogy tudjon mibe pakolni. Úgy vitte el az orosz, hogy „nyemecki megdöglesz!” A nővéremnek utolsó hónapos terhesként szörnyű volt ezt megélni.
Ráadásul tél volt, és akkor már élelmiszer sem nagyon volt a városban.
Nehéz időszak volt. Mindenünkből kifogytunk, nem volt mit enni. Egy orosz katona benyitott minden lakásba, mutatta a sapkáját, hogy ilyen zöld színű posztót keres. Senki nem tudott neki adni. Mi sem tudtunk, pedig azt mondta, ad nekünk ennivalót cserébe. Akkor anyámnak eszébe jutott, hogy a zsidó barátnője adott neki egy zöld sötétítő függönyt, azt odaadta az orosznak. Az meg egy akkora nagy szalonnadarabot adott érte, hogy egy jó darabig tudtunk enni. „De hát mit mondasz a Nelli néninek, hol a függöny?” – kérdeztem csodálkozva. Azt mondta: „Azt, hogy elvitték az oroszok”.
És amikor elfogyott a szalonna, mit ettek?
Akkor kezdődött a batyus időszak. Az asszonyok összeszedték, ami jobb holmijuk volt és elvitték vidékre valamire cserélni: tojásra, csirkére, erre, arra. Anyám a szomszéd asszonnyal az összes ágyneműt elvitte cserére, és mert a vonatra nem fértek fel, a vonat tetején utaztak. Nagy batyuval jött haza, boldogan. Olyan hírek jártak, hogy az orosz katonák is éheznek, ezért megvárják a Keletibe érkező asszonyokat, és elveszik tőlük az élelmet, ezért anyám üzent értünk. Boldogan mentünk másnap. Mindenki vitt valamit. Én egy demizsont. Anyám mondta, nagyon vigyázzak rá, olaj van benne. Nem voltak hidak, csak az ideiglenes Manci-híd. Fél méter széles járdáján, egyesével jártak át rajta az emberek. Én valamiben elbotlottam, hasra estem, odavágtam a demizsont, folyt az olaj. Az emberek ordítottak anyámnak: „Ölje meg, ölje meg!” Érted, ekkora volt a szegénység és a nyomor! Anyámnak szerencsére volt valami edénye, alátette, hogy csorogjon bele az olaj.
A memorár szerint a háború után lassan rendeződött a sorsa, gimnáziumba ment, majd egyetemre.
Igen. Jó tanáraim voltak a gimnáziumban, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Az egyikük Rába György költő volt. Ő tanított bennünket írni is.
Melyik gimnáziumba járt?
A Szendrey Júlia Leánygimnáziumba. Az angolkisasszonyok iskolájának a helyén létesült, miután az apácákat eltávolították, és polgári tanárok érkeztek helyettük. Így hát az Irányi utcában kezdtem, később az intézmény átkerült a Bérkocsis utcába, amely rabbiképző volt. Élénken emlékszem, amíg mi az osztálytermekben tanultunk, az iskolában lévő imaház szombatonként megtelt zsidókkal. Az érettségire a Gorkij fasor (most Városligeti fasor – a szerk.) egy villaépületében került sor. Minden változóban volt.
Alig konszolidálódott valamit a világ, jött az 56-os forradalom. A Váradi utca 2-8. egy idős lakója azt mesélte nekem a kilencvenes években, hogy az akkor frissen épült óbudai lakásokba az ötvenhatos forradalomban önkéntes lakásfoglalók költöztek be, és azóta is ott laknak. Ezt akkor nehezen hittem el, ám ön ugyanerről számol be a könyvében. Hogy történetek ezek a lakásfoglalások a forradalom napjaiban, és egyáltalán, milyenek voltak a forradalom napjai a külvárosban?
1956-ban mindenki az utcán volt, és mindenki mindenről tudni akart. Véletlenül összeakadtam az egyik volt évfolyamtársammal – akkor fejeztük be az egyetemet, és az első munkahelyünk a Hétfői Hírlapnál volt, de megszűnt az újság, elbocsátottak bennünket. Fiatal házasok voltunk mindketten, se lakásunk, se állásunk. „Foglaljunk lakást!” – javasolta.
A WC-t se lehetett használni. mégis örültek az önkéntes lakásfoglalók. Sztrájk volt, de mindenki igyekezett otthonossá tenni a félkész lakásokat.
Ezek szerint az ötvenes években is épültek már új házak a kerületben. De miként emlékszik a hetvenes évekre, a panelépítés korszakára?
A Hévízi úton akkor talán csak 4-5 tömb épült, a panelépítés kora viszont tényleg megváltoztatta és fellendítette Óbudát. Én akkor kerültem el onnan a családommal együtt. Ugyanis az idős emberek nem akarták elhagyni az otthonukat – akármilyen volt, de Óbuda volt. Mi így szereztünk egy XI. kerületi cserelakást a III. kerületi tanácstól: odaadtuk a lakásukat és az anyám lakását egy olyan családnak, amelyik nem akart elmenni, ezért kaptunk egy lakást a XI. kerületben, a Fraknó utcában.
Ekkor, a forradalom évében és utána még újságíró volt?
1956 nagyon nehéz időszak volt. Megszűnt az újság. De mivel az egyetemen két szakon végeztem, újságírás- és tanárszakon, jelentkeztem az óbudai tanácsnál oktatói munkára. Rögtön elhelyeztek, mivel akkoriban rengeteg pedagógus is disszidált. Voltam napközis tanár, első osztályos tanítónő, volt, hogy az abc-t, máshol a Toldit tanítottam. Hetenként, havonként más-más iskolába helyeztek, bejártam Óbudát. Tanítottam a Kiscelli, majd a Tímár utcai iskolában, a Testvér-hegyen és a Téglagyár közeli általánosban. Szerettem a tanítást, de két év után visszamentem újra újságírónak.
A panelépítés korában hagyta el Óbudát. Visszatért azért néha a kerületbe? Van olyan szeglet vagy jellegzetesség, amire azt lehet mondani: na, ez régen is ilyen volt?
Ha a lányomat, aki színésznő, vagy a zenész unokámat Óbudára hívják fellépni, már nehezen igazodom el az új utcák, épületek között.
ÉLETRAJZ
Halay Edit szerkesztő, újságíró. Üzemi lapoknál kezdett, volt gépipari szerkesztő, dolgozott vidéki lapoknál, így a Győr-Sopron Megyei Hírlapnál is. Írt az Esti Hírlapnak, forgatókönyvet írt a Magyar Televíziónak. Munkatársa volt a Tükör című lapnak annak indulásakor, itt riportjai jelentek meg. Innen került az egyetemi lapokhoz, előbb a Műszaki Egyetemre a Jövő Mérnökéhez, majd a Közgazdász című laphoz, amelynek főszerkesztője volt.
