Nem jön a lift. Vagy megint rossz, vagy valaki kitámasztotta fent. Talán költözés, parkol egy furgon a bejárat előtt a járdán. Állok a piros liftajtóval szemben, és arra gondolok, tulajdonképpen mi a francnak állok itt, már rég felértem volna gyalog a harmadikra, apám lakásáig.
Gyerekkoromban, ha itt nem működött a lift, átmentünk a szomszéd lépcsőházba, fel a tizedikig, aztán az összekötő folyosón vissza, hogy csak lefelé kelljen lépcsőzni. Pedig simán felszaladtunk a nyolcadikra is, ott lakott Oli barátom. Meg se kottyant. Persze nem erről volt szó. A lényeg az volt, hogy kimehessünk a tetőre. Sokat bujkáltunk ott. Tilos volt kijárni, de minden gyerek kijárt, később titokban cigiztünk meg boroztunk ott, az üvegeket az eldugult szemétledobóba dobáltuk, mindig csak a szomszéd lépcsőházéba, azt hittük, akkor senki nem fog ránk gyanakodni. Kilopakodni a tetőajtón, aztán amikor vészesen közeleg az idő, amikor a szüleink hazajönnek a munkából, visszasettenkedni a lépcsőházba, slisszolni a lifthez, mintha épp csak erre járnánk. A tizediken nem ismertünk senkit a szomszéd lépcsőházban, úgyhogy jobb volt, ha nem lát meg senki. A lift volt a biztonságos terület. Kivéve, ha valaki épp ott állt a harmadikon és látta, hogy hátizsákostul, teljes sulis felszereléssel léptünk ki, mert akkor még beszólhatott, hogy mit kerestetek odafönt, vagy ha a Sajdik néni, akkor azt mondta, hogy csak egyszer kapjalak rajta benneteket. Lesütött szemmel röhögtünk és elsunnyogtunk. Sajdik néni a szomszédunkban lakott és soha nem ment fel a tizedikig. Emlékszem, amikor meghalt, arra gondoltam, legalább előle nem kell többé bujkálni. Mintha egész gyerekkoromban csak felnőttek elől bujkáltunk volna.
Nem várok tovább, elindulok a lépcsőn, a másodikon kezdem érezni a combomban a lépcsőzést. El vagyok puhulva. Itt mégis szinte szaladok, nehogy összetalálkozzak Rudi bácsival. Váratlanul szokott előugrani, a lépcsőfordulótól jobbra van az ajtaja, és mintha mindig ott állna mögötte készenlétben, hogy ha jön valaki, akit ismer, kipenderüljön elé. Kezében kulcscsomó, az ajtót nem csukja be, csak elengedi, néha becsapja mögötte a huzat. Láttam, hogy jön, mondja nekem ilyenkor, én meg magasra húzom a szemöldököm, próbálom jelezni, hogy ez minimum fura, pedig tudom, fikarcnyi hatással sincs rá olyan apróság, mint az emberi mimika. Úgy beszél hozzám, mintha még mindig ott laknék a házban, pontosan tudnám, melyik emeleten kinek mi van a rovásán. Egy tízemeletes tömbben mindig van valakinek valami a rovásán. Rudi bácsi valaha rendőr volt, ahogy sokan mások itt a telepen, együtt vettük birtokba a házakat, a még kietlen, sóderos utcákat, a nyolcvanas évek elején. Azt is mondhatnám, a lakótelep velem együtt született, hároméves voltam, amikor ideköltöztünk. Alig van emlékem azelőttről. Azutánról főleg a munkagépek, amelyek még javában betonoztak, amikor a lakók már elfoglalták a skatulyáikat.
Amikor nagyobb lettem, és már a tetőre járkáltunk, emlékszem, sok sárgás, sáros kanyargó csík látszott a házak között, a járdák, amelyeket még nem aszfaltoztak le. A fa, amelyik apám erkélyét most kellemesen árnyékolja, még csak egy karóhoz kötözött másik karó volt, néhány vékony kis ággal, meg vagy öt darab levéllel.
Itt ért véget valami, a város, a világ, az út túloldalán már az erdő van. Az már olyasmi, gondoltam, mint a mesékben, sűrű, sötét, végtelen. Persze az egész csak hatvan hektár, de ki tudta ezt gyerekkorában. Később a tetőről lenézve jöttem csak rá, milyen kicsi. Sokat ökörködtünk az erdőben, amikor már nem tiltották a szüleink, hogy oda menjünk. Csak tüzet ne rakjatok, mondták, néha mégis felgyújtottunk ezt-azt az egyetlen tűzrakó helyen, de a nagy tüzet kilencvenháromban nem mi okoztuk. Mi nem azért jártunk oda. Ott az volt a jó, hogy nem látott minket senki. Még inkább úgy tűnt, hogy messze vagyunk mindentől. Akkoriban élveztem ezt, pedig befelé vágytam, be a városba, alig vártam, hogy ne kelljen beszökdösni, legyek már legalább tizenhat, anyám engedjen el egyedül. Olyan messze voltunk mindentől, hogy a felnőttek csak úgy emlegették az új telepet, hogy Tengiz. Meg, hogy Rendőrtelep. BM-kerület. Ezek mostanra elkoptak. Már én sem vágyom be a városba.
Még mindig sok volt rendőr lakik itt, mint Rudi bácsi. Járásuk összetéveszthetetlen, hátuk mögé tett kézzel, még görbébe hajló háttal is valahogy peckesen lépdelnek. Egyik-másikukat gyerekkoromban még láttam abban a szürkéskék egyenruhában, tányérsapkával a fején, emlékszem, tetszett, ahogy levették, látszott a homlokukon a nyoma. Kockaladák álltak a parkolóban, oldalukon kék sávban fehér felirat: RENDŐRSÉG. Az egykori tányérsapkások ma ugyanolyan régi műrafiaszatyrokkal mennek a Spárba, amilyennel mi mentünk gyerekkorunkban, odafelé még négyrét hajtva, a hátuk mögött szorongatják, hazafelé meg úgy lóg a kezük végén, mintha hozzá volna varrva.
Rudi bácsi valamiért apám barátjának gondolja magát. A maga módján érzékeli apám szellemi fölényét és ez tiszteletet ébreszt benne, de nem akkorát, ami meggátolná abban, hogy váratlanul beállítson hozzá és hülyeségekkel traktálja. Baromi nehéz tőle megszabadulni. Apám azt a módszert dolgozta ki a menekülésre, hogy meghívja a Félidőbe egy fröccsre. Itt van, a ház aljában. Emiatt a fasz miatt leszek vénségemre alkoholista, morogja nekem most már lassan húsz éve, amikor elmeséli, hogy már megint feljött a Rudi.
Amióta anyám meghalt, Rudi bácsi egyszerűen odaszokott. Apám megveti ezt az embert, amire biztosan megvan az oka, nem jellemző, hogy kimutatná, mit gondol valakiről. Apám egy igazán udvarias fazon. Tőle lestem el gyerekkoromban, kinek hogyan kell köszönni, a legnagyobb tisztelettel. A néniknek kezit csókolom, a bácsiknak jó napot, és utána a név. Jó napot, Rudi bácsi, kezit csókolom, Ilonka néni. A felnőttek tehát mosolyogtak rám, talán megmosolyogtak, de lehet, hogy éppen e miatt gondoltak engem a többinél jóravalóbb gyereknek, ami elég jól jött, amikor már a tetőre szökdöstünk. Gyakran meg is jegyezték anyámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan szépen köszön, látszik, milyen jól van nevelve, büszke lehet rá. Hogy ez fontos, megtanultam, nem tudtam róla, de meg.
Elképzelhetetlen volt, hogy elmenjünk egy idegen mellett a lépcsőházban köszönés nélkül. Hogy most ez is még az otthonom-e, vagy csak a másik, ahol húsz éve lakom, nem tudom.
Szerencsém van, megúszom, a másodikon nem toppan elém Rudi bácsi, igaz, kicsit belesprinteltem a végén. Fújtatva állok meg apám ajtaja előtt. Jó hangosan kopogok, és már keresem a kulcsot a zsebemben. Így szoktuk, csak jelzem, hogy jövök, de nem várom meg, hogy kinyissa. Három erőteljes koppantás, aztán zörgök a zárral.
Mint mindig, apám most is a dolgozószobának kinevezett kisszobában ül az asztalánál, vagyis, gondolom, hogy ott ül, nem szoktam bemenni, megvárom a konyhában. Eredetileg az volt az én szobám, a folyosó végi félszoba, de amikor anyám beteg lett, apám átköltözött a hálóból. Nem mindjárt, csak a végén, az utolsó fél évben, amikor már olyan kórháziágy-féle ágyon kellett anyának feküdnie. Azt az ágyat úgy béreltük egy erre szakosodott cégtől. Ápolók jöttek anyámhoz, apám szerezte őket valahogy, nappal vigyáztak rá, két nő, felváltva. Mind úgy tettünk, mintha a motoros ágy, az ápolók, a kisszobába költözés csak átmeneti megoldás lenne. Ideiglenesen elalszik az én régi heverőmön, mondta apám, és becuccolta a jegyzeteit, néhány könyvet meg a számítógépét, én meg elvittem minden maradék holmimat, hogy kényelmesebb legyen neki. Akkor már rég nem laktam itthon. Apám még bejárt tanítani az egyetemre.
Ha meggyógyulsz, veszünk egy új franciaágyat, mondta anyámnak. Anyám nem válaszolt. Miután meghalt, a böhöm nagy, robotszerű ágyat elvitte az az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, és külön díjat számítottak fel matractisztításért. Apám nem vett franciaágyat. Nem hiszem, hogy belépett azóta abba a szobába.
Nyugdíjba ment öt éve, a napjai nagy részét az én egykori kuckómban tölti. Valaha én aludtam azon a heverőn, ő meg ott ült a szélén, és esti mesét olvasott nekem. A kis elektrongyerekekről szólót szerettem a legjobban. Azt nem is olvasta, egy zenés mesejátékot költött tovább nekem. Az a rész volt a kedvencem, amikor Mimikron apó beleesett a potenicálgödörbe, és meg kellett lőni a fotonpuskával. Apámnak minden estére más kalandot kellett kigondolnia, hogyan szereznek fotonpuskát, hogyan szabadítják ki Mimikron apót. Nemrég megkérdeztem, emlékszik-e rá. Nevetett, persze hogy emlékszik. Azt is megkérdeztem, hogy tudott minden estére más kalandot kitalálni az elektrongyerekeknek, mire azt mondta, nem mesélte minden este. Sőt. Sok este nem is volt itthon, és ezt utólag eléggé bánja. A legtöbbször szegény anyád ült ott, ő mesélt neked a képeskönyveidből, mondta, és megérintette a halántékát, ahogy akkor szokta, amikor más témát keres. Bólogattam, közben szégyelltem magam, hogy azokra a mesékre alig emlékszem.
Hahó, kiáltok a kisszoba felé. Meglátom apám árnyékát, aztán az idétlen bőrpapucsa orrát, ahogy csoszog kifelé. Csoszog, gondolom, megtorpanok, apám öregnek tűnik hirtelen. Fehér borosta fedi az állát, a szeme mintha kisebb lenne, hunyorog, talán elbóbiskolt és felébresztettem. Kinyitja a száját, hogy üdvözöljön, de nem jön ki hang a torkán, megköszörüli, köhögni kezd, a konyhába lépek, eresztek egy pohár hideg vizet, a kezébe nyomom. Felhajtja és nevet. Szervusz, mondja, meglapogatja a vállamat. Jól vagy, kérdezem. Jól, persze, hogy jól, válaszolja. Csak, tudod, már két napja nem szóltam senkihez.
