Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Péntek Orsolya
Az Angyalok tere
Aprószemű eső mosta az utcát.

Ebben a pergő rizshez hasonlatos, alattomos szitálásban minden nagyváros egyforma; egyformák a giccsekkel, luxuscikkekkel, közepes minőségű borral és népművészeti terítőkkel tömött belvárosi boltok, amelyek ajtajában unatkozó eladók bámulják, miként csorog a víz a megsüllyedt díszburkolaton, egyformák a metrólejáratok, amelyeknek lépcsőin összecsukódnak a színes esernyők, mint bizonyos virágok kelyhei, ha sötétedni kezd, és a külvárosok, amelyek hétköznapi, késő délelőtti csöndjében épp csak neszez az a rizsszemű eső, és egyformák a templomok is, amelyekbe ilyenkor legalább néhány pillanatra bemenekül, aki arra jár, nézi az oltáron hunyorgó örökmécsest, és az emberben, aki menedéket keresett az isten házába, ilyenkor lassú körökben terjedni kezd a szomorúság, talán nem is a mindenhol rosszul lerakott díszburkolaton csobogó esőpatak vagy a virágként nyíló és csukódó esernyők, sőt még csak nem is a konnektorba dugott vagy elemmel működő vörös lámpás örökmécsek miatt, amelyektől az isten is kedvetlen lesz, és azt mondja, akkor inkább hagyjuk, fiam, hanem csak úgy, mintha a szomorúság lenne az egyetlen bizonyosság, amelybe bele lehet kapaszkodni egy ilyen péntek délelőtt.

Az eső a városközponttól északra kapta el, legalábbis úgy sejtette, északra lehet. Sem megálló, sem kapualj, sem metrólejárat nem kínálkozott, csak a masszív, vörös téglás kis templom. Futva vágott át az úttesten, majd sietni kezdett a kapu felé.

Kékes-ködös félhomály volt a kapualjban, de ha azt hitte, magába a templomba lép, csalódott. Kis, négyszögletes belső térre jutott, olyan volt, mint a legnyomorúságosabb pesti bérház zsebkendőnyi, mohás udvara.

Tétovázott egy pillanatig, végül mégis elindult az udvart körülvevő oszlopsor mentén, és meglátta a templomba vezető ajtót. Hatalmas kőküszöbön lépett le, a templom az utcaszint alatt volt, átvillant rajta, hogy másztak át ezen háromszázvalahányban, Szent Ambrus idején azok az apró termetű mediolanumiak, majd eszébe jutott, hogy talán nem is voltak olyan aprók, legalábbis a longobárdok. De mekkorák lehettek a longobárdok? Óriás termetűek, mint a vikingek? Vagy egyszerűen csak termetesek, mint a germánok általában?

A templom üres volt és csupasz, az alacsony mennyezet alatt keskeny ablakok nyíltak, az egyik falon freskórészlet halvány körvonalai derengtek. Olyan, mintha éppcsak elkezdték volna. Tiszták és erősek a figurák körvonalai, gondolta, majd hagyta, hogy megválaszolatlanul eltűnjenek a kérdések, szétoszoljanak, mint majd eső után a felhők.

Az égett viasz illata betöltötte a teret.

Az olajmécsesnek látszó valami oldalt pislákolt az egyik fülkében álló szobor alatt, az apró fénypont hol erősebben, hol gyöngébben ragyogott az esős ég bederengő halvány fényében. A templom hátsó része homályba veszett. Csak akkor érezte, hogy átvizesedett rajta a bő szoknya, amikor leült az oldalfalból kiugró kőperemre. Padok nem voltak.

Furcsa mód nem fázott; mintha a padlóból felszálló puha csönd melegítette volna vagy az egy szem mécses lángja, esetleg a templom sötétbe vesző hátsó része felől érkező langyos légfuvallat, pedig november volt, november közepe.

Elvackolódott valahogy. Várta, hogy elálljon, vagy hogy megunja annyira az üldögélést, hogy eső ide vagy oda, nekiinduljon újra.

Szerette Milánót, ahová szinte véletlenül érkezett pár évvel azelőtt egy tárgyalásra. Olyan sima volt a város. Olyan egyszerű, olyan nagyvonalú és olyan világos.

Lófrált a dóm előtt, bámulta a csipkévé oldott óriási kőtömböket az égbe emelkedés előtti örök pillanatban, majd az üveglifttel felment a Rizzoli legfelső emeletére, utána villamosra ült, és vitette magát, amerre az ment.

Ez régi trükk volt; látta már így egy spanyol kikötőváros rosszhírű negyedét, Párizs egyik külvárosát, ahol félni kezdett, alkudott a két-háromszavas arab szókincsével Nápoly egyik metróvégállomásán, míg az árussal felváltva kémleltek körül, hogy jön-e biztonsági őr vagy rendőr, és egyszer még Velencében is kijutott valahogy az egyik sziget legvégére, ahol egy szürke nadrágos, atlétatrikós férfi egy kabátos, kockás sálba burkolódzó öreggel sakkozott az egyik padon. A tábláról levett figurákat egyszerűen zsebrevágták mint túszokat, és a fiatalabb olykor oldalra köpött.

De Milánóban hiába villamosozott és hiába metrózott a végtelenbe, oda, ahol már semmi nincs, semmi, amit az útikönyvek szerint látni érdemes, csak gyárak, hosszú kerítések, lakótelepek és lapos tetejű raktáráruházak, lerobbant külvárosi iskolák és csálé, valaha kidöntött, aztán úgy hagyott buszmegálló-táblák.

Itt a város szélén is szabályos sorban álltak a sok ablakszemmel pislákoló, karcsú milánói házak a szabályos ég alatt, itt-ott kacskaringózó út indult köztük egy tenyérnyi parkon át.

Nem sokáig bírt ülni. Lassan körbejárta a templomot; meg-megérintette a falat, rátette a mutatóujját az egyik freskómaradványra. Ez bizonyára tilos volt. Pedig a keze száraz volt és meleg.

A szerzetes mintha a semmiből bukkant volna elő. Görnyedt volt, majdnem arabosan sötét bőrű, sárga szemű. Nem lehetett eldönteni, hogy negyven-, vagy hatvanéves. Azt sem, milyen rendhez tartozik, a kámzsás ruha meghatározhatatlan színű volt, talán barna vagy szürkésbarna, de hiányzott róla a ferencesek kötélöve.

Álltak egymással szemben pár pillanatig, mielőtt a férfi megszólalt.

Egy szavát sem lehetett érteni, pedig lassan, nyugodtan beszélt, olyan lassan és nyugodtan, ahogy olaszul nem szokás. Aztán rájött. Nem olaszul, hanem latinul szólt hozzá.

– Bocsásson meg, nem beszélhetnénk inkább olaszul?

Visszhangzott az üres templomtérben a saját hangja, meglepődött rajta, olyan volt, mint egy kislányé, vagy egy nagyon fiatal lányé. Amilyen talán egyszer régen, minden előtt lehetett az övé is. Most már elromlott. A hangja is, ő is. Harmincöt éves korára eltűnt hangjából a lágyság. Addigra kimarja az élet a torkot.

A férfi rábámult, és megrázta a fejét.

– Non intelligis te, carissimi, mondta, vagy talán valami hasonlót mondhatott, majd csoszogni kezdett a templom hátsó része felé, hogy belevesszen a homályba.

Ment is volna, maradt is volna, végül átlépett a nagy küszöbön, de amikor visszafordult, hogy még egy pillantást vessen a kis templomra, könnyű zavart érzett.

A szobor nem volt a helyén. A kis láng egy üres falfülke előtt hunyorgott. Visszalépett.

Rosszul emlékszem – gondolta –, a másik sarokban volt. Körüljárta a templomot. Egyetlen szobor sem volt sehol. Egyetlen fülkében sem. Az oltár is dísztelen volt: egy lábakon álló kőlap néhány lépcső felett.

Nem szobor volt, csak árnyék, ott volt, most nincs ott, gondolta, míg kilépett a templomból, átsietett a kis udvaron, kiment a kapun, majd átvágott az úttesten.

Az eső elállt, de az ég még szürke volt és puha. Szinte abban a pillanatban meglátta a metrólejárót, ahogy kilépett. A vörös M betű világított az eső utáni borongós fényben.

Hogy nem vettem észre az előbb – csodálkozott. Felszállt az első szerelvényre. Elhatározta, hogy végigmegy, bár mintha a múltkor már megtette volna ezt az utat. A végállomáson sem volt semmi különös. Olyan volt, mint bármelyik végállomás bárhol Európában.

Aztán mégis felpattant három megálló után, és a negyediknél leszállt. Egy ugyanolyan milánói téren találta magát, mint amilyen beljebb, a városközpont felé is akad számtalan. A magasba nyúló, szabályos házak között körbefordult.

Ismerős nyugtalanságot érzett, mint gyerekkorában, ha tilosban járt, mint akkor, amikor negyedikes korában, szinte az első napon meglógott a napközis tanárok elől, és a játszótérről leszökött a római partra. Sokszor eszébe jutott azóta az a délután; és hogy vajon képzelte-e az egészet, a Dunából felbukkanó férfit, az ösvényen futó lányt és a férfit, aki üldözte.

Egyre gyorsabban és gyorsabban gyalogolt körbe a téren, mintha időre kellene valahová odaérnie.

Aztán megállt.

Angyalok – olvasta, aztán elolvasta újra, hátha rosszul látja a metróállomás tábláját. Nem látta rosszul.

Megvan. Megvan hát – ujjongott magában, de hogy mi van meg, nem tudta. Külvárosnak nem lehetett mondani, de belvárosnak sem igazán, olyasmi volt, mint a szomorúság, vagy a saudade Lisszabonban vagy a melankólia Rómában: középpont.

Újra és újra körbejárta a teret, és ahogy fáradt a lába, mintha egyre könnyebbé vált volna, minden körrel egyre könnyebbé, úgy hullottak le róla a rossz évek, az elmúlt rossz tíz év, mintha vetkőzne, és sorra dobálná le a piszkos ruhákat.

Amikor úgy érezte, elég volt, találomra elindult egy, a térről kivezető utcán.

Az orra után ment, majd egy fekete kisgyerek és az őt kézen vezető apja után, aztán egy magassarkút viselő nő után, végül egy nagy kutyát sétáltató milánói úr után. Úgy érezte, órákig gyalogolt.

Via Tortona – nézett fel egy sarkon, ahol nem tudott továbbmenni. A szűk utca hosszában végig kerítés futott, mögötte vasúti sínek, a kerítésen vörösen, barokk pompával izzottak a vadszőlő-levelek.

Végighúzta a kezét a téglafalon.

Óbuda. A Fehéregyházi úton végigfutó kerítés és a vöröstéglás gyárépület. A térdig érő fű a ház előtt, amelynek homlokzatára ezerkilencszázötvenvalahányban ráírták kék betűkkel, hogy „szikvíz”, és a ház is, a felirat is megmaradt. A Bécsi úti villamos-végállomás péntek délelőtti bamba csöndje. Kicsit felágaskodott, hogy ne csak a Via Tortonát és Óbudát lássa a hatalmas, kerek tükörben, amit talán azért tettek ki egy oszlopra az út szélére, hogy az autósok belássák a kanyart, talán a vonatok miatt.

Az alsó részét érte el lábujjhegyen, szinte spiccen, épp csak egy pillanatig tudott így állni, annyit látott, ahogy sárgán felvillan a szeme a tükörben.

Ocsmány volt a repülőút hazáig. Másfél órát késett a gép, kis sem kapcsolhatták a biztonsági övet, olyan vihar volt Horvátország felett, és Pesten a minibusz végigjárta a belvárost, aztán Bel-Budát, csak a legvégén, hajnali három körül indult el a Moszkva téren át Óbuda felé. A sofőr úgy csapta rá az ajtót, hogy azt sem mondta, jó éjszakát.

Másnap tizenegy körül ébredt. Elbámészkodott a hegy felé, amelynek tetején hófelhők ültek.

Erzsébet-nap – gondolta álmosan, Erzsébet-napon, ha tud, leesik az első hó, mint 1993-ban, amikor elkezdett elromlani minden. Mindegy már – gondolta, és beütötte a keresőbe, hogy milánói templomok.

A híreseket egyszerűen átlapozta. Aztán leszűkítette a kört a Dóm és az Angyalok megálló közé, végül virtuálisan bejárta az összes utcát az Angyalok környékén, majd szisztematikusan végignézte az összes, milánói templomokról készült képeket.

Egy sem hasonlított. Fél három volt, mire felállt a számítógép elől, és nem tudta, hogy még az éjjeli repüléstől vagy a monitortól zsong a feje. Még volt két nap szabadsága. Másnap már éppcsak végigfuttatta a szemét a képeken.

– Ez nem lehet. Nem lehet, mondogatta magában, aztán elfelejtette az egészet.

Tavasz volt, amikor újra nekiindult, ő kérte a milánói munkát, nem kellett sokat győzködnie a főnökét, egy külkereskedelmi cégnél Milánó nem volt valami nagy kaland. Ragyogó áprilisi hajnalon szálltak fel, és ahogy közeledtek, kristálytisztán látszottak alattuk behavazott sötétkék hegyek.

Éppcsak ledobta a csomagját a szállodában.

Négy megálló az Angyaloktól. De melyik irányban? – gondolta, és ahogy elhagyta az állomást, rögtön felállt, mintha nem bírná ki ülve addig sem.

A negyedik megállónál kiszállt. Fölszaladt a lépcsőn, de fordult is vissza. Sem az utca, sem a megálló nem hasonlított arra, ahol novemberben járt, és a templom sem volt sehol.

Visszaszállt, áthaladt az Angyalok megállója alatt, és ismét számolni kezdett. A negyediknél kiszállt.

Lassan ment fel a lépcsőkön, felnézett a világoskék, tavaszi égre, és megállt egy pillanatra a napon, mielőtt elindult. Előbb jobbra gyalogolt jó tíz percig, aztán balra, aztán átment az úttesten, aztán megállt egy magas ház kapujában.

Semmilyen templom nem volt sehol.