Honnan a vad?
A császárkor óta évente több alkalommal megrendezett amfiteátrumi játékok (ludusok) során kitettek magukért a szervezők. Csupán a Colosseum („leánykori nevén” Amphitheatrum Flavium) 450 éves működési időszakában több százezer állat vesztette életét. A különleges fajok: oroszlánok, párducok, vízilovak, orrszarvúk, krokodilok főként Afrikából érkeztek. Keletről vagy Afrikából szerezték be az elefántokat, amelyek már a Kr.e. 3. századi diadalmenetekben is szerephez jutottak.
Az első állatviadalt (venatio) a Kr. e. 2. század első felében rendezték, de a vadászatok igazán nagyszabású eseménnyé a köztársaságkor végétől váltak. Pompeius színházának felavatásakor (Kr. e. 55) 20 elefánt, 600 oroszlán, 410 leopárd és jó pár majom is életét vesztette, de kuriózumként hiúzt és orrszarvút is felvonultattak. Caesar 400 oroszlán mellett bikákat, zsiráfokat és elefántokat szerepeltetett az arénában (Kr. e. 46). Augustus Kr. u. 26-ban száz napon át tartó állatviadalokat tartott, amelyek során állítólag 35000 állat vesztette életét. Caligula 400 medve és 300 afrikai vadállat életével játszott, Nero pedig egyetlen nap leforgása alatt 400 medvét és 300 oroszlánt mészároltatott le. A Colosseum felavatásakor (Kr. u. 80) 9000 állatot öltek meg. Antoninus Pius császár Kr. u. 149-ben elefántok, hiénák, oroszlánok, tigrisek, orrszarvúk, krokodilok és vízilovak feláldozásával rendezett játékokat. Olykor bölények, sőt óriáskígyók, fókák is a porondon találták magukat.
A tömeges állatsereglet befogásával és szállításával rengeteg ember és több vadásztársaság foglalkozott birodalomszerte. Az állatviadalok előtt a szervező vagy ügyintéző feladata volt kalkulációt készíteni a szükséges állatmennyiségről és ennek költségeiről. Ezt követően léptek kapcsolatba a provinciák kormányzóival, akik felmérették, hogy a körzetükben rendelkezésre áll-e elegendő vad a rendelés teljesítéséhez. Ezután helyi vadászokból, később inkább a vadállatok befogására szakosodott katonai alakulatokból álló felderítőket küldtek a területre. A különféle vadakat gyakran veremcsapda vagy hálós befogás módszerével, olykor völgyekbe szorítással kapták el. Állatmutatványok számára időnként kölyköket is elragadtak az őket védelmező anyjuktól.
A ketrecbe zárt állatokat ökrös szekerekkel szállították a vidéki városok gyűjtőhelyeire vagy a célállomásig. Katonák feladata volt, hogy vivariumokban, azaz az istállókat magába foglaló elkerített területen gondozzák a vadakat, míg a megrendelőhöz jutottak. A kikötői berakodás nem ment mindig gördülékenyen. A mély víztől viszolygó elefántokat volt talán a legnehezebb a fedélzetre terelni. A Földközi-tengeren erre a célra kifejlesztett gályaszerű teherhajóval szállították a vadakat, ahol a befogott állatok és eleségük együtt utaztak. Az egyes fajokat nemcsak az állatküzdelmek tizedelték meg, hanem az akár több hétig tartó szállítás is. Ostiából nagy kordékkal vagy speciális hajókkal (codiciariae) vitték tovább az állatokat Rómába. Az elefántok valószínűleg gyalog tették meg a hosszú utat. Rómába érkezve az állatokat ketrecekbe (vivaria) helyezték a Mars-mezőn, a császári paloták kertjeiben vagy a városon kívül létesített úgynevezett állatseregletekben, vadasparkokban. Innen szállították őket a viadalok előtti éjszakán a Colosseum sötét, halálszagú ketreceibe.
A vadállatok egy szörnyű gyakorlat részeseivé is váltak. Mivel élelmezésük drága volt, halálra ítélt embereket löktek oda nekik koncként. A vadállatok elé vetés (damnatio ad bestias) a játékok déli műsorszámává vált, ennek keretében az „emberi mivoltukból kivetkőzött”, meztelenül oszlophoz kötözött bűnözőket élve marcangolták szét a vadak. A Kr. u. 1. századtól kezdve ez a sors várt a nyakasabb keresztényekre is – „Christianos ad leonem!” –, bár a mártírakták tanúsága szerint a vadak gyakran megkímélték az igazakat.
Az állatviadalok mellett lassanként elterjedt az állatok megszelídítése és betanítása is, ami kegyesebb módja volt az emberek szórakoztatásának.
Pannoniában, így az aquincumi amfiteátrumokban is a mérsékelt égövi fauna állatai vettek részt a küzdelmekben. A környező erdőkben honos őstulok, bölény, muflon, különböző szarvasfélék (jávorszarvas, gímszarvas, dámvad, őz), medve, farkas, róka, hiúz, borz, hód, nyúl, kisragadozók, vadmadarak (sasok, keselyűfélék, túzok, baglyok, darvak, kócsagok, pelikánok) szinte mindegyikére találni archaeozoológiai bizonyítékot különféle régészeti lelőhelyek leletei közt. A Kárpát-medencei vadak egy részét nemcsak a hazai amfiteátrumokba, hanem Itáliába is szállították. Több pannoniai, illetve aquincumi domborművön is megjelenik az oroszlán és a párduc alakja, miközben elefánt, orrszarvú vagy krokodil soha. Ugyanakkor régészeti állattani adatok ezidáig nem támasztották alá nagymacskák vagy más egzotikus fajok részvételét az aquincumi venatiókon.
„Ha nincs ló, jó a szamár is”
A vadbefogások következtében alaposan megcsappant a fajok egyedszáma. A birodalom 3. századi krízise ellenére a venatiók száma nem csökkent, ám a költségesebb és túlvadászott, az életterükről a gabonaföldek, olíva- és szőlőültetvények miatt kiszorított ragadozófajok helyett egyre inkább növényevőket kezdtek szerepeltetni. I. Gordianus az egyik általa rendezett játék alkalmával például 200 szarvast, 30 vadlovat, 100 vadjuhot, 10 jávorszarvast, 100 bikát, 300 struccot, 30 vadszamarat, 150 medvét, 200 zergét küldött az arénába. A korábbi egzotikus ragadozók helyett mindinkább meg kellett barátkozni a medvék szerepeltetésével.
Az amfiteátrumokban zajló küzdelmek leáldozásának egyik oka – a gazdasági hanyatlás mellett – a keresztény eszmék elterjedése volt. Ennek első megnyilvánulása 325-ben Constantinus császár rendeletében volt tetten érhető, amelyben betiltotta a gladiátorok további kiképzését, és inkább bányákba küldte a korábban gladiátor-sorsra ítélt rabokat. Ez a rendelet elindította azt a folyamatot, amelyben a véres viadalok visszaszorultak. Rómában például a 4. század második felétől kezdett alábbhagyni a kereszténység által megérintettek körében a lelkesedés a gladiátorküzdelmek iránt. A vadállatok gyilkolása, a színházi előadások és a kocsihajtás azonban még tovább fennmaradhatott. Az egyik utolsó állatviadalra 519-ben Theoderik gót király uralkodása idején került sor. Miután Konstantinápoly vette át Róma szerepét a Birodalomban, a vadállathajszák és a venatiók még műsoron maradtak, de lassan maguktól kikoptak a szórakoztatóiparból. Addig azonban a venatiók vadszereplőinek befogása katasztrofális következménnyel járt az állatpopulációkra nézve. Bizonyos területeken több faj teljesen kipusztult. Így tűntek el a 4. századra az elefántok Észak-Afrikából, az oroszlánok pedig Líbia területéről. Annak ténye, hogy az adott térségekben ennyire elharapózott az őshonos vadfajok befogása, összefüggésben áll a szóban forgó területek mezőgazdasági művelés alá vonásával (Észak-Afrika kiemelt fontosságú gabonatermő vidéknek számított), és a kártevőnek tekintett vadak visszaszorításával.
Aquincum két amfiteátruma
A hajdani Aquincum területén két, tojásdad alakú földamfiteátrum romjaival találkozhatunk. A Birodalom nyugati felén található az amfiteátrumok többsége, keleten jóval kevesebb létesült, és ezek általában földbe mélyítettek és kisebb méretűek voltak, akárcsak e két óbudai.
A Kr. u. 2. század középső harmadában épült polgárvárosi amfiteátrum a kisebb méretű: nézőtere 3320 m2, és 6–7000 ember befogadására lehetett képes. Külső falát 46 sugárirányú, rendszertelenül elhelyezett támfal és -pillér erősítette. Az ülősorok a külső falgyűrű és a pódiumfal közé töltött földlejtőn nyugodtak. A gladiátorok a nyugati kapun vonultak be. A főkapuk oldalfalait több szobor díszítette, erről négy, falba vágott üreg tanúskodik. A „Halál istennőjének kapuja” (porta Libitinae) az aréna északi oldalán nyílt, Nemezis, a Végzet istennőjének szentélye pedig a nyugati főkapunál. A porond döngölt agyagpadlóját kavicsos homok fedte, ahogy a katonavárosi amfiteátrumét is. A tetőfedő téglák maradványai alapján arra lehet következtetni, hogy a tűző nap ellen tetővel védték a nézőteret. A katonavárosi amfiteátrumban ezt valószínűleg napvitorlával oldották meg.
Az amfiteátrum Torma Károly által 1879–82-ben vezetett feltárásának archaeozoológiai leletei között a háziállat-maradványok mellett őzek, farkasok, vadkanok és talán bölények csontjai fordultak elő. Előbbiek egyrészt a venatiókon szereplő ragadozók táplálékául szolgálhattak, másrészt a felsőbb rétegekben kimutatható, későbbi régészeti korok hagyatékai. A legtöbb állatcsont kívül, az amfiteátrum falai mellől, illetve az aréna területéről került elő.
A Nagyszombat utcai amfiteátrum az aquincumi katonaváros déli peremére épült. Területén a Kr. u. 2. század középső harmadától 375 körülig folytak küzdelmek. Arénájának mérete a Colosseumét is felülmúlja, és azt is érdemes megemlíteni, hogy 6530 m2-nyi alapterületével és 13000 fős befogadóképességével a birodalom legnagyobb amfiteátruma volt az Alpoktól északra.
Az 1. század végén a mai Óbuda területén formálódni kezdő bodegaváros első viadalait még a főtéren rendezhették, majd a későbbi fa amfiteátrumot Antoninus Pius (Kr. u. 138–161) uralkodása idején építették át kővé. A kőből emelt körszínház belső falgyűrűje (podium) eredetileg 3–4 méter magas lehetett, hogy védje a nézőket a felugráló vadállatok ellen, míg a külső, záró körfal a becslések szerint 12–13 méter magasságba nyúlt. A 4. század végén az amfiteátrum bejáratait befalazták, ami által jól védhető erődítménnyé alakították át. Ennek megfelelően a népvándorlás korában is erődként hasznosították. A 17–18. században börtönként, vesztőhelyként, a 19. században pedig a romokra és az azokat elfedő dombra építkezve lakóhelyül használták.
Csontleletek hiányában csak az építmény szerkezete alapján lehet információt nyerni az állatküzdelmekről. Megmaradt a két – az amfiteátrum egymással szemben lévő ívén elhelyezkedő – állatketrec kőfala és kapunyílása. Ezek alapján az állatokat vélhetően a mai Szőlő utca illetve Pacsirtamező utca felőli nyugati és keleti kapukon hajtották be, míg a többi szereplő az északi illetve déli kapun érkezett, amely főkapukat erős kapuszárnyakkal zárhattak le a vadak miatt. Az amfiteátrum belső fala mentén öt cella (spoliarium) helyezkedett el. Az északi kapu tövében lévő szolgálhatott arra, hogy az emberi és állati tetemeket ideiglenesen elhelyezzék, majd a viadalokat követően az északi főkapun át elszállítsák. A másik négy cella közül az egyik Nemezis szentélyéül, a többi pedig a rendezőség, a szolgák és egyéb emberek várakozó-helyiségeként, valamint raktárként szolgált.
Lássuk a medvét!
A katonavárosi amfiteátrum romjai közül a 20. század első felében előkerült állatmaradványokról nem maradt fenn információ. A katonai amfiteátrumtól délre, a hajdani katonaváros kevéssé beépített területén azonban a 2000. környéki feltárások alkalmával medvecsontok is napvilágot láttak a háziállatok, valamint további nagyvadak (őstulok, gímszarvas, őz) maradványai mellett. A csontanyag szeméttelep-jellegű volt, emiatt is kerülhettek ide a medvemaradványok. A karcsont egy fiatal egyedé volt, a többi maradvány még legalább két másik kifejlett medvéhez tartozott. Egy jobb oldali karcsont vágásnyomos töredéke ismert még az egykori Óbudai Szeszgyár területéről. E maradvány is valószínűleg a római korból származik, és tulajdonosa kapcsolatban állhatott a katonavárosi amfiteátrumban zajló állatviadalokkal. A mély vágásnyomok akár a küzdelem során is keletkezhettek a védekezni próbáló medve karján, de a sekélyebb vágásnyomok alapján az is elképzelhető, hogy az amfiteátrumi játékokat követő húsosztás során, daraboláskor sérült a karcsont felszíne. A szeszgyári medvelelet ugyan csak feltételesen köthető a venatiókhoz, az amfiteátrum déli szomszédságában előkerült medve és nagyvadmaradványok viszont bizonyosan az amfiteátrumban zajló küzdelmek lenyomatai. Tudniillik, a bikák és medvék küzdelme birodalomszerte igen gyakori és kedvelt látványosság volt, és e két faj példányaihoz Pannonia területén is viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni.
