Sokan tudják önről, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdett el énekelni, azt talán kevesebben, hogy tizenkét éves korában a kórussal már bejárta a fél világot.

Ott kezdeném, hogy Óbudán nőttem föl. A Harcsa utcában laktunk, minden reggel hatkor fölkeltem, megittam a kis kakaómat, fölszálltam a 66-os villamosra, és hétéves koromtól egyedül mentem iskolába a Somogyi Béla utcába. Ott voltam este hatig, aztán fölültem a 66-os villamosra, és hazamentem Óbudára.

Az általános iskolában működött a gyerekkórus?

Igen. Felvételizni kellett, és a nyolcszáz jelentkezőből körülbelül harmincat, negyvenet vettek fel. Bejártuk a világot Amerikától Olaszországon és Finnországon át Japánig. Minden évben két-három nagy turnéra mentünk.

A hatvanas évek szürke Magyarországából Amerikában találta magát, ahol minden nagyobb, színesebb, nem beszélve a gazdagságról, és például banánt nem csak ünnepek előtt lehetett kapni, mint idehaza. Hogyan élte meg kisgyerekként a változásokat?

Istenien! Nagyon élveztem, fantasztikus élmény volt Amerika. Például amikor megérkeztünk New Yorkba, és utaztunk be a busszal a városba a négy- vagy hatsávos úton, előre álltam a sofőr mellé, és csak néztem, hogyan csillogott minden körülöttünk. Pláne karácsonykor, abban az óriási fényáradatban. Ott nekünk, gyerekeknek nagyon kinyílt a szemünk, és amikor hazajöttünk, kerestük, hogy az a sok csoda itthon hol van?

Furcsa lehetett megélni a disszonanciát.

Nem volt annyira furcsa, mert igazából örültünk mindennek. Szerintem egy gyerek másképp áll a dolgokhoz. Bevallom őszintén, én próbálok is gyerek maradni, vissza a gyökerekhez jelszóval. Amerikában fantasztikus élményeket szereztünk, arról nem beszélve, hogy rengeteget tanultunk, reggeltől estig kóruspróba volt.

Kint hallottam először Aretha Franklint a rádióban, pont a Respect című dala volt a nagy sláger 1965-ben. Teljesen elájultam, és csak őt hallgattam, hogy igen, ez az én műfajom. Hogy hogyan jött egy fekete énekesnő nálam a képbe, nem tudom, de megtanultam az összes Aretha Franklin-dalt.

Még akkor, gyerekkorában?

Persze. Leírtam a szövegeit fonetikusan, meg is vannak még ezek a jegyzeteim.

Melyik dal a kedvence Aretha repertoárjából?

A Respectet imádom meg a Chain of Foolst. Ezeket mindig elénekelem, és a közönség is nagyon szereti.

A gyermekkórussal külföldön fellépni, hogy úgy mondjam, fizetős munka volt?

Kaptunk fizetést. Nagyon sokat dolgoztunk. Mi elég szegény család voltunk, azt tudom, hogy Anyut én öltöztettem. Külföldön soha nem babákat meg játékokat vettem, hanem ruhákat, cipőket a nővéremnek is. Tizennégy évesen már kiöregedtem a gyerekkórusból, de visszahívtak mindig, még tizenhat évesen is. Az a matrózruha még most is rám jön.

Miket énekelt a gyerekkórus?

Bartók- és Kodály-műveket természetesen, aztán német klasszikusokat, például Süssmayr gyermek­operát. A Zeneakadémián rendszeresen felléptünk, és Ferencsik János vezényelt. Egy életre szólhatott volna ez az „álom”, de ugye tizennégy éves korunkban hivatalosan vége lett.

Általános után a konziba akartam menni, de Édesanyám nem ajánlotta, azt mondta, hogy énekesnő sok van, így a Vas utcai közgazdasági technikumban folytattam. Jót is tett nekem, ez tény és való.

Ott hallott engem énekelni Miklós Tibor, megfogta a kezem, és elhívott énekelni a Korong együttesbe. Anyu azt mondta, ha vigyáz rám a Tibike, akkor elenged, és a Tibike vigyázott rám. Tizenöt éves koromban, 1969 elején már velük léptem föl.

Amatőr zenekarról beszélünk, ugye?

Akkor álltak össze. A salgótarjáni amatőr rockfesztiválon első díjat nyertünk. Aretha Fanklineket is énekeltem a Korongban. Aztán később Várkonyi Mátyás, akivel együtt szerepeltem a gyerekkórusban, szólt nekem, hogy alakítsak egy vokált, mert az induló rockcsapatukhoz, a Generálhoz kellenének csajok is. Összehoztam a Mikroliedet. Közben már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára jártam, valamint Köllő Miklósnál pantomimeztem. Szóval az első Mikorlied felállás úgy nézett ki, hogy  Selényi Hédike, Várszegi Éva meg én, és elkezdtünk próbálni a Generállal.

A Mikorlied önállóan is fellépett, vagy csak a Generállal?

Ez egy érdekes történet. Én úgy gondoltam, hogy önállóan is foguk dolgozni, de Várkonyi Matyi csak a Generálhoz akart kapcsolni minket. Én szólót is szerettem volna énekelni, de mivel erre nem volt lehetőség, még az elején otthagytam a vokált. A helyemre beszállt Herczku Annamária, szintén a gyerekkórusból, és így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra a Mit tehet az ember című dalukkal, én pedig beléptem Szigeti Edittel a Virginia együttesbe, és mi is szerepeltünk a Ki Mit Tud?-on.

A Mikrolidben számos lány megfordult. Mindenki a gyerekkórusban kezdte?

Igen. Most is tartom velük a kapcsolatot, nagyon jó barátnők vagyunk. A kórus egy nagyon erős mag volt.

Aztán később újra visszatért a Mikroliedbe.

1973-ban visszahívott Erdős Péter (lemezgyári menedzser, popcézár – a szerk.). Azt mondta a Generálnak, hogy a csajokkal, a Mikrolieddel külön is akar foglalkozni. De egyik csaj sem akart „kedves” lenni Erdős Péterhez, és emiatt nem csináltak velünk külön is lemezt, pedig én azért mentem vissza.

A Generál 1975-ben jelentősen átalakult, és megszűnt a Mikorlied vokál.

Szólistaként kezdtem el dolgozni. Kiküldtek fesztiválokra, és mindenhol megnyertem. Gottwaldov, Gdansk, Kelet-Berlin, Szófia – akkor nekem nagyon beindult a külföldi karrierem. A rádióban leadtam a saját dalaimat, ők kiválasztották a nekik tetszőket, Bágya András pedig hangszerelt nekem. A Generál után először a V’73-mal dolgoztam, aztán az Apostollal folytattam.

A Generált követően is megmaradt a populárisabb rock műfajában, és feldolgozásokat készített. Azt mondta az anyukám, Nem tilthatom meg…

Már az Apostollal dolgoztam, és Németh Zoli, aki egy fantasztikus zenész, adta az ötletet, hogy foglalkozzak régi nótákkal. A magyar dalok feldolgozásában első voltam, addig még senki sem csinált ilyet.

Emlékszem, ezek a számok más felfogásban, más hangszerelésben szólaltak meg, mint az eredetiek. ­Funkysan, soulosan, fúvósokkal, a „kiscsajos” figurájához igazítva.

Nagyon jól dolgozták föl zeneileg ezeket a számokat. Az 1958-as boogie-woogie klubban maradt rockos.

Megalakítottam a Bódy Magdi és együttesét, és mivel megnyertem a Tessék választani! első díját, lehetőséget kaptam felvenni a rádióban az első nagylemezem anyagát, már a saját zenekarommal, „lányos-rockos” stílusban.

Fantasztikus négy zenésszel dolgoztam: Debreczeni Csabával, Marshalkó Zoltánnal, Pepóval és Aszalos Zoltánnal. Ezek a dalok elindították a karrieremet, és aztán jött az első saját szerzeményem, az Akarom, hogy sírni láss, amit a mai napig énekelek.

Akkoriban már gondolt arra, hogy dzsesszt is énekeljen?

Nem. Egyébként a soult, a bluest sem favorizálták a Magyar Rádió illetékesei, mert szerintük a közönség nem szerette. A lassú, bluesos Akarom, hogy sírni lásst még elfogadták, de folytatása nem lehetett sajnos. A saját dolgaim mellett vokáloztam, például Máté Péter első nagylemezén, biztos emlékszik azokra a magas hangokra – na, az én vagyok.

Azért vannak a jó barátok… a mai napig nagy sláger.

Máté Péter azt mondta, Magdikám, azt csinálsz, amit akarsz… és nagyon örült azoknak az új stílusú hajlításoknak. Dolgoztam Koncz Zsuzsával, Cinivel, Zoránnal, és korábban Szörényi betiltott lemezén mi vokáloztunk a Mikrolieddel. Ha te jár-nál ott a-hol én jár-tam… lálá lá… milyen jó dalok voltak, emlékszik?

Hogyne! Az Utazás egy kitűnő lemez volt.

Az együttesemmel bejártuk Kelet-Európát, a turnékon 10–20 ezres csarnokokban is játszottunk.

Hogyan találkozott a KFT-vel?

Hazajöttem egy nagy turnéról, és a férjem javasolta, hogy hallgassak meg egy együttest, a Küllő­rojtot. Nagyon megtetszett a zenéjük. Előzőleg Kelet-Berlinben voltam fél évig, megismertem Nina Hagent, imádtam őt, ő tényleg a punk királynője volt. Tetszett, hogy a punkon belül több stílust variált, és én is ezt szerettem volna megvalósítani a Küllőrojtból alakult KFT-vel. Összeálltunk 1980-ban, egy évig próbáltunk. Ők is írtak dalokat, én is. Az 1981-es

Táncdalfesztiválra készülve ideadták nekem a Bábu vagy című nótát. Otthon elkezdtem rá pantomimezni, és aztán mondtam Laár Andrásnak, hogy kifesteném magam ehhez a dalhoz. Tetszett neki az ötlet. Aztán őt is kifestettem, és így mentünk le próbára, ahol mindenki beájult. Őket is kifestettem. Így kezdődött.

Aztán megmutattam a fiúknak, hogy zenélés közben milyen pantomim mozgást végezzenek. Jól vették, nagyon ügyesek is voltak, így kezdtünk el koncertezni, és a fesztiválra már profin összeállt az egész.

De a fesztiválon nem a Bábu vagy nótát énekelte.

Mondtam a fiúknak, az legyen a tiétek, én pedig a Sakkfigurákat fogom megcsinálni kicsit másképp. Varrattam magamnak egy teljesen átlátszó nejlon ruhát, alávettem egy szűk kék dresszt, és a próbán szóltam a tévéseknek, hogy mozogni nem fogok, csak az arcommal fogom eljátszani az egészet.

Mindkét szám és az előadásuk szokatlan módja óriási sikert hozott.

Pedig már akkor éreztem, hogy valami baj lesz. Még a fesztivál előtt leadtam a nagylemezünk anyagát, amit az Omega stúdiójában vettünk föl, a fiúk dalai mellett benne voltam én is a sajátjaimmal. Aztán nagy csend következett. A fesztiválon a fiúk már nem köszöntek nekem vissza. Elkezdődött a borzadály. Erdős Péter kivett engem a csapatból, nem akarta, hogy egy újabb együttes énekesnő szólistával megjelenjen a placcon.

Ja, hogy a Neotonnak Csepregi Évával ne legyen vetélytársa? De hát teljesen más stílus volt a kettő. Nem fértek volna el a piacon?

Az Erdős úgy gondolta, hogy csak egy lehet, én csak ezt tudom elképzelni. A KFT-t engedte, mert mégiscsak feltűnő produkcióval jöttek ki.

Így egyik percről a másikra már nem volt együttesem. Kimentem egyedül Bulgáriába turnézni, egy kinti zenekarral léptem föl. Ott találkoztam egy kanadai fiúval, aki megkérte a kezem. Így kerültem Kanadába.

Történt egy óriási törés az életében, de egyidejűleg nagy lehetőséget is kapott, hogy máshol folytathassa…

Soha nem akartam igazán kimenni, de azt mondtam, ha ez van, nem tudok mit csinálni. Az Erdős nagy úr volt, már egyedül sem igazán engedett dolgozni. Engem háromszor hívott be magához, hogy legyek hozzá „kedves”. Nem lettem. Először 1972-ben a Ki Mit Tud?-ról hívott be: nagyobb sztárt favagok (sic) magából, mint a Koncz Zsuzsa – mondta. A második alkalom a Mikrolied idejében volt, a harmadik pedig 1981-ben.

Kanadában hogyan kezdődött?

Ottawában éltünk a férjemmel. Elmentem egy külföldieknek fenntartott állami nyelviskolába, ahol volt kétmillió kínai és öten Európából. A férjemmel németül beszéltem, énekeltem már angolul, de mindenekelőtt meg akartam tanulni rendesen az angol nyelvet. A hideg, zord télben mentem az iskolába minden nap. Ötünket, európaiakat különvettek egy osztályba, gyorsan tanultunk, fél év alatt elvégeztem, közben színészeket kezdtem el tanítani énekelni.

Megnyertem egy rádiós dalversenyt saját számommal, saját zenekarommal. Velük átmentem Torontóba játszani, ott egy külön stúdiómban is tanítottam éneket, majd az együttesemmel körbeturnéztuk Kanadát.

Milyen dalokkal lépett fel?

Saját számokkal, amiket már kint írtam. Azokkal lehetett ott igazán érvényesülni. Megjelentek nagylemezen is. A kanadai időszak hét évig tartott, de közben minden nyáron lementem New Yorkba egy barátnőmhöz. A hetedik alkalommal fél évig laktam nála, majd már nem mentem vissza Kanadába. A férjem Ottawában maradt, én pedig New Yorkban töltöttem másik hét évet.

Gondolom, Kanada után New York a maga kulturális, azon belül a rendkívül sokszínű zenei életével, a mindenféle stílusok és irányzatok jelenlétével, a magasabb szinten is lehetséges érvényesülés lehetőségével nagy esélyt kínált.

Ezért is ragadtam ott. Valahogy mindig szerencsém volt, rossz történeteim soha nem voltak kint. Borzasztó jól éreztem magam, kiváló zenészekkel dolgozhattam Manhattanban, a Village negyed több klubjában, az együttesek közül a Special EFX-t emelném ki, lemezt is vettünk föl. Találkoztam Madonnával és Michael Boltonnal, egy színpadon léptem föl Tina Turnerrel. Különböző stúdiók felkérésére reklámokhoz is írtam zenét. Sokat tanultam és dolgoztam, az élet iskolája nekem New Yorkban volt. Magyarországról kijártak hozzám dzsessz-zenészek, Szakcsi Lakatos Béla, Dés Laci… rengeteget beszélgettünk a kinti és a hazai zenei életről, és Dés lemezét Michael Brecker menedzserének figyelmébe ajánlottam.

Mivel férjhez ment egy nyugati állampolgárhoz, az akkori magyar törvények szerint legálisan tartózkodott Kanadában, így bármikor haza is látogathatott. Hazajárt?

Karácsonykor mindig hazajöttem.

És aztán végleg hazatért.

Anyu egyszer felhívott, és annyit mondott, meghalok, ha nem jössz haza. Ilyen egyszerű volt az egész. 1995-ben történt. Nem bántam meg. Jó volt az a New York, de ott borzasztó gyorsan változott a zenei élet, az új stílusok, vonulatok megjelenésével a körülmények megváltoztak, a zenei közeg minősége, hogy úgy mondjam, gyengült.

Arra gondol, hogy megjelent a szintipop, a rap, a house, és még nem tudom mik?

Igen. Ebben a zenei környezetben én már nem éreztem annyira jól magam. Jaj, eszembe jutott valami! New Yorkban jártam gospel kórusokba énekelni, ami nekem nagyon fontos volt.

Egy koncertem után feljött a színpadra egy kétszáz kilós fekete nő, ölelgetett magához – én úgy a mellkasáig értem –, és mondogatta, hogy neked fekete lelked és fekete hangod van. Teljesen elolvadtam. Ez a reakció minden díjjal felért nekem. Szóval én köztük éreztem jól magam.

A saját dalai milyen stílusban vagy stílusokban szólaltak meg?

Bluesos, rhythm and bluesos stílusban. De fehér vonalban, ami nagyon más, mint a fekete előadásmód.

Mi a különbség?

Olyan, mint amikor egy cigány ember elénekel egy cigány dalt. Én is eléneklem, de nem olyan hajlításokkal, nem olyan fajta érzelmekkel és stílusban adom elő.

Végül is az történt, hogy amit kint tanult Amerikában, plusz a zenei tapasztalatait és a repertoárját hazahozta, és megmutatta a magyar közönségnek.

Így van. A Szakcsival léptem fel rendszeresen. Kitűnő dzsesszklubokban is megfordultam, például a Jazz Gardenben, amit nagyon szerettem. 1995-ben csináltam egy gospel stílusú karácsonyi CD-t, és azóta folyamatosan jelentek meg lemezeim.

Hogy érezte, a hazatérése után, a kilencvenes években a szélesebb értelemben vett magyar közönség már nyitottabb volt a dzsessz különféle stílusai iránt, mint mondjuk húsz évvel azelőtt?

Szerintem mindig szerette a közönség a dzsessz minden formáját. Például a blues mindig a kedvencei közé tartozott. És ott volt a soul… bizonyára sokan emlékeznek a Syriusra –  a hetvenes évek elejéről van szó –, de például Máté Péter is énekelt olyan dalokat, amik a lélekzene körébe sorolhatók.

Az ön lelkéhez melyik stílus áll a legközelebb?

A rhythm and blues. Abban benne van soul és a blues is. De a blues-ban tulajdonképpen benne van a rock and roll is. A KFT előtt Novai Gábor hívott a Hungáriába, Fenyő pedig azt mondta, hogy szuperül énekelnék rock and rollt. El tudtam volna énekelni, de a rock and rollban a szívem nem lett volna benne igazán.

Amerikába visszajár fellépni?

Évente háromszor-négyszer kimegyek, főleg Kanadába. Torontó a bázisom, és akkor onnan körbemegyek koncertezni, ez körülbelül két-három hét alkalmanként. Berlinbe is járok. Amit énekelek, az a klasszikusabb dzsessz. Mindig híve voltam, hogy szórakozzanak is az emberek, nagyzenekari örökzöldeket is felvettem CD-re. Azokat ismeri?

Hogyne. A filmzenés feldolgozásait is.

Szeretem az örökzöldeket mai átdolgozásban, és itthon is elkezdtek foglalkozni a zenészek ezzel úgy tíz éve. Én is ezt csinálom a Stúdió 11-gyel.

2019-ben Óbudán kétszer is fellépett nagyzenekarral a Soul szerelmesei című műsorában.

Nagyon szeretem ezt a programomat.

Február 14-én az Óbudai Társaskörben léptem fel a My Funny Valentine műsorommal. 2000 óta rendszeresen meghívnak. Szeretnek Óbudán, és én is szeretem Óbudát.

Mielőtt Amerikába ment, óbudai lakos volt. Most hol él?

Ürömön lakom. Hatévnyi keresés után 2004-ben találtam egy kétlakásos házat kerttel. A kert fontos szempont volt, hogy Anyu sokat lehessen a jó levegőn, és akkor eladtuk a Harcsa utcai lakásunkat. Anyu két évvel ezelőtt elment, a házat nemrég eladtam, és felköltöztem Ürömön a hegyre, egy csodálatos kilátású lakásba. Van egy máltai selyemkutyám, Pipi. Sokszor volt már kutyám, nekem a kutya a minden. Értenek magyarul, angolul. 2019-ben sokat dolgoztam, erős év volt, de jól érzem magam, és boldog vagyok.