Keresés
rovatok
gasztro | 2017 ősz
Fotó: Riskó Gáspár
Bodzay Zoltán
Az aquincumi Gombában járva
Tóth Árpád nyomában
Évtizedek óta áll egy kocsma a Szentendrei út mellett, rögtön a vasúti felüljáró után, átellenben a kis amfiteátrummal, ahogy megyünk ki a városból, jobbra. Gombának hívják. Nem mindig mérges, mert manapság már csak ritkán harapózik el a rossz hangulat, esetleg csak esténként, és inkább télen.

Az aquincumi Gomba aztán tényleg mindennek a középpontjában helyezkedik el, valahogy úgy, ahogy egy kocsmának kell. Túl azon, hogy csaknem kettészelné a hajdani polgárvárosba és katonai táborba tartó vízvezeték építménye, ha minden tagja folyamatosan meglenne, itt keresztezik egymást HÉV- és vasútvonalak, buszjáratok, gyalogos utak és sétányok.

A szomszédban évszázados öreg malom romjai enyésznek a lombok között, ahol valaha csárda is működött.

A Krempl-malom egyike volt azoknak a lőport és gabonát őrlő patakmalmoknak, amelyek kerekeit a Rómaifürdő területén feltörő hévízzel kevert karsztvíz hajtotta, s amelyeket a török hódoltság után a betelepült svábok az 1684–86-os felszabadító hadjárat során romba dőlt malmokból az 1690-es években újraépítettek. Aztán amikor e malmok szerepe a gőzmalmok 1860-as évektől történő gyors fejlődése miatt fokozatosan csökkent, s a század végére jórészt megszűntek, a nagyobb Krempl-malom helyiségeiben vendéglő létesült. Na, ennek a kertjében írta Tóth Árpád a versét, amely kerthelyiség csaknem megegyezik a mostani Gomba kertjével is.

Nem előzmények nélküli tehát az itteni vendéglátás. Mégsem tér be ide bárki, mert azért a Gomba nem egy bizonyítványosztás utáni családi idillre alkalmas tér, ez valójában egy kemény hely.

Mind a kocsma fizikai berendezését, mind pedig az élő „bútorzatát” tekintve mintha megállt volna az idő, mondjuk a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben.

Most, hogy már a belső térben nem lehet dohányozni, igyekszik a tulajdonos családiassá varázsolni magyaros terítőkkel és egyebekkel az enteriőrt, de azért egy fizetés utáni hétvégén benézve kilóg időnként a lóláb. Ez nem feltétlenül rossz, ebből lehet még építkezni, tőkét kovácsolni egyszer, hiszen jöhet még olyan nosztalgiahullám, amikor a retró hangulat szárnyára kapja az ilyen szocreál intézményeket (hogy ne maradjunk képzavar nélkül sem).

Maradjunk mégis a realitásoknál: a Gombába egyelőre a környékbeli szomjas emberek járnak, olyanok, akik társaságra vágynak, de nincs annyi pénzük, hogy a szomszédos egységek valamelyikében igyák meg mindennapi italukat, különösen nem a Római-parton puccossá és drágává vált helyeken. Ennek a kocsmának már a névmeghatározása is problémás. Halottam ezt is pléhnek nevezni, de hívják 574-es vendéglátóipari egységnek is, miközben az oldalán nagy betűkkel az Aquincum Serbüfé név pöffeszkedik, de a legtöbben azért az alakjáról mégis inkább Gombának szólítják.

Az árak nagymértékben meghatározzák a közönséget is. Miközben a legközelebb eső – mintegy nyolcvan méterre található – Faházban százhetven forintért lehet inni egy hosszúlépést, addig ez itt már százért megkapható. Ennek megfelelően szélesre húzott szájjal furcsa arcot is vág az ember az első korty után, de aztán a másodiknál, harmadiknál már megszokja. Meg lehet ezt szokni?

A kocsma kertjével mindenféle bajok vannak. Az egyik és legfontosabb, hogy mintegy öt méterre van a szentendrei úttól, ezért zajos. Az sem tett jót a kitikkadt vándor komfortérzetének, hogy az idei csúcshőmérsékleteket produkáló nyárban annak ellenére is meleg volt itt, hogy platánok magasodnak fölé, árnyékukkal beterítve a sövényekkel körülvett placcot. Ilyenkor dupla tető kellene minden kerthelyiség fölé. Vagy jég dupla whiskyvel.

A kocsma belseje, bármennyire is igyekszik a tulajdonos szorgos keze lakájossá tenni, eséllyel pályázna a legvidámabb barakk névre, ha bárkinek is eszébe jutna ilyen pályázatot kiírni a jövőben.

A kiszolgálás jó, a belső kellemes lenne, ha egy kicsit tágasabb, de késő ősszel vagy télen beszorulva ide tíz-tizenöt ember érdekes hangulatot képes teremteni, különösen egy ehhez nem szokott, „ártatlanul” belépő vendég számára.

Mindent összevéve elmondható, hogy a régi római útszakaszokon megfáradt vándornak, ha por lepte be vagy szárította ki a torkát, érdemes betérnie ide egy-egy kortyra, hogy aztán folytathassa útját, menjen a dolgára tovább.

 

Tóth Árpád: Aquincumi korcsmában

 

Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,

Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,

Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,

Hadd űlök csöndesen magányos úri tort!

 

Ülj mellém és kocints, apró germán szemed

Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,

Ős testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!

Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!

 

Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt

Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn

Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön

Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.

 

Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest

Aranynap haldokolni, s hanyatlani dicsőség?

Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét

Ölelte komoran az aquincumi est?

 

Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra:

Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,

S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat,

Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.

 

Körül sátorkupok keltek a köveken,

Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján –

Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,

S az a setét lovas tán ősöm volt nekem…

 

Kocints, vén sváb! – ragyog az aquincumi este,

Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,

Igyunk, örök sor ez, örök komédia,

Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse…

 

Kocints… a bús kupát hajtsuk fel még vigan,

Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,

Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva

Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…

 

(1919)