Sokféle szempontból hasznosak az ilyen programok, projektek.
Egyrészt jelentős a városszerkezetet kiegyensúlyozó szerepük: a növekvő városokban sokszor a központokban található barnamezős területek alternatív hasznosítása segít fékezni a szuburbánus terjeszkedést, így az úgynevezett kompakt város létrehozásának fő eszközei lehetnek.
Helyet adhatnak olyan funkcióknak, amelyek a már beépített területeken nem helyezhetők el.
Ezen kívül kiváló lehetőséget adnak zöldterületek – városi parkok, erdők, zöldterületi intézmények elhelyezésére.
Identitásképző és őrző helyek: a barnamezős területek épületei – gyárcsarnokai, tornyai-kéményei, vasúti épületei – az adott terület emlékezetét őrzik, sajátos atmoszférát képviselnek, meghatározó az utcaképet, városképet alakító szerepük.
Végül pedig egy barnamezős terület újrahasznosítása során lehetőség adódik a telekstruktúra, a műszaki infrastruktúra újrarendezésére épp úgy, mint a környezeti állapot javítására, sőt, a jogi és tulajdonjogi rendezésre.
Budapesten a rendszerváltás után szinte azonnal megindultak a barnamezős programok. Az iparszerkezet gyökeres átalakulása, a privatizációs folyamat, a vasúti funkciók megváltozása folyamatosan „termelte” az újrahasznosításra alkalmas területeket. Érthető módon mindenekelőtt a legkedvezőbb adottságú ingatlanok átalakulása indult meg: legelőször a bel-budai MOM, a Ganz Villamossági Művek, a Duna-parti területek, a metróval kiszolgált Váci úti ipari üzemek területe újult meg. Az új kereskedelmi együttesek – plázák, hipermarketek – számára is kedvező telekkínálatot nyújtottak ezek a helyszínek, de például Újbudán lakóterületek és korszerű ipari területek is kihasználták a lehetőségeket. Ugyanakkor a kevésbé vonzó kőbányai, józsefvárosi vagy ferencvárosi területek átalakulása még máig várat magára. Köztudott, hogy a Ganz-MÁVAG szétaprózott területét vagy a Rákosrendező területét a mai napig nem sikerült megújítani.
Ahhoz, hogy megtaláljuk a legérdekesebb óbudai helyszíneket, érdemes röviden áttekinteni az itteni ipari területek történetét.
A Hajógyár
A város egyik legkorábbi és legfontosabb ipari üzeme az Óbudai szigeten Széchenyi kezdeményezésére létrehozott hajógyár. Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság 1835-ben alapította a gyárat, amely fennállásának ideje alatt egyfajta innovációs ipari klaszterré fejlődött, kiváló gyártmányai megjelentek a Dunán, a tengereken és később a Szovjetunió vizein. A hajógyár fennállása alatt a korszerű technológiák és a megújuló termékpaletta révén fontos gazdasági szereplője volt a régiónak. 1999-es megszűnése óta számos hasznosítási terv készült az Óbudai sziget déli részét elfoglaló területre: volt ezek között javaslat kaszinóvárosra, filmgyártó és könnyűzenei központra is. Jó néhány épülete és ipari berendezése megmaradt, de köztudott, hogy régészeti területként is rendkívül fontos a helyszín: Hadrianus palotája állt itt valamikor. Egy időben a hajógyár területe az éjszakai élet központjaként működött, de az irodaházakat is használták. Ide költözött be az Építészfórum szerkesztősége is.
A textilipar
Óbudán az egyik legrégebbi ipari tevékenység a textiliparhoz kötődik: a Selyemgombolyító különös nevű és alakú barokk épülete utal az iparág jelenlétére. A nagy ipari együttes azonban a Goldberger gyár a Lajos utcában, amelynek megújulása apránként zajlik, lakó-, kereskedelmi és kulturális funkciók betelepülésével. A Goldberger Textilipari gyűjtemény vagy a Godot Galéria összvárosi jelentőségű kulturális helyszínekké váltak. Meg kell említeni a Filatorigátnál lévő Harisnyagyár karakteres együttesét, amely az utóbbi időkben egyre több irodának, kulturális rendezvénynek ad helyet – így például a legutóbbi Országos Urbanisztikai Konferenciát is itt rendezték.
A malmok és az élelmiszeripar
A kiegyezést és a városegyesítést követően Budapest a világ második legnagyobb malomipari városa lett. Bár a malomipar korábban a Dunán úszó hajómalmok sokaságát jelentette, a gőzmalmok megjelenése egyfajta élelmiszeripari, gépipari, kereskedelmi, szállítási klasztert hozott létre. A Hévízi úton található Óbudai Malom elsősorban a Honvédség számára őrölt. Az épületegyüttes az elmúlt időszakban a külső megőrzésével alakult lakóparkká. Jelentősebb malom volt a Lujza gőzmalom a Kolosy téren. A hatalmas épületegyüttes 1921-ben leégett, már nem állították helyre, az 1930-as évek Uszály utcai lakóegyüttese már az ipari területek funkcióváltásának aktuális megjelenése. Hasonlóképpen találunk korábbi gőzmalmok helyén korszerű lakóépületeket ebből a korból a Batthyány tér mellett vagy a Ferencvárosban.
Egykori élelmiszeripari telephelyen zajlik az elmúlt évek egyik legnagyobb lakópark-építkezése, a Grünwald- majd Leipziger-féle szeszgyár és ecetgyár – közismertebb nevén a BUSZESZ (Budapesti Szeszipari Vállalat) – helyén épül a Waterfront City lakópark. Az magasházak között sikerült megőrizni a korábbi ipari együttes két kisebb elemét: egy ipari csarnokot és egy kéményt. Habár az épített értékek védelmét egy jóval nagyobb kiterjedésű együttes megőrzése sikeresebben szolgálta volna, mégis, a megtartott részek karaktert, egyéniséget adnak az együttesnek.
A téglagyárak és az építőipar
Óbuda és Újlak környékének iparát és a városrész telekrendszerét korábban meghatározták a kő- és agyagbányák, a hatalmas alapterületű téglagyárak, a bányagödrök fölött suvadó hegyoldalak. A legjelentősebb a Bécsi út mentén működő Újlaki téglagyár, a Viktória-Bohn téglagyár és az Óbudai téglagyár volt. Nem ennyire közismert, hogy a Szépvölgyi út északi oldalát is egy korai téglagyár, a Holzspach-féle üzem és annak bányagödre foglalta el, sőt, a Nagyszombat utcai Városi Házak is téglagyár helyén épültek. Ezek a létesítmények nemcsak a bányagödreikkel, hanem a szárítóikkal, munkáslakásaikkal is nagy helyet foglaltak el. Mindennek egy része már az 1970-es évek lakótelep- építési munkái során eltűnt, Később egyes gyárterületekre bevásárlóközpont került, a bányagödrök az évtizedek óta zajló rekultivációnak köszönhetően lassan beerdősülnek. Az ipari kultúra e szeletének nem sok látható jele maradt, a zöldterületek létrehozása azonban jó példa a barnamezős területek városi hasznosítására.
A gázgyár
Az Óbudai Gázgyár elkészültekor, 1914-ben Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb városi gázt előállító üzeme volt. A gyár üzemi területe mellett munkás-lakótelep és a Duna-parton igazgatósági villasor is épült a szomszédságban. A gyár az 1980-as évekig működött, amikor a városi gázt fokozatosan felváltotta a földgáz. Az együttes így funkció nélkül maradt. Sajnálatos módon hatalmas tehertételként magával hordozza a talajszennyezés gondját: az üzem 70 évi működése során a talajba jutott nagy mennyiségű gázmassza folyamatosan szennyezi a talajvizet, sőt a Dunát is. A talaj megtisztításának költsége évről évre növekszik, több tízmilliárd forintra tehető, de forrás híján eddig nem kezdődött meg. Mivel a szennyezettség csak a terület északi részét érinti közvetlenül, így az 1990-es évektől kezdve a terület többi részén kialakult Budapest egyik legfontosabb innovációs központja, a Graphisoft park. A dinamikus szoftverfejlesztő cég lépésről lépésre építette ki a high-tech cégek számára testreszabott iroda-együttest a legjobb magyarországi építészek közreműködésével. Kezdetben saját céljaira, később a szoftveripar további vállalkozásai számára készültek az épületek. Idővel oktatási intézmény is létrejött a területen. Védettség alatt áll a gyár több különleges épülete, az óratornyok, a villamos központ, de a képzési központ is egy korabeli épület átalakításával készült. Kiemelkedő minőségű a terület átfogó mesterterve, a szabad terek tájépítészete. (9. kép) Az északi területre sokféle javaslat született – egy időben észszerűnek tűnt több budapesti múzeumot is erre a területre telepíteni. Sajnos az említett magas kárelhárítási költségek miatt a közeli jövőben nem várható ennek a résznek a fejlesztése.
Ahogy a fenti példák is mutatják, az egyes barnamezős helyszínek között jelentős különbségek mutatkoznak. Voltaképpen érthető, ha a fejlesztők jelentős kockázatot és költséget látnak a barnamezős területek fejlesztésében. Mégis, indokolt felvállalni ezeket a feladatokat, hiszen a területek elhelyezkedése kedvező, a környezetükben megtalálható a közmű, közút, közösségi közlekedés, közintézmények hálózata. Mindezt a zöldmezős fejlesztések esetén újonnan kell létrehozni. Ami azonban még fontosabb: a zöldmezős fejlesztések visszafordíthatatlanul megszüntetik a pótolhatatlan értéket, a zöldfelületet. A városi önkormányzatok köre, a jogszabályi környezet egyre kevésbé támogatja bármely mezőgazdasági vagy erdőterület beépítését.
A barnamezős területek fejlesztése lassú, egy nagyobb terület előkészítése és megépítése évtizedes feladat is lehet. Lassú, mint általában az összetett, nagy tehetetlenségű városfejlesztési folyamatok mindegyike, épp ezért nem szabad ezeket a folyamatokat még a „tanult tehetetlenség” berögzött magatartásával is lassítani. Kívánatos, hogy a jövőben a közszereplők és a magánfejlesztők a feladatok megértésén keresztül alakítsanak ki közös gondolkodást. Közös cél lehet egy olyan mesterterv összeállítása, amely a fenntartható és élhető város vízióját követi, elkerüli a szegregátumok kialakulását. Ezen kívül: jelentős közcélú forrást bevonni a területek kármentesítésre (talajszennyezés felszámolása, lőszermentesítés).
Cél a piaci fejlesztések mellett helyet és forrást biztosítani a közösségi infrastruktúrának (gyermekintézmények, közszolgáltatások, közösségi közlekedés létesítményei), valamint helyet és forrást biztosítani a közhasználatú zöldfelületeknek, a csapadékkezelés létesítményeinek (ún. kék-zöld infrastruktúra).
Mindehhez meg kell erősíteni a közösségi szféra irányító-fejlesztő pozícióját, elsősorban az önkormányzatok szubszidiaritásának helyreállításával. A klímatudatos, reziliens települések építését ezeken a lépéseken keresztül lehet megvalósítani.
