A lovak szeretete – gondolom – összefügg az öttusával, de hogyan kezdtél el öttusázni?
Érdekesen alakult, fordított sorrendben, mint ahogyan sokan csinálták akkoriban, mivel kezdetben triatlonoztam, ami Magyarországon nagyon újnak számított. Divatos szóval élve, hiperaktív gyerek voltam, mert nagyon szerettem biciklizni és a kezdetektől fogva úszni meg futni is, így tizennégy évesen – miután kiderült számomra, létezik olyan sportág, ami e háromból áll – a fejembe vettem, hogy kiderítem, hol lehet űzni.
Az első eset még abszolút nem vette el a kedvemet, de a második idején már futásban, úszásban együtt edzettem korombeli öttusázókkal, akik megfűztek, hogy addig is járjak velük lövőedzésre, amivel már öttusautánpótlás versenyzőnek fogok számítani, és mehetek ingyen lovagolni. Ez igencsak vonzónak tűnt, mert amióta az eszemet tudom, nagyon szeretem az állatokat, a lovaglás azonban kimaradt a gyerekkoromból. Elindultam tehát háromtusa versenyen, ahol borzasztó ügyetlenül lőttem, és szinte fennhangon hirdettem, hogy engem senki ne gondoljon öttusázónak, én triatlonista vagyok! De lovagolni persze el akartam menni… Ami korántsem úgy nézett ki, mint ma nálunk, az Aranypatkó Lovardában, hogy a gyerekeket meg a lovakat felváltva dédelgetjük, hanem a versenysport irányába mutatott. Aki az első hat hetes kiképzés után maradt, az maradt, aki nem, az nem. Innentől kezdve nem nagyon volt visszaút, meg kellett csinálni a minősítő vizsgát, amivel már el lehetett indulni öttusaversenyeken, amihez el kellett kezdenem vívni is. Szóval ilyen furcsán, a megszokottól eltérő módon, triatlonistából lettem öttusázó.
Nehéz volt abbahagynod a triatlont?
Igen, mert sokáig tényleg a szívem csücskét jelentette, nem is tudtam rögtön befejezni, két évig párhuzamosan űztem a kettőt, gyakorlatilag hattusáztam. A dolog ott dőlt el végleg, amikor már válogatottként először junior öttusa vb-re mentem volna, de az egy héttel előtte lévő triatlon országos bajnokságon azért elindultam, ahol ismét bringás balesetet szenvedtem, miután elestem, és a mögöttem jövő boly áttekert rajtam. Mindezzel buktam a vb-szereplést is, ami fájt, egyben úgy éreztem, hogy triatlonban nem haladok annyira gyorsan előre, mint öttusában, ezért a felépülésem után már csak az utóbbira koncentráltam. Jöttek is az eredmények, a váltóval junior világbajnokok lettünk, majd bekerültem a felnőtt válogatottba, így nagyon sokat utaztam, nemzetközi versenyeken, világeseményeken vettem részt. 1998 viszont komoly fordulatot hozott az életemben, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) bejelentette, hogy 2000-től a női öttusát is felveszik az olimpia programjába, valamint 2004-ben Athén lesz a nyári játékok helyszíne. Azt tudni kell, hogy édesanyám görög, és megvolt már a görög állampolgárságom, míg a versenyeken rendszeresen találkoztam a görög válogatott tagjaival, akik kapacitáltak, hogy „térjek haza”, 2004-ben hazai pályán indulhatnék az olimpián. Ez jelentette az egyik motivációt. A másikat, hogy akkoriban a magyar válogatottba már szimplán csak bekerülni is komoly erőfeszítéssel járt (Vörös Zsuzsának, Athén egyéni olimpiai bajnokának generációja), és én folyton elfáradtam addigra, mire beverekedtem magam az utazó csapatba, így a versenyeken mindig csak fele olyan teljesítményt nyújtottam, mint a válogatókon. Ez különösen a technikai számokban jött ki (lövészet, vívás), ahol a mentális állapot jobban számít, illetve abban is, hogy később kezdtem el öttusázni a többieknél. 24 évesen ezek a tényezők mind egy irányba mutattak, ezért 2000 elején kezdeményeztem görög színekbe való átigazolásomat.
Görögként szerepeltél tehát az olimpián. Milyen eredménnyel?
Sydney sajnos nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna, pedig második voltam a világranglistán, és kivételesen nagyon erős mentális állapotban voltam, mert egész évben azt mantráztam magamnak, hogy igenis indulni fogok az olimpián. Életem legjobbját lőttem, utána a vívás feléig nem kaptam tust, amikor is egyszer csak felnéztem az eredményjelzőre, ahol megláttam, hogy toronymagasan vezetek, és ekkor mégiscsak előjött a pszichés faktor, mert nagyjából itt összeomlottam. Megijedtem attól, hogy olimpiát fogok nyerni, nyomban jól el is rontottam a vívást, úszásban mondjuk hoztam a papírformát, így a lovaglás előtt a nyolcadik helyen álltam, ami még mindig borzasztó jó eredmény, mert a görög állam a nyolcadikig díjazza az olimpiai helyezetteket. Ám a lovaspályán ennek az egésznek a teljes súlya rám szakadt, nem is emlékszem, mi történt. Ezzel ment el végleg az olimpia, amit a 22. helyen fejeztem be. A sűrű hullámvölgyeknek-hegyeknek az is oka lehetett, hogy abban az évben az átigazolási procedúrám miatt alig versenyezhettem.
Hol készültél fel a következő, 2004-es athéni játékokra?
2000-ig stabilan a magyar válogatottal edzettem, és a Tattersallban, a Nemzeti Lovardában lovagoltam, de miután átigazoltam Görögországba, már nem lehetett, szóval más lehetőség után kellett néznem. A Honvédnál készültem, ám a lovas felkészüléshez más alternatívát kellett találjak, Görögországban sem alkalmas létesítmény, sem megfelelő edző nem volt. Ekkor, pontosabban 2003-ban kerültem Óbudára, az Aranypatkó Lovardába, ahol Molnár Tamás, a Martinek–Mizsér–Fábián fémjelezte öttusa-válogatott lovas edzője dolgozott, és a mai napig dolgozik. Őt kerestem meg azzal, hogy olimpiára kell készülnöm, amihez se lovam, se edzőm nincsen. Öttusában ugye kalapból húzzák a lovat, így célszerű minél többfélén gyakorolni, de Tamás bácsi csak egy olyat tudott a rendelkezésemre bocsátani, amivel ugratni is lehetett. Ezzel a pacival kezdtem el edzeni, illetve néha kölcsönkértünk bértartott lovakat a változatosság érdekében. Nagyon sokat készültem vele, és annyira megkedveltem, hogy amikor megtudtam, Tamás bácsinak Athén után – mikor már nem edzem rajta – el kell adnia, akkor azt mondtam, ha jól sikerül az olimpia, megveszem tőle. Nos, 2005-ben tényleg megvettem, de nem azért, mert jól sikerült, a 16. helyet semmiképp sem lehet annak elkönyvelni.
Mit lehet tudni a kezdetekről, a lovarda történtéről?
A terület eredetileg Gráf Róberté – Tamás bácsi barátjáé – volt, aki vegyes állattartó telepet üzemeltett rajta, ahol a szarvasmarhától az emuig sokfajta állatot meg lehetett találni. Lovakat is tartott, mert nagyon szerette őket, de igazi, tiszta lovardává a felesége tette, és 1987 óta üzemel Aranypatkó Lovardaként. Ennek keretein belül alakult meg 1996-ban az Aranypatkó Lovas Egylet, aminek 2007-től vagyok az elnöke. A hölgytől a komplett lovarda üzemeltetését 2012-ben vettem át, mert ő már nagyon belefáradt, amit így tíz év távlatából abszolút meg tudok érteni. A tulajdonos jelenleg már a lányuk, Gráf Krisztina, illetve a féltestvérei, de a működtetést én végzem, annak minden nehézségével. Nagyon szeretek oktatni, edzősködni, a Magyar Lovasterápia Szövetségnél Fóton parasport-oktató, előadó is vagyok, szóval imádom a dolog gyakorlati részét vinni, amiből az üzemeltetés sajnos nagyon sok időt elvesz.
Milyen szolgáltatásokat nyújtotok?
Mindenfélét, ami lovagláshoz kapcsolódik, de leginkább kezdő lovasok oktatásával foglalkozunk, az egészen picikéktől felnőtt korig, 80 kilogrammos súlyhatárig. Egyedül tereplovaglásban nem vagyunk túl erősek, mert körbevesz bennünket a város és a környező települések, így, mire kijutnánk jó terepre, addigra lefárasztjuk magunkat meg a lovakat is. A lovasiskola viszont nagyüzemben működik, mert szerencsére elég jól benne vagyunk a köztudatban, rengeteg a lakópark is a környéken, tehát nagyon sokan jönnek hozzánk, igazából hirdetnünk sem kell. Vannak, akik csak úgy megállnak kocsival, a velük utazó, olykor még beszélni sem tudó, pár éves gyerkőc lovak iránti érdeklődése miatt. Pont ez vetette fel bennem az ötletet – mivel nekem nem adatott meg –, hogy milyen jó lenne őket már ennyi idősen lovakhoz szoktatni, lovagolni tanítani, mert ha ezt a fellángoló vágyukat ekkor csírájában elfojtják, nem biztos, hogy később, mondjuk öt-hét évesen újra előjön. Úgyhogy ennek érdekében a nővéremmel kitaláltunk egy póniovi nevű foglalkozást, ahol a gyerekekkel egy aranyos kis póniló körül mászkálunk, megsimogatjuk, lecsutakoljuk, felülünk a hátára, továbbá mindenféle lovas témára felfűzött fejlesztő feladatot csináltatunk velük. Ezek egyórás, kiscsoportos foglalkozások, amivel az egy-négy éves korosztályt ki tudjuk szolgálni, utána pedig már mehetnek lovasiskolába. Ott még zömében lépésben kapnak feladatokat, aztán, ha valakinek az ügyességi feladatok jól mennek, jól ül a lovon, jöhetnek az ügetéses gyakorlatok is. Mindezzel az összes korosztályt lefedjük, sőt, a póniovi foglalkozás újdonságnak is számít. A másik, ami mindig vonzott, az a fogyatékos gyerekekkel való foglalkozás: már úszásoktatóként is lett egyszercsak egy Down-szindrómás csoportom, ahogy később itt is.
Elvégeztem a fentebb említett fóti parasport-oktatói képzést, amivel ugyan lovasterápiát nem végezhetek, ám sérült személyekkel foglalkozhatok, továbbá van gyógypedagógus terapeutánk, meg mozgássérültekkel foglalkozó hippoterapeutánk is. Gyakorlatilag azoknak is tudunk segíteni, akik ilyen jellegű igényekkel keresnek meg bennünket. A lovasiskolán és lovasterápián kívül még a lótartás, bértartás működik nálunk, vagyis akinek van lova, az nálunk tarthatja és lovagolhat vele.
Szót ejtettél az Aranypatkó Lovas Egyletről. Ennek keretén belül versenyeztek?
Igen, a tagok amatőr díjugratók, díjlovasok, illetve hobbilovasok, de mivel a lovassport elég speciális és sokösszetevős, mondjuk ki: drága sportág, ezért mi csak kicsiben versenyzünk. Van házi bajnokságunk (Aranypatkó Kupa), de nagy versenyeket nem rendezünk, bár biztosan sokan örülnének neki. A lovasiskolánk forgalma hétvégén is annyira nagy, hogy egész egyszerűen nem férne bele, és nem szeretném a stabil lovasainkat sem „másodvonalba” helyezni, így nem kezdtem el beleásni magam a versenyszervezés témába, noha sok lovardának nagyon komoly bevételi forrást jelent. Ugyanakkor a lovasiskolánkból nőnek ki ügyes gyerekek, akiknek aztán lesz saját lovuk, és elkezdünk velük amatőrversenyekre járni a rajtengedély-vizsgára való felkészítés jegyében, mert a lovas szövetség versenyein csak azzal lehet elindulni. Alapvetően a rajtengedélyvizsga megszerzéséig jutunk el közösen, ám ha utána komolyabb irányba mennének, akkor kísérjük őket tovább versenyekre, vagy versenyistállóhoz irányítjuk őket. Neveltünk már ki ilyen versenyzőket, most is van egy legalább tizenkét nagylányból és pár fiúból álló csapatunk, amelynek tagjai nagyon eltökéltek, komoly célokat tűztek ki maguk elé, aztán majd meglátjuk, hogy közülük hányan jutnak el a rajtengedély-vizsgáig. Egyszóval nevezhetjük utánpótlás-nevelésnek is, amit csinálunk.
Mekkora területű és hogyan épül fel a lovarda?
1300 m2 a kerítésen belüli rész, ahol az istállók is vannak, de 4,5 hektár az egész terület, amit használunk, és további 53 parcella közcélú sport besorolású magánterület, amerre a lovakat még vihetjük. Három épületünk (központi, öltöző, iroda) és négy istállóépületünk van harminckilenc boksszal, amelyekben összesen negyvenegy lovat tartunk, köztük két-két pónit. Vannak még fél ridegtartásosnak nevezhető karámjaink, jelenleg tizenhárom lóval, illetve két körkarámunk és huszonhat karámunk a lovak napközbeni kintlétére, levegőztetésére, amikben egyszerre kint tud lenni az összes bértartott ló. A területen található még egy 30×60 m-es nagy és egy 23×50 m-es kisebb ugrópálya, meg egy fedett sátor a rossz idő esetére. Most éppen nagyon sok lovacska van nálunk, közülük huszonnégy iskolaló, ami nagyon nagy szám, de néhány már kiöregedett, így nagyjából húsz lovat foglalkoztatunk intenzíven a lovasiskolában. A többi bértartott, azaz magántulajdonú.
Hogyan lehet egy ilyen lovardát egész évben fenntartani?
Az egyesület keretein belül, nonprofit módon szerencsére ki lehet gazdálkodni. Ez a lokációnk mellett a fedeles lovardánknak is köszönhető, mert így télen is folyamatos a forgalom, nyáron – amikor szintén uborkaszezon lenne – heti turnusokban táboroztatunk, tavasszal-ősszel pedig sokan szeretnek lovagolni, úgyhogy egész évre jól el tudjuk osztani a dolgokat. Maga a fenntartás iszonyatos mennyiségű munkával jár, sokan nem is értik, miért csinálom, de aki lovas, az tudja, hogy csak így lehet, ez egy ilyen műfaj. Én is már többször feltettem magamnak a kérdést, mert tényleg nem könnyű kenyér, és fontos a több lábon állás, ezért irodaház-üzemeltetéssel is foglalkozom, hogy egészen biztosan ne unatkozzak. De megéri, amikor azt látom, hogy ebből az egyre csúnyábban beszűkülő városi létből, a képernyő előtti otthoni begubózásból ki tudjuk mozdítani a gyerekeket.
Ha azt sikerül elérnünk, hogy kijussanak a lovardába, már könnyű otttartani őket, és ha megkapják azt a bizonyos „szikrát”, akkor egész nyáron a lovak körül lógnak, hazazavarni sem lehet őket. Ebben tényleg nem a bevételi forrást látom, meg hogy több lovasunk legyen. Főleg pályázati finanszírozással, intézményi szinten is igyekszem népszerűsíteni a törekvésem, vagyis minél több óvodás, iskolás csoportot fogadni. Kidolgoztam olyan programot, hogy környezetóra tömbösítve, a lovardában megtartva, ahol egy osztályt vagy csoportot három részre osztunk: egyikük elméleti foglalkozást kap, miközben a másik lovat ápol, a harmadik meg lovagol, és vetésforgóban mennek körbe. Mindezt tanév közben, úgynevezett lovaskultúra szakkör keretén belül, amit lehet rendszeresen, ténylegesen szakköri formában végezni, de lehet egyszeri alkalom is. A nyári táboraink ehhez hasonlók, a gyerekek lényegében ugyanezt kapják, csak egy héten keresztül reggeltől estig.
Miként látod a lovarda jövőjét?
Sajnos a terület fejleszthetősége rendkívül problémás a tulajdonjogi háttér kuszasága miatt, így nem tudok rendesen beruházni. Csak kis, pár százezres programokra lehet pályázni, pedig a meglévő tevékenységeinkkel jóval nagyobb összegeket is el lehetne nyerni. Régóta dolgozom azon, hogy Mocsárosdűlőn kapjunk területet, ám ezen törekvésemnek a mai napig sincs érdemi foganatja, megfelelő kapcsolat nélkül nehéz érvényesülni. Szóval ilyen szempontból nem könnyű a helyzetünk, de azért a közeljövőnket még látom a mostani helyünkön.
