Janikovszky Éva 1962-ben megjelent Aranyesője talán az egyetlen, javarészt Csillaghegyen játszódó magyar regény.
Érintőlegesen már volt róla szó az Óbudai Anzikszban más gyerekkönyvekkel együtt (A Halott utca emlékezete, 2020/tél), akkor azonban azt jártuk körül, hogyan jelenik meg a hatvanas évek Óbudája a regényben, nem azt, miként írja le a szerző Csillaghegyet.
Az alaphangot megadó nyitó jelenetben a főhős, Burián Ágnest és nővérét a kertben találjuk, ahol „kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A történet szerint 1961-ben járunk, de mindez játszódhatna akár a nyolcvanas években is – még akkor is elfogadott és szokásos volt a budai vagy pesti peremterületekben tyúkot, nyulat és egyéb kis haszonállatot tartani a kertben.
Az első oldalakon aztán megismerjük a tipikus csillaghegyi családot: egyszerű emberek, az apa HÉV-kalauz, két szobában három generáció él együtt. Dédanya, szülők, felnőtt korba érő lányok, akik közül az első, aki 16 éves kora óta gyárban dolgozik, épp férjhez menni készül, és azt tervezi, hogy férjével együtt továbbra is itt fognak lakni – a kétszobás házban.
A gyerekkönyv így közvetve nemcsak arról számol be, hogyan éltek fél évszázada a csillaghegyiek, de arról a lakhatási válságról is, amelynek egyenes következménye lett a szűk évtizeddel később induló lakótelep-építés.
A fiatalabb lány a regény nyitó jelenetében épp arra készül, hogy „bemenjen a városba”.
Janikovszky így ír: „A csillaghegyi állomáson csak egy percig áll a HÉV. Ilyenkor délelőtt még talán annyi ideig sem. Az a néhány utas, aki Szentendre felől érkezik, fürgén leszáll, míg a Pestre készülők felkapaszkodnak, a forgalmista szalutál, s már indul is a kis mozdony”.
Aki mostanában jár arra délelőtt, konstatálhatja, hogy a jelenet csak annyiban változott, hogy a HÉV-et nem mozdony húzza, és nincs forgalmista sem.
Noha a leírás alapján azt hihetnénk, hogy valamiféle klasszikus vonat járt ebben az időben a vonalon, koránt sincs így, úgynevezett kéttengelyes kocsikból álló szerelvények közlekedtek, ugyanígy zöldre festve, amelyek inkább villamoshoz voltak hasonlatosak. A végállomás ekkor még a Margit-hídnál volt, a Batthyány téri állomást csak 1972-ben adták át (ekkorra lett kész a mai M2-es metró teljes szakasza is, noha az 1970-től már járt a Deák tér és az Örs vezér tere közt.)
Vagyis szegény főhősünknek 1961-ben leginkább csak a Margit-hídon keresztül volt módja a „városba” jutni. Ami a tovább közlekedést illeti, lévén nincs még 3-as metró sem, a lány a 2-es villamossal indul a belváros felé a Jászai Mari térről.
Janikovszkytól megtudjuk azt is, hogy nyolc ülés van a menetiránnyal szemben – és ezek szerint nyolc azokkal szemben is –, vagyis tizenhat üléses egy-egy kocsi.
A regény folytatásában aztán kiderül, hogy Csillaghegyen – a csak az írói fantáziában létező Tátika utcában – olyan rosszak az utcakövek, hogy nem lehet behajtani autóval, viszont a szegények lakta negyedtől nem messze „csinos villák” emelkednek, vagyis a városrész ebben az időben még nagyon kétarcú: egyfelől a szegény középosztály lakhelye, másfelől a harmincas évekbeli nyaralóövezetben megmaradt, illetve azóta épült villáknak köszönhetően a nagypolgári rétegnek is otthont ad. (Hogy az elvileg osztály nélküli társadalmat építő szocialista országban milyen merevek voltak a társadalmi rétegek közti határok, arra nézvést is sokat mond a regény: a szegény sorból származó lány a nagypolgári allűrökkel és társasági modorral bíró belvárosi fiú házibuli-vendégeként keserűen szembesül a valósággal.)
De hogyan is élnek ezek a csillaghegyiek? A fél-falusias, szűkös környezet egy mai embert nemcsak a zsúfoltság miatt tenne próbára, de azért is, mert például nincs fürdőszoba – a lakók a konyhában mosdanak lavórban, a mosdás után zsákvászon-darabbal kell felszedni a vizet a konyhakőről. Vélhetően az illemhely is az udvarban van, de erről szemérmesen hallgat a szerző.
A kötet egy későbbi részében kiderül, hogy a Tátika utcát – ha volna – a hegy felőli oldalon kellene keresni. Ez ad lehetőséget arra a játékra, hogy az író a főhős szemével mutassa be a hegyoldalról előtáruló látványt: „Lassan baktatott a hegyoldalba vágott mesterséges lépcsőn felfelé, élvezte az utat. Szinte minden lépcsőfokról tudta, hogy hátrapillantva mekkora részt tár elé az alatta elterülő városból: honnan látszik a Mátyás király út, honnan a Duna vagy a Szabadság szobor.
Az is jó volt, hogy Balogék kertjében az ismerős, csíkos ágyhuzatok száradtak a kötélen, s az is, hogy Gertnerék új házára az elmúlt héten felhúzták a tetőt. Az omladozó lépcső repedései között kókadt, halványlila virágok nyíltak, a régi kőbánya alatti fennsíkon két, madzagra kötött kecske legelt.”
Szociológiai értelemben nagyon érdekes az idősebb lány lagzijának leírása is: a vendégség a háznál van, a részletek alapján pedig sokkal inkább közelít a falusi lakodalmakhoz, mint bármilyen városi vendégséghez. Az ételeket az anya és a szomszédasszonyok csinálják, ha kifogynak a szódából, a lány a közeli kocsmába szalad érte, és általában az egész jelenet hangulata, a szereplők beszédmodora vagy viselkedése is inkább idézi a falu világát, mint akár a külvárosét.
A fél-falusias, fél-városias idillben persze minduntalan kiújulnak az összezártságból és a helyhiányból adódó konfliktusok – mégis, Csillahegy csöndje, nyugalma, „város a város peremén” érzete igen vonzó még a mai olvasónak is – és a városrész fílingje keveset változott az évtizedek során. Csak a tyúkok tűntek el a kertekből.
Száz év és a gyerekirodalom
Janikovszky Éva 1926. április 23-án született Szegeden, Kucses Éva néven magyar-zsidó családban. Az 1944-es üldöztetés miatt csak később tudott leérettségizni. Előbb újságíró akart lenni, majd a szegedi egyetemen filozófiát, magyar- és német irodalmat hallgatott, később az ELTE-n filozófia-pszichológia-politikai gazdaságtan szakon tanult, és tanári oklevelet szerzett. Dolgozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ekkor ismerkedett meg Janikovszky Béla szegedi orvossal, az ÁVH szegedi parancsnokával, akivel 1952 októberében házasságot kötött. Férjét később letartóztatták.
Janikovszky Éva a Tankönyvkiadó Vállalathoz került, majd később az Ifjúsági (később Móra) Kiadó lektora lett, ahol nyugdíjba vonulásáig főszerkesztő is volt. 1955-ben született meg egyetlen gyermeke, János. Sokáig elnöke volt az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának. Elnökségi tagja volt az UNICEF Magyar Bizottságának. Ifjúsági regényei közül ismert a Szalmaláng – ezen szerepelt először a Janikovszky Éva név –, és az Aranyeső, de igazán sikeressé gyerekmonológjai tették. Könyveinek nagy részét Réber László illusztrálta.
