Még utoljára besettenkedtek, és megvárták a pesti gyorsat, amely egy ideje meg sem állt, csak átloholt az állomásukon. Lényegtelenek voltak. Amikor elment, ahogy máskor is, a felforrósodott síneken rögtön a nyomában átosontak, és lefutottak vízig. A táblát, hogy itt nem lehet fürdeni, valamelyik téli vihar téphette le, a lánccal együtt ott hevert a fák alatt. Fürödtek. Nanna, akin rajtaragadt az óvodás neve, mint ahogy a gödrök az arcán és a csigák a hajában, térdig állt a part menti, sekély vízben, és reszketett.
– Beszélnek a fák! – kiabálta, és visszasusogott valamit az ezüstnyárfasornak. Értelmetlen, szavak nélküli sustorgás volt, de a fák válaszoltak.
Nanna akkor még a nagyanyjával élt. A szülei Ausztriában dolgoztak, havonta egyszer jöttek csak át, meg nyáron két hétre. Mindennap átvitték Nannát a füredi fizetős strandra, hiába tiltakozott.
– Pihenni akarunk – mondta az anyja, egy nagyon szőke, nagyon vékony nő. Nem lehetett szeretni. Nanna sem szerette. A fákat szerette, a tavat, az esőt és a nagyanyját.

– Nagyanya címére írj majd, ha átvisznek. Oda ne írj. Vagy nem tudom.
Nézett rá habozva, a fejével a tó másik oldala felé intett, a határ felé, Ausztria felé.
– Nem járhatnak tovább a falusi iskolába – hallották egy este a házból. Az ablak alatt kuporogtak, Nanna anyjának hangja felívelt, mintha kiabálni akarna, aztán lehalkult, amikor megvetően kiköpte, hogy falusi. Akkor Genovéva apja is megszólalt azon a dörmögő, lassú hangon, ahogy a betegekkel szokott beszélni.
– Nem akartam mondani, de úgyis Pestre megyünk. Kaptam egy… – megállt a mondat közepén, mintha szégyellné.
– Kapott egy főorvosi állást – vágott közbe az anyja – és kaptunk egy lakást is.
Ez volt az. A toronyházbeli két szoba a város szélén. Nagyapa úgy mondta volna, hogy a picsában. Kint a picsában. A piros függönyön át betűzött a nap, és Genovévának, ahogy felült, összeszorult a gyomra. Az előző nap leült a leghátsó padba, és lerakta a táskát maga mellé, hogy ne ülhessen oda senki. Az Nanna helye volt. Nannáé, aki most egy bécsi iskola utolsó padjában ül az ottani ötödik osztályban, a
maga melletti széken egy táskával. Így beszélték meg.
– Hogy hívnak?
A fiú, aki a kérdést feltette, szeplős volt, alacsony, és kissé, ő úgy érezte, fenyegetően, felé hajolt.
– Genovévának.
A vörös elnevette magát.
– Olyan név nincs. Te hazudsz – fújt az arcába, és azt kiabálta, hogy az új lány hazudik.
Névsorolvasásnál a tanárnő nyelve belebicsaklott a nevébe. Már a Kovalewszkit is alig tudta kibetűzni, de amikor a Genovévához ért, meg is állt, és azt mondta, álljon fel, akit így hívnak. Felállt. A falusi tanítónő ki tudta mondani, hogy Genovéva, azonnal, ahogy beíratták, öt évvel ezelőtt.
– Dzsé nélkül. Magyarul. Gével – mondta, és amikor ránézett a nőre, tudta, hogy megjegyezte. Nem csak a nevét.
– Kova Gé – kiabált utána a vörös fiú délután, amikor kiengedték őket. Az apja érte jött. Megkérdezte, milyen volt az első nap. Vállat vont.
– Nem értik a nevemet – válaszolta. Az iskola, ez a sárga-fehér lapos épület úgy nézett ki, mint a füredi strandon az öltöző, vagy a hangár, amiből áruház lett, amikor még kisebb volt.

A széles úton alig pár lépést kellett menni a házukig. Az egyik oldalon megszakadt az égig érő tömbök sora, a két épület közt ezüstnyár zizegett. A szemével belekapaszkodott a fába.
– Nanna nevét sem fogják érteni. És ő sem fog érteni egy szót sem – mondta az apjának, aki úgy tett, mintha nem hallaná, majd a rómaiakról kezdett mesélni.
– Ott följebb van az amfiteátrum. Megvan a vízvezeték darabja is. Aquincumnak hívták ezt itt. Az egészet meg Pannóniának. A Balaton is odatartozott. Nem jöttünk ki Pannóniából. Itt vagyunk, az északi részén. A Duna volt a határ. Az apja szavai összefolytak a fülében, mint régebben a tóról felhallatszó zsivaj, vagy a vonatzakatolás, ha átfutott az állomásukon a pesti gyors. Nem érdekelte Aquincum. És Pannónia sem. A rómaiak meg végképp nem.

Másnap, amikor sorba kellett állniuk, igyekezett minél távolabb kerülni a vörös gyerektől. Gusztávnak hívták, rajta mégsem nevetett senki. Talán mert fiú volt. Hosszú sorban vitték őket át a hosszú úton, felnézett a házukra, ahogy elhaladtak előtte. Nyitva volt a konyhaablak. Talán az ő ablakuk. Talán nem, mert nem jól számolta meg az emeleteket. Egy hallgatag, szemüveges lány baktatott mellette.
– Hova megyünk? – súgta oda neki. Az vállat vont.
– Nyilván a Rómaira. Mindig oda visznek tornaóra helyett. Nem mehetünk le a folyóhoz. Te sem mehetsz le. Megnyomta a hangsúlyt azon, hogy te sem, és elfordította a fejét. A bekerített, lebetonozott játszótér nevetségesnek tűnt előtte. A két tanítónő a kerítésnek támaszkodott. A
szőkének szép volt az arca, a barnáé nem. Lassan körbejárt a kerítés mentén, belül. A tér másik oldalán, úgy látta, egy darabon hiányzik a rács. Egy időre beállt a hinta körül ődöngő lányok közé, majd újra elindult. Nem nézett hátra, amikor kiment a résen. A fák koronáját figyelte, úgy sejtette, itt is a parton nőnek a legmagasabbra, és amikor megérezte a víz szagát, felgyorsított. A folyó mélyzölden nyújtózott a két part közt, szinte simának tűnt a rázuhogó déli napfényben, akár a tó szeptemberben, alig fodrozódott. Amikor a könnyű szél suttogni kezdett a fák közt, meglátta a jelet az egyik, közeli törzsön. Késsel vájtak bele a fába. Nem betű volt, inkább három, körben forgó láb. Régi lehetett a véset, egészen benőtte a fa. Végighúzta az ujját rajta, és hogy ne csússzon meg a parton, hátrált néhány lépést. Akkor vette észre, hogy a balkézről álló fán is ugyanaz a jel áll, mint a másikon. Mintha a szél hangján hallotta volna, amit álmában: a „a kétszer három láb közt”. Hozzásimult egészen az első fához, azon a rajzhoz. Nem félt. Nanna és ő soha nem félt, legalábbis az álmoktól, a fáktól és a víztől soha. Várt. A hatalmas férfi a folyó közepéből úgy bukott fel pár pillanat múlva, mintha levegőért emelkedne, Genovéva apja jött föl így a tóból, ha régebben szörnyet játszott, aztán megrázta a fejét, szétspriccelve a vizet. A férfi a folyó közepén nagyobb volt, mint az apja, és nagyobb volt bármilyen férfinál. A derekáig a vízben állt, körülötte örvénylett az addig nyugodt folyó, a haja zöldes, hosszú hínártömegként bukott le a hátára. Megmozdult újra, a dereka felé kapott, és Genovéva csak akkor vette észre, hogy a bőre kékesen dereng, szinte világít, és a haja tele van kagylóhéjakkal, amikor felemelte az oldala mellől a hangszert, az égnek tartotta, és belefújt. Hajóduda, lánccsörgés, rozsdás zsilip és vihar hangja hallatszott a kürtből, majd a férfi eltűnt a folyóban.
Most a hátát támasztotta a fának. Az ösvényen lepedőbe tekert lány futott felé, botladozott a lehullott levelek és ágak közt mezítláb, az arca vörös volt, levegőért kapkodott. Mintha sírt is volna, de Genovéva, ahogy előre lépett, elbotlott egy kiálló gyökérben. A lány olyan közel futott el, hogy érezte a lába és a fura lepedőruha szelét az arcán fektében. Feltérdelt. A lány a két kezét az égre emelte, és kiabálni kezdett. Sziszegő, éneklő hangok törtek elő a szájából, de elég volt az az egyetlen pillanat, amíg Genovéva lerakta a két tenyerét a földre, és feltolta magát, hogy eltűnjön. Ott, ahol a lány állt, most kis fa hajladozott a szellőben, nem hasonlított semmire, amit addig látott, mégis, a levelei szerint babérnak nézhette volna az ember. Odahúzódott hozzá. Akkor vette csak észre a férfit. Percről percre közelebb ért, mezítláb rohant, ugyanazon az úton, ahol előle a lány, a bőre sötét volt és olajtól csillogott. Genovéva elbújt a fa mögött. Különös volt, hogy nem hallja a férfi talpa alatt az ágak recsegését, sem azt, ahogy a lába a földnek ütődik. Aztán megértette. A férfi a levegőben futott. Amikor vele egy vonalba ért, a Nap kibukott a legmagasabb fa csúcsa fölött az égre. Elvakította teljesen. A szeme elé kapta a kezét, mindkettőt, így a karján érezte meg a férfi szorítását. Gyors érintés volt, erős és finom.
Jó ideig állt a kezével a szemén, mire fel mert nézni. Az ösvény üres volt, a folyó zölden nyújtózott a két part közt, a fák koronája remegett a könnyű szélben, a bokor, amelyhez odasimult, arcon legyintette a következő szellőfuvallattal. Amikor visszaindult, észrevette az aranyszálat a földön. Olyasmi volt, mint amit nagyanya és nagyapa karácsonyfáján látott régebben. Az ujja köré tekerte, úgy, összecsavarva dugta be a farmerja zsebébe.
A barna tanítónő kiabált valamit, talán már sokadszor, mert ingerült volt a hangja.
A szőke rábámult Genovévára.
– Hol voltál?
– Itt álltam – válaszolta nyugodtan.
– Nem szabad kimenni a kerítés mögül. Tilos, érted?

Megfogta a két karját a könyökénél, és lehajolva az arcába nézett.
– Tilos – ismételte meg hangosabban.
– Tilos – bólintott Genovéva, és erősen az ujjai közé csípte, amit talált.
Az anyaga nem olyan volt, mint az angyalhaj. Igazi aranynak tűnt, aranykígyónak. Alig tudta összetekerni.