Nyájas olvasó! – hangzana el a Bridgerton család című sorozatban – sokadszor töprengek azon, hogy miért kell nekem fizikát tanulni az iskola nevű intézményben, és egyáltalán, mi értelme van ennek az egész „tudománynak”.

17 éves és diszkalkuliás vagyok, így különös viszonyom van a reál tantárgyakkal. Számomra a legfontosabb, hogy vizuálisan is megtapasztaljam, egyszóval lássam a dolgok működését, ne csak a száraz tananyagot kelljen bemagolnom a megértés helyett. 

Ezért a szintén diszkalkuliás nagynéném javaslatára meglátogattuk a Mátyás király úton található Csodák Palotája nevezetű helyet, hátha kiderül, mi értelme a fizikának. Nem csalódtam, a hely valóban méltó a nevéhez – itt tényleg varázslatnak tűnik a tudomány. 

A palota egy régi, anno barkácsáruházként működő épületben kapott helyet. A nem túl impozáns külső izgalmas belsőt tartogat: az interaktív tudományos szórakoztató központ – Magyarországon az első ilyen jellegű kezdeményezés – felsorakoztatja a biológia, a kémia és a fizika kérdéseit, és bevonja a látogatót, a saját tapasztalás erejére építve. A földszinten indulunk felfedező körútra. Először az tűnt fel, hogy rengeteg gyerek van, akik mindent ki akarnak próbálni. Lelkesek voltak – és legalább olyan hangosak.

Egy kerek asztalnál az érzékszerveket lehetett tesztelni, volt tapintásos, szaglásos, látásos, ízleléses és hallásos játék.

Ezután egy hatalmas, vízzel teli hengert láttam meg, ahol az örvényt lehetett tanulmányozni. A teremben különböző híres tudósok kartonból készült mását is elhelyezték, a QR kódok beolvasásával sokat tudhatunk meg a hírességekről. Én például Leonardo iránt érdeklődöm, így ezt a kódot néztem meg. Azután logikai feladatok következtek, amelyek kihívást jelentettek, több olyan feladvány is volt, amit nem tudtunk megoldani. A teremben volt egy óriás pánsíp, ahol a rezonancia erejét lehetett kipróbálni. Érdekes volt a légáramlat erejét kihasználó kosárlabda- zsákolás. A pisai ferde torony inspirálta a következő lehetőséget, ahol fa téglatestek felhasználásával lehetett az építkezés/statika témakörével ismerkedni. Egy holdjáró mását is kiállították, melyet ki lehet próbálni. A tükrök csodáját prezentálta a repülő tükörkép adta lehetőség, ahol egyik lábunkon állva, a másikat a két láb közötti tükör elé tartva, olyan hatás keletkezik, mintha repülnénk a föld felett.

Az emeleten folytatva a felfedezést, egy ágy keltette fel az érdeklődésemet, amiből szögek jöttek fel gombnyomásra. A fakírágyat ki lehetett próbálni –- elsőre fájdalmasnak tűnik még a látvány is, de meglepő módon szinte kényelmes volt feküdni rajta. Furcsa érzés, hogy tudom, hogy nem lehet bajom, ha ráfekszem, de a szögek látványa automatikusan bekapcsolja az agyban a vészjelzést: fájni fog, Ennek ellenére, csak egy érdekes, bizsergető érzést okoz.

Ezt követően azt tapasztalhattam meg, hogy egy vaksággal élő ember hogyan érzékeli a különböző tárgyakat. Egy zárt dobozba csak a kezemet betéve, egy minta alapján kellett létrehozni az adott ábrát, úgy, hogy csak a kezemre hagyatkozhattam, nem láttam, mit csinálok. Nem sikerült. Vizuális visszacsatolás nélkül nagyon nehéz formát másolni. Bár az is lehet, hogy csak nem voltam elég kitartó… Nagynénémnek viszont sikerült a mutatvány. A következő kihívás egy arckeverő, tükrös trükk volt, ahol ketten egymással szemben ülnek, és a tükrökből álló csíkok „felszabdalják” az arcképet, vegyítve tükörképet a szemben ülő képének részleteivel. A végeredmény nagyon mókás: a két ember arcának vízszintes egybeolvadása. 

A következő állomás egy veszélyes mutatvány volt, ahol egy légágyú erős légörvény-gyűrűt bocsátott ki, amely a falon post-itekből létrehozott céltáblát találta el, amennyiben jól céloztunk. A találatot a papírdarabkák tánca jelezte. Ezután egy olyan feladat jött szembe, amelyet csak félig sikerült megoldanom. A lényege, hogy tükörírással kellett egy mintát követni az ujjammal. Itt megemlítendő, hogy ez a találmány részben a már említett Leonardo da Vinci nevéhez fűződik, ami azért is izgalmas, mert Leonardo balkezes volt. Ezzel a balról jobbra írás közben elkenődő tinta problémáját is kiküszöbölte. A polár papagáj című megállónál egy kör alakú „ablakot” lehetett forgatni oldalirányban. Mögötte, egy fehér felületen megjelent egy papagáj a forgatás hatására, amikor tovább forgattam a lencsét, változott a papagáj színe. Az utolsó érdekesség egy asztalon elhelyezett fém henger (hengertükör illúzió): a vízszintes síkon egy téli tájkép jelenik meg, míg a merőleges hengeren egy sas képe rajzolódik ki.

A harmadik emeleten egy kísérleteknek helyt adó laboratórium található. Először Richter Gedeon, a modern hazai gyógyszeripar atyjának képe tárult elénk.

A foglalkozáson való részvétel feltétele itt a köpeny viselése és a megfelelő védőeszközök használata. 

Változatos kísérletek zajlanak minden nap, nekem szerencsém volt a lilakáposzta levével kapcsolatos sav-bázis reakciót végigkövetni. Az ecetsav hatására a káposztalé piros színűvé változott, míg szódabikarbóna (lúg) hatására kékes-zöld színt öltött. Ez egy indikátor reakció, ahol az oldat színváltozással jelzi a kémhatás változását.

A laborból kilépve viszont azon kezdtem gondolkodni, miért nem találkozunk gyakrabban hasonlókkal az iskolában.

Itt engedjenek meg pár gondolatot a tanítás módszertanáról. A magyar iskolákban jelenleg használt tanítási módszerek hatalmas terhet rónak a gyerekekre: felesleges magolás, használhatatlan anyagok és feladatok tömkelege, megfélemlítés, jegyektől való rettegés. 

Mindeközben viszont nem szerzünk tapasztalati tudást, nem vagyunk felvértezve a logikus gondolkodással és a problémamegoldásra fókuszáló attitűddel. 

Ráadásul a mérhetetlen nyomás miatt egyre több a fiatalok körében a pszichiátriai probléma, a szorongás, sőt az öngyilkosság.

Azt hiszem, szemléletváltásra lenne szükség. Nem csak gazdaságossági szempontokat kellene vizsgálni:  elsősorban be kell látni, hogy a gyerekekbe fektetett energia/pénz/apparátus megtérülése hosszú távon fog jelentkezni. Nem azonnali, hanem közvetett, jövőbeni hasznot hoz majd, mind társadalmi, mind gazdasági szempontból. Skandináviában már rájöttek arra, hogy a módszertani megújulás, a gyakorlatias hozzáállás, a gyerekek egyéniségének és problémáinak – pl. diszkalkulia – figyelembevétele, a túlzott terhelés kerülése hosszú távú hasznot hoz. A diplomások aránya ezen társadalmakban kiemelkedően magas, az életszínvonalról nem is beszélve. Tehát társadalmi szempontból nézve az oktatásba fektetett plusz pénz és energia ugyan hosszútávon, de jócskán megtérül.

Jó lenne egy olyan társadalomban felnőni, ahol nem a problémákat találjuk meg és rágjuk, hanem a megoldásokat és az új lehetőségeket keressük.

Úgy gondolom, ez vihetné előre az oktatásügyet is. A Csodák Palotája úttörője és ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nagyszerűen és hatékonyan lehet alternatív/interaktív módon fejleszteni a gondolkodást, tágítani a látószöget. Remélem, az utánunk következő generációknak egy magasabb szintű, gyermekközpontú szemlélettel átszőtt oktatási rendszer jut majd.

Visszatérve a cikket indító gondolatomra, nem lettem egyik napról a másikra fizikarajongó, de itt megértettem, hogy a tudomány nem képletek gyűjteménye, hanem annak a megértése, hogyan működik a világ körülöttünk. Így már elgondolkodom azon, hogy az általam eddig unalmasnak, vagy feleslegesnek vélt tantárgyakban is rejlik némi lehetőség. Ha ilyen módszerekkel lehetne új ismeretekhez jutni, szívesebben „tanulnánk” mindnyájan. 

Ma este leteszem a tollat. Köszönet minden olvasómnak, hogy ismét a Bridgerton családot idézzem.