Szeretjük lakóhelyünket, városunkat, városrészünket állandó jelzőkkel illetni. Így lehet egy-egy település a virágok városa, a vizek városa, a hősök városa, a hűség városa, és ez legtöbbször így is van rendjén: a patriotizmus, a hétköznapi hazaszeretet valódi természetrajzi vagy történelmi tények alapján osztja magára a már-már eposzi jelzőket.

Óbuda is oszthatna ilyeneket. Tengerünk ugyan nincs, de vannak hegyeink, dombjaink, völgyeink, folyópartunk, szigetünk, vannak patakjaink, tavaink, akad mocsár, barlang, nem is egy…

Számomra mégis a legkedvesebb állandó jelzős szerkezet nem ezekre utal, hanem emberi lényünk legfontosabb hordozójára, a kultúrára. Amikor azt mondjuk, hogy Óbuda a kultúra városa, egyáltalán nem esünk túlzásba.

A kultúra, tudjuk, a legáltalánosabb (szakembereknek: ontológiai) fogalmak egyike, magában foglalja a felhalmozott és születőben lévő anyagi és szellemi javak összességét, az együttélés normáit, szokásrendszerét, a tudást, a hitet, az erkölcsöt, a hagyományokat és még a közös álmokat is.

Az Óbudai Anziksz erről a hatalmas birodalomról akar folyamatos tudósítást adni. Évtizedek óta hiányzott egy helyi írott kulturális fórum. Most végre a kultúra­barát önkormányzat jóvoltából létrejött ez a magazin, s már a második számát tarthatja kezében az érdeklődő olvasó.

Nem könnyű a dolga: kapcsolódnia kell a városrész egyre terebélyesedő kulturális intézményrendszerének kínálatához (ne csak a kulturális központra és filiáira gondoljunk, ne csak a múzeumokra, könyvtárakra, színház- és koncerttermekre, hanem azokra a szaporodó egyéb közösségi terekre is, amelyek a kultúra korántsem másodlagos színhelyei: az idősek klubjaira, az egyházi közösségekre, a nemzetiségi szervezetekre vagy az iskolákra épülő kultúraközvetítésre, sőt még a vendéglőkben egyre gyakoribb rendezvényekre is).

A lapnak vállalnia kell a szellemi kultúra hagyományos formáinak ápolását, tehát helyet kell adnia az irodalomnak, a képző- és fotóművészetnek, legalább egy-egy esszé erejéig a tudománynak is, legalábbis a helytörténetet érintő kérdésekben, részt kell vennie a közösségépítést szolgáló közös gondolkodásban, a közös jövő megálmodásában, kigondolásában, megtervezésében.

Nem szakfolyóirat, hanem magazin született, amely szerkezetében, tartalmában egyaránt azt a sokszínűséget kívánja egyszerre tükrözni és szolgálni, amely a kultúra városa egyre gazdagabb szellemi életének sajátja.

Eklektikus lesz tehát, de kerüli a bulvárlapok művi sokszínűségét. Helyi lap lesz, de nem lesz provinciális. Teret ad a városrész alkotóinak, de számít az elszármazottak és a nagyközönség tevékeny részvételére.

Élvezetes és hiteles lap kíván lenni, s nem utolsósorban olyan újmódi almanach, amelyre büszke lehet a mai közösség, s amelyet forrásmunkaként forgathatnak majd utódaink.

A patriotizmust, a szülő- és lakóhely szeretetét gyakran hasonlítják a szerelemhez. Suta hasonlat. A szerelem – hagyományosan – kizárólagosságra törekedik, nem kívánja megosztani két személy közös örömét mással. A városrész iránt érzett „szerelem” ennek az ellenkezője. Mindenkivel meg akarja osztani a közös örömöt, mindenkit részesíteni akar a befogadás eksztázisában. És ez így van jól. Ez a néhány sor egy korrekt, igaz jegyzet igényével íródott. Nem érzelmekkel, tényekkel operált. Hadd fejezzem be ennek jegyében! Az elmúlt néhány évben – az országos trendektől eltérően – Óbudán szeretni való kulturális intézmények és színterek egész sora jött létre. Élettel teli, emberi közösségeket formáló közösségi terek. Ezek testvére lesz az Anziksz, reményeink szerint számról számra növekvő számú igényes olvasó – mondjuk így: szerelmetes patrióta – örömére.