Szüleim lemezgyűjteményében ma is megvan az 1990-es években kiadott Gondolatok a régiekről című vynil, aminek fekete-fehér borítóján sokszor nézegettem a kalapos pásztorfigurát. De azon a zenekar még Dresch-Dudás Quartet néven volt feltüntetve. Ma már nem használja ezt a nevet?

Gyerekkoromban sokáig az Alföldön nevelkedtem, a Hajdú-Bihar megyei Földesen, anyai nagyapáméknál, akit Dudás Lajosnak hívtak. Nem volt fia, „csak” három lánya, köztük édesanyám, és amikor nagyapám meghalt, tiszteletből felvettem a Dudás nevet is, bár nem hivatalosan. Évtizedekkel ezelőtt még ragaszkodtam hozzá, hogy ki legyen írva, de mivel később sokszor lemaradt, végül úgy voltam vele, hogy nem fontos titulusként erőltetnem, hiszen én így is, úgy is Dudás is vagyok.

Voltak a családjában mások is a felmenők között, akik zenéltek?

Nagynénémnek a férje brácsázott egy falusi zenekarban, de őt már nem ismerhettem személyesen, mert a Don-kanyarnál meghalt.

Közvetlenül a családomban nem volt zenész. Apai ágon a nagyapám és édesapám is építész volt, sváb eredetű a családunk, amire a nevünk is utal.

Nagyapámék Tinnyéről költöztek be Óbudára, a Szél utcába, és nagyapám az óbudai téglagyárban is dolgozott.

Akkor biztosan van személyes emléke is a III. kerületről.

Kisfiúként sokszor megfordultam apai nagyszüleimnél. A háború után már felépült a Vörösvári út melletti kísérleti lakótelep, de még nem voltak teljesen elbontva a régi épületek. A Szél utca és a Kerék utca környékén még érződött valami a Krúdy-novellákból ismert girbegurba, földes utcákból, még ha töredékében is.

Édesapám szerette a focit is, kijártunk a III. kerületi TVE meccseire, ahonnan sok remek focista került ki.

Később már zenészként jártam a kerületben, felléptem az Óbudai Társaskörben, és a Zichy-kastélyban is volt koncertem.

Arra emlékszik, hogy mi volt az a meghatározó élmény, ami egyértelműen a zene felé terelte?

Már egészen kicsi korom óta megvoltak a jelek, hogy lenne tehetségem a zenéhez, de a szüleimnek nem igazán volt energiájuk erre gondot fordítani, nem is járattak zenei képzésre. Pedig még iskolás se voltam, amikor készítettem magamnak egy saját citerát, és szájharmonikáztam is. Amikor iskolásként felkerültem Pestre, önszántamból iratkoztam be zenét tanulni. Harmonikával ismerkedtem, de mellette el kellett kezdenem zongorázni is. Jó érzékem lehetett, mert a tanárnő felfigyelt rám, és üzent a szüleimnek, hogy érdemes lenne beszerezni egy zongorát az otthoni gyakorláshoz. A családunknak viszont erre nem volt pénze, úgyhogy ez is kimaradt. Végül 17–18 éves lehettem, amikor végérvényesen belém ütött a „ménkű”, ugyanis volt egy középiskolai osztálytársam, aki dzsesszt hallgatott. Akkor már egyre erősebben munkált bennem, hogy zenész szeretnék lenni, de otthon nem nagyon mertem ezt hangsúlyozni.

A barátomnál hallott első dzsesszfelvételeken viszont annyira magával ragadott a tenorszaxofon, hogy eldöntöttem, mindenképpen zenész leszek.

Hogyan kapcsolta össze a dzsesszt a népzenével?

Az anyai nagyszüleimnél, Földesen még rádiót sem nagyon hallgattunk. A lakodalmakban és a névnapokon viszont sokszor fogadtak zenészeket a faluban, és nekem ezek a parasztzenekarok jelentették akkoriban a zenét. A repertoárjukban nyilván nem tisztán népzene szerepelt, volt ott magyar nóta, új stílusú csárdások, műdalok, de az egész légköre abszolút népzenei volt. A másik jeles fordulópont már a zenei gondolkodásomat érintette az 1980-as években, amikor kimentem Erdélybe, és megismerkedtem, sőt jó barátságba keveredtem Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímással és feleségével. Az erdélyi hagyományok mellett fontos volt személyesen megélni a táncházmozgalmat is. Az érem másik oldalaként, vagy a zenei ízlésem másik végleteként viszont mindig ott volt a dzsessz. Fontos élmény volt közös lemezt készíteni a dzsessz­legenda Archie Sepp-pel. Vagy nagyon inspiráló volt bekerülni Szabados György zongoraművész zenei társulatába. Az utóbbi évekből pedig talán azt emelném ki, hogy barátságba kerültem egy csodálatos, élvonalbeli szaxofonossal, az amerikai Chris Potterrel, akivel egyébként a magyar felesége révén ismerkedtünk meg.

Gondolkozott már rajta, vagy meg lehet egyáltalán fogalmazni, hogy a városi dzsessznek mitől tud olyan erős, fontos alapja lenni a népzene?

Én a dzsesszt mindig szívesen műveltem, de az amerikai dzsessznek a régi idők slágerei jelentik a fundamentumát. Ezek a standardok általában szerelmes dalok, persze vannak köztük komolyabb témák is, és jóval rétegzettebb is lehet, nem szeretném ezt a hagyományt leegyszerűsíteni. Ettől függetlenül én nem építhettem erre a zenei karakteremet, hanem olyan szellemi tartalmú dallamokra és szövegekre volt szükségem, amelyek a magyar zenéhez kapcsolódnak, még akkor is, ha improvizálunk.

Annyira sokféle, világból záporozó hatás éri az embert, hogy a dzsessz elemeit valahogy hazai ízekre kell szabnom, hogy a magaménak érezzem.

Valójában ez is egyfajta népzenei hozzáállás, hiszen az ember végső soron a maga örömére készíti el a dallamokat.

Viszont a népzenéhez kevésbé illő hangszert választott, a szaxofont. Azt olvasni, hogy Johnny Griffin játékának hatására lett a kedvence.

Nagyon szeretem a szaxofont, de a Gyimes-völgyi élmények hatására a furulya is érdekelt, például Tímár Viktor nagyszerű furulyajátékát sokan próbáltuk eltanulni. Olyan ősi kultúrát érezni a gyimesi dallamvilágban egy táncrendhez igazodó furulyával, hogy ebből az élményből táplálkozva később készítettem is magamnak egy saját hangszert. Ma már nemcsak tenor- és szopránszaxofonon játszom, hanem ezen a fuhunon is.

Hiába játszom szinte ugyanazzal a fogásrendszerrel mindegyik hangszeren, teljesen mást mondanak, más hangulatot fejeznek ki, ha ugyanazt a dallamsort szólaltatom is meg rajtuk.

Miért érezte szükségét a saját hangszer kialakításának?

A furulyát mindig szerettem, de az improvizált zenében nem számít szerencsés hang­­­szer​vá­lasztásnak, mert szólóhangszer, például Erdélyben is sajátos kultúrája alakult ki, csakis rászabott dallamokkal. Az egyfajta hangsor variálásához kreáltam egy kromatikus furulyát. Nem egy nagy újítás, de számomra nagyon fontos, mert hozza egy nagyobb testű pásztorfurulyához, a kavalhoz hasonló hangzást, aminek a világát már be lehet építeni más hangszerek mellé. De alapvetően ezt is a saját örömömre csináltam, bár természetesen használom koncerteken és felvételeken is.

A dzsesszkvartett mellett létrehozta a Vonós Quartettet is. Mást szeretett volna megszólaltatni vonós kísérettel?

A dzsesszzenekarunkban ütőhangszer is szerepel, konkrétan dob. Kétségtelenül nagy energiákat képes megmozgatni, viszont olykor adódik olyan dallamvilág, amikor nem szeretnék dobbal együtt játszani, csak dallamhangszerekkel. A régi népzenében sem volt dob, a ritmust nem kell feltétlenül dobolni, akkor is bennünk lüktet. Ennélfogva nagyon más lesz a hangzás is, kimondottan népzenei vonulatokat tudunk játszani a Vonós Quartettel, hiszen a tagok elsősorban népzenészek, akikkel éppen ezért más együtt játszani, mint a dzsessz­kvartettel. De folyamatosan koncertezünk mindkét együttessel, és amikor összeáll egy-egy koncertnyi anyag, akkor szoktunk lemezt is kiadni.

Lassan időszerű lesz egy-egy új lemez, amit a Fonó jóvoltából már tavasszal szeretnénk mindkét formációval felvenni. Még az is lehet, hogy dupla album lesz, bár konkrétumok még nincsenek.

A dzsessz etno változatába elsősorban a magyar és a Kárpát-medencei népek hagyományaiból emelt be. Az egzotikusabb, tőlünk távolabbi folklór is érdekli?

Azok a dalok, táncok, zenék, amiket megtanulhattam, már bennem vannak, bőven elegek útravalóul. De érzek magamban komponálási készséget, még ha nem is tanultam, ezért arra törekszem, hogy a bennem lévő tapasztalatok alapján ne visszanyúljak valamihez, hanem magamnak készítsek önálló zenéket. Bár nem tartom magam világzenésznek, szívesen játszottam a marokkói Said Tachiti zenekarával. Ajándék, amikor belekóstolhatok másféle zenei világba. Nagyon fontos számomra a felhangokra épülő tuvai zene is Belső-Ázsiából, Szibériából. Gyönyörű ősi, mély és egyetemes művészi kifejezés, ahol az énekes időnként magát kíséri pengetős hangszerrel. Ezekkel az altáji zenékkel rokon egyébként a magyar pásztorzene is, vagyis ami engem vonz, azok nagyon erősen természeti zenék. A természet rezgései vannak bennük, talán ebből is fakad valamiféle ars poeticám annyiban, hogy nem igazán vonzódom az elektronikus hangszerekhez. Bőven elég a hangszerek természetes rezgése, én nem szeretném deformálni elektronikával.

Rengeteg fellépése van a világban, klubokban és fesztiválokon. Hogyan érzi, a Kárpát-medencei hagyományokon alapuló dzsessz érdekes és befogadható a kulturálisan tőlünk távolabb esők számára is?

A népzenét nyilván értik mindenhol, ma már Bartók zenéjét is. Az, hogy improvizatív zenét játszom, de magyar elemekkel, fontos üzenet.

A zenének táplálnia is kell lelkileg azt, aki hallgatja, gazdagítani, örömöt és elmélyülést szerezni. Amit én is csinálgatok, az nem más, mint az időben előttem járó generációkhoz hasonlóan reagálni a kihívásokra.

Nem tudom, igazából hogyan marad fenn egy kultúra, de az mindenképpen segíti, ha reagálni tud, mert élő marad. Számomra ezt jelenti a dzsesszmuzsika és a népzene találkozása. Nem verseny, hanem kifejezés. Lehet, hogy valaki gazdagabb szókinccsel fejez ki valamit, lehet, hogy valaki kevesebbel, de meg kell próbálnia. A dzsessz amúgy is annyira nyitott szellemiséggel bír, hogy mindent befogad és megtermékenyít, talán a XX. század egyik legnagyszerűbb művészeti vívmánya.

Amikor nem zenél, milyen jellegű művészettel tölti a szabadidejét?

Természetesen hallgatok klasszikus zenét, járok színházba, főleg Pintér Béla-előadásokra vagy az Örkénybe, és olvasok is esténként. A Bibliát gyakran, és mostanában Rudolf Steinert, Hamvas Bélát.

A filozófia és metafizika érdekli?

Tény, hogy meg kell halnunk egyszer, és próbálom felfogni, amit tudok. Nagyon izgalmas számomra Hamvas, akitől azt lehet ellesni, hogy merjen az ember gondolkodni, és ne konvencionálisan éljen. Ez nála sem jelenti azt, hogy ne tisztelné a hagyományt vagy a másik embert. De kíméletlenül leírja, amit lát és érez; nagyon tiszta ember lehetett, mert olyan revelatív erővel ír. Szabados György mesterem volt hasonló egyéniség, akitől máig megmaradt bennem, hogy mindig próbáljunk éberek és tiszták maradni. Tisztának maradni talán nem is olyan fontos, hiszen életünk fehér lapját érdemes teleírnunk, de legyen értelme a dolgoknak, ne legyintsünk rá, mert nem véletlenül történik meg velünk az élet. Hamvasnál nagyszerű, ahogyan erre reflektál.

Talán éppen ide kapcsolódik, hogy az Esernyősben az adventi időszakban lépett fel. Mit jelent önnek a karácsonyi várakozás?

Ez a Megváltó születésére való várakozás ideje. Sokunk számára, akik elfogadjuk Jézus Krisztust, ezért a várakozásért mindennap meg kell küzdeni, mert valójában minden nap advent van. Akkor is, ha időnként elfelejtjük.