Hogyan épül fel a tárlat?
A Kiscelli múzeum aktuális kiállításának középpontjában a világítás történetének az az időszaka áll, amikor lángokkal világítottak. Törekedtünk arra, hogy a szélesebb társadalmi összefüggéseket is bemutassuk, és azt, hogy a fény használatának milyen hatása volt a városi társadalom fejlődésére. Hogyan alakult ki a modern városnak az a sajátossága, hogy az épített életterek egyre inkább fényárban úsznak. Végigkísérhetjük, hogyan világosodott ki a város, hogyan vette birtokba egyre jobban a városi társadalom az éjszakát. Előfeltételezésünk az, hogy a 18. század végét megelőző korszakokban a városi társadalom lassabb, zárkózottabb életformát élt, a természetes fényekhez, a nappal és éjszaka váltakozásához jobban igazodó ciklikusságban élte mindennapjait. A vallásos társadalom alkonyatkor többnyire nyugovóra tért, az egyházi erkölccsel összhangban.
A kiállítás indításával érzékeltetik, hogy időben is hosszú folyamatról van szó, mire eljutunk a 20.század fordulójáig.
A tárlat a bemutatótermekhez vezető folyosón kezdődik, ahol egy régészetre összpontosító szekció látható. Azt hangsúlyozzuk, hogy vannak ókori, középkori előzmények. Érdemes egészen az elejére sétálni, hiszen a Budapesti Történeti Múzeum tagintézményeinek, az Aquincumi Múzeum és a Vármúzeum munkatársainak jóvoltából még a római korból, a középkorból származó mécseseket, gyertyatartókat is bemutatunk.
Nagyon izgalmas a tűzcsiholás története is, ezt a kiállításban sajnos nem tudtuk teljesen kidomborítani, de megmutatunk a 900-as években készült tűzcsiholót és egy kis kovát is, amelyek hosszú évszázadokon keresztül a tűz illetve a láng gyújtásának uralkodó eszközei voltak.
A „világ” gyakran előfordul az irodalmi szóhasználatban is.
Erre utaltunk a címadásban, a szó a 19. század nagy részében fényt is jelentett, úgy gondoltuk, hogy szép összefüggést mutat a világvárossá válás folyamatával. A gyertyahasználat nagyon nagy múltra tekint vissza, a faggyú mint állati zsiradékból nyert anyag meghatározhatatlan ideje szolgálja a világítást, a viasz kicsit későbbi. Nagyjából a 15. századra datálható, hogy az egyházi körein túl kezdett a nép közt is terjedni.
A 18. század gyertyás eszközeit főként az ötvösművészet remekeivel mutatjuk be. Gyertyatartókról beszélünk, egyrészt a bútorra állíthatókról, másrészt a hordozhatókról, ezeket főként név szerint ismert céhes mesterek készítették. A kézművességre összpontosítunk a kiállításon látható metszetes ábrázolásokkal, fémiparosok, rézművesek, bronzöntők, ötvösök, kovácsok munkáit mutatjuk be. Láthatók olyan leleményes megoldások is, amelyek a láng fényét terelték. Érdekes kihívás volt a gyertya fogyása, a gyertya magasságát szabályozó sín arra szolgált, hogy a fényt mindig szinten tudta tartani, ami például írásnál hasznos volt.
Már volt szó a faggyúgyertyáról, ami az 1840-es évekig volt uralkodó, azt követően kezdett terjedni egy új találmány, a sztearin, ami a gyertyagyártás újabb alapanyagává vált.
Nagyon sok tárgyat bemutatnak. Fontos, hogy közel hozzák a nézőhöz őket?
Érdemes elmerülni a részletekben. Izgalmas kiállítás nézési technika, ahogy az ember nagyon közelről szemléli a tárgyakat. Ugyanakkor, ha a városokra nagyobb perspektívából tekintünk, ha a tárgyakat összefüggéseikben látjuk, akkor a 18. század utolsó harmadától érzékelhető, hogy különösen a pesti oldal elindult a nagyvárossá válás útján. Kezdődött a falak lebontásával, a népesség növekedésével. Az éjszaka kezdett felértékelődni, megjelentek olyan szórakozási formák, amelyek az éjszaka birtokbavételéhez tartoztak, elterjedt a kávézás, a színházba járás, és ezek mind társultak a mesterséges fény használatával. Az egész történet mögött ott van az órahasználat, az óramű alapú időbeosztás elterjedése, ami a fény használatával együtt megszülte a modern városi életritmust, ami már kevésbé igazodott a természetes fényhez. Schmidt Károly egyik metszetén látható, hogy a Színház – a mai Vörösmarty – téren egykor álló Pesti Városi Német Színház már ki van világítva falikaros repceolaj-lámpákkal. Telihold van, az emberek sétálnak a téren, az éjszaka elkezdett érdekessé válni. A gyertyás világító eszközöknek a bálokban is fontos szerepük volt, ahol elképesztő mennyiségű gyertyát használtak fel.
Egyre fontosabb szerep jutott a világításnak az utcákon, ami nyilván összefüggésben volt a közbiztonsággal.
Pesten és Budán hosszú ideig repceolaj-lámpásokkal világítottak, de voltak kevésbé jól világított területek is, amelyeket aztán a sajtó pellengérre állított. A rossz közbiztonságot, akkori kifejezéssel közbátorságot a hiányzó világítással hozták összefüggésbe. Olvasható egy cikk az ezzel foglalkozó kiállítási egységben, amely szerint az épülő Nemzeti Múzeum mögött, ha lenne világítás, sokkal jobb lenne a környék biztonsága.
Az utca képéhez tartozott a lámpagyújtogató, akit szintén megénekeltek irodalmi alkotásokban, például Kosztolányi Dezső vagy Reményik Sándor.
A lámpagyújtogató alakja a különböző szerencsekívánatokban, újévi üdvözlőlapokon, egyéb nyomtatványokon és fotókon jelenik meg a kiállításban. Lámpagyújtók az 1960-as évekig láthatók voltak a pesti utcákon. Feladatuk volt a lámpák felgyújtása, eloltása, karbantartása, tisztítása, tehát volt munkájuk elég.
Érdemes szólni a gázvilágítás előzményeiről, ugyanis a reformkor folyamán komoly tervezés zajlott Pesten, hogyan valósítsák meg a gázvilágítást az utcákon és tereken. Ez az a vívmány, amely a század második felében megváltoztatta a városok életritmusát, kitágította a térhasználatot, átalakította az éjszakát. Ez a városokat behálózó eszköz gázfejlesztőn, csőrendszeren és gázégőkön alapult. A pesti városvezetés az 1830-as évektől a kedvező nyugati tapasztalatokat is figyelembe véve vette fontolóra, hogy gázlámpákat kellene alkalmazni. Van egy nagyon szép emlék, a Fővárosi Levéltárban található térkép Zimmermann József aláírásával. Ő volt a képviselője annak a vállalatnak, amellyel komoly tárgyalásokat folytatott a város a 19. század második felében. Ezen a térkép-reprodukción a régi Pest és a Lipótváros látható, erre és a főutakra összepontosított a vállalkozó a világítás megvalósításában.
A holdfénynek az 1890-es évekig nagy szerepe volt a közvilágításban, erős holdfény idején sok lámpát eloltottak. Látható egy jól ismert felnagyított metszet, amivel a holdfény erejét szerettük volna megjeleníteni.
Szóba került már, hogy nagyon sok tárgyat mutatnak be, amihez a kutatónak is másfajta kötődése van. Van, amit kiemelne?
A 19. század második felében sok az elágazás, tematikus blokkokban próbáltunk minél több tárgyat bemutatni intézményünk gyűjteményéből, festményektől kezdve használati tárgyakon át épületelemekig.
Látható a kiállításon Batthyány Lajos utazólámpája, ez egy hordozható gyertyás sárgaréz lámpás, tárca formájúvá össze lehet hajtogatni, közepén gyönyörű zöld színű öntött hutaüveg lencse van.
Két olyan festmény látható a tárlaton, amelyek sűrítik a világítás fővárosi történetében lezajló fejlődést. Kelety Gábornak a mai Horváth Mihály teret megörökítő képe egyszerre mutatja be a naplementét, a városi utcai világítást, az épületeken belüli fényeket, a kocsilámpákat, sőt még kuriózumként az órák világítását is. A Szent József-templom óráit már az 1890-es évektől elkezdték kivilágítani elektromossággal.
A másik nagyméretű alkotáson egy Szervita téri pillanatképet láthatunk, ezen a képen is nagy szerepe van a mesterséges fényeknek, például megjelennek rajta a kirakatokat kívülről világító lámpák.
Van egy kiállított vascső is, ehhez személyes kötődése van, ha jól tudom.
A múzeumi gyűjtésnek megvan az a szépsége, hogy egészen váratlan időpontokban és helyszíneken is belebotolhat az ember érdekességekbe. Ez a tárgy is ilyen, egy belvárosi séta során egy útfelújításnál szembesültem azzal, hogy vascsöveket helyeznek ki egy árok szélére, és a helyszínen mondták a munkások, hogy gázcsövek lehetnek. Azért gondoltam, hogy mutassuk be, mert ezek hálózták be a városokat.
1856-ban nyílt meg a józsefvárosi széngázgyár, amit a trieszti Osztrák Általános Légszesz Társulat működtetett. 1856 karácsonyától gyulladtak ki az első gázlámpák, amelyek ebből a gyárból származó széngázzal működtek, 1866-ban Budán is nyílt egy fiókgázgyár, és egyre nőtt a fogyasztás. Egymás után épültek a gázgyárak, aztán jött a döntés, hogy egy központi gázgyárat kell építeni, ami Óbudán valósult meg. A gáz használata veszélyeket is rejtett, ezt mutatja az egyik kiállított litográfia, ami a Váci úti ún. Muráty-ház felrobbanását örökítette meg, ezt a kiáramló széngáz okozta.
Szépek a kiállított lámpák, tükrözik a korabeli dizájn jellemzőit.
Mindenképpen utalni akartunk arra, hogy a városfejlődés során az épülethez a lámpák önálló, egyedi tervezése is hozzátartozott, mint például a Feszl alkotta Vigadónál, amely gyönyörű bronzműves lámpákat kapott, vagy az Operaház építése, amely épület szintén szép lámpákat igényelt.
A tárlat kezdő és záró akkordjaként egyaránt megtekinthető az a folyosói kiállítási egység, amivel a ma is városszerte látható világítóeszközökre szerettük volna felhívni a figyelmet. A fotósorozattal megörökített lámpák mellett nap mint nap elhaladunk, azonban ezek figyelemre méltók, hiszen akár eredeti, akár rekonstruált formában, de felidézik a világvárosi fényhasználat 19. századi eszköztárát.
