Van egy olyan elképzelésem, hogy aki pilates-oktató, annak olyan múltja van, ami a mozgással kapcsolatos.

Ebben van valami, de természetesen nem előfeltétel. Én gyerekkorom óta táncoltam, már óvodában balettoztam, aztán jött egy kis hip-hop, meg egy kis rock’n’roll. Minden műfajba belekóstoltam. Középiskolás koromban már egy komolyabb tánciskolába járhattam, ott ugyanúgy volt balett, hiszen ez minden tánc alapja, illetve tanultunk kortárs és modern táncot is. Mindez olyanfajta testtudatot és önreflexiót adott nekem, ami a pilatesben is erőteljesen jelen van. Akkor hagytam abba a táncot, amikor elkezdtem a főiskolát Egerben.

Ez már más irány volt?

Igen, bár a táncot nagyon szerettem. Nem tűnt ésszerűnek, hogy ebben az irányban tanuljak tovább. Utólag láttam csak be, hogy mekkora űrt hagyott mindez bennem.  A nyelveket is szerettem, így német alapszakos bölcsészként végeztem. Nem mondhatnám, hogy tudatos döntés volt részemről, de valami kellett… 18 évesen nem voltam még teljesen tisztában az utammal.  

És használtad a diplomád valaha?

Nem. Csak azt éreztem mindig, hogy tanítani szeretnék, de nem a német volt az én utam. Hiányzott a mozgás.

Szerinted a pilates-oktatás mi? Hivatás, szakma, vagy csak egy munka? 

Mindenképpen hivatásnak mondanám, és  részemről szerelem is. A pilates-szel akkor ismerkedtem meg, amikor még azt kérdezték, hogy mi ez. Most sem tudom azt mondani, hogy mindenki ismeri, de most már a legtöbben hallottak róla, vagy látták valahol kiírva, vagy legalább a filmekből ismerik. Még gimis voltam, amikor elmentem az első pilates-órámra, és már ott éreztem, hogy mennyire jó.

Élveztem, hogy bele tudom vinni a légiességet, kecsességet a mozdulataimba, és úgy éreztem, otthon vagyok.

Hogyan kezdtél el tanítani?

Az oktató, akihez jártam – Gelencsér Gréti –, elkezdte mondogatni, hogy Lili, ezt nagyon szépen csinálod, neked ezt oktatnod kellene. Ezzel bogarat ültetett a fülembe, elvégeztem egy képzést. Rögtön el is kezdtem órákat tartani – inkább így szoktam fogalmazni, mert mindez nekem nem munka, hanem egy olyan kiteljesedés, amit élvezettel csinálok.

És még pénz is jár érte. Meg lehet ebből élni? Azért kérdezem, mert sok olyan embert ismerek, akiknek gyerekkora óra megvan a „szerelem”, a főzés, a kertészkedés, a mozgás vagy valamilyen művészeti tevékenység, de a szülei mégis azt mondják, legyél rendes ember, szerezz diplomát, mert nem fogsz tudni megélni abból, amit szeretsz csinálni.

Ez nagyon összetett kérdés: attól függ, hogy mennyi órát vállalsz és attól, hogy „talaj” vagy reformer, „gépes” órát tartasz. Egy talaj óráért nem lehet annyit elkérni, mint egy reformeres óráért. Én is úgy szocializálódtam, hogy igen, kell egy diploma. De végül szerencsém volt olyan szempontból, hogy nagyon támogató hátterem volt, és nem azért dolgoztam, hogy meglegyen a kenyerem. Hanem dolgozhattam azért, mert ezt szeretem csinálni. És persze lehet úgy csinálni, hogy megélhess belőle, ha megfelelő óraszámban dolgozol, de úgy gondolom, hogy nálam biztosan motiváció-vesztéssel járna, ha ebből kellene megélnem. Azért érzem magamon, hogy két-három óra után elfáradok, nem tudok már annyit beletenni, nincs bennem akkora elán.

Ha tényleg száz százalékosan, teljes erőbedobással csinálsz végig egy órát, akkor nem lehet ennél többet egymás után vinni. 

Említetted, milyen sokat jelent neked az első oktatód. Hozzád is ennyire ragaszkodnak? 

Ez változó, mert vannak, akik ragaszkodnak, és vannak olyanok is, akik kifejezetten élvezik, hogy különböző stílusú oktatókhoz járhatnak, akik máshogy tartják az órákat, mást visznek bele. 

És milyen érzés, ha valaki ragaszkodik hozzád?

Nyilván imponáló, de örülök annak, hogy ha mondjuk elmegyek szabadságra, akkor nem az van, hogy az illető is otthon ül, hanem ha van lehetősége, akkor eljön másik oktatóhoz. Az a cél, hogy szeresse ezt a mozgást, és ne miattam járjon. De persze jól esik.

Neked mi a viszonyod a vendégekhez? Figyeled a fejlődésüket, esetleg vannak elvárásaid?

Elvárásaim semmiképp nincsenek. Igyekszem egyfajta motivációt adni nekik, meggyőzni őket, hogy képesek rá. Főképp olyan korosztállyal dolgozom, amelyiknél már jelentkezik egy kis vállfájás, egy kis derékfájás, és elismerő visszajelzés nekem, ha úgy jönnek a következő órára, hogy „hú, Lili, képzeld, sokkal jobb a derekam, mióta ezt csináljuk”.  Fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Ha valakinek van valamilyen akut fájdalma, ami enyhül, vagy tudunk rajta segíteni, az engem motivál.

Van közösségformáló ereje is a stúdiónak?

Bejáratott közönségünk van. Névről ismerek mindenkit, úgy gondolom, van egyfajta bizalmi kapcsolat köztünk. De ez nem egy frekventált stúdió, nehezen is lehet ránk találni. 

Szerinted miért van az, hogy pilatesre csak nők járnak?

Elszomorít, de valahol megértem. Önmagát gerjeszti a dolog. Mivel nők járnak, a férfiak vonakodnak lejönni. Még ha érdekelne is valakit, bejelentkezik egy órára, ahol hat nő van mellette, kellemetlenül érzi magát. Közrejátszik az információhiány is, sokan nem tudják, hogy ez fajta mozgás mindenkinek szól, és hogy Pilates férfi volt. Vannak a pilates felé nyitottabb országok, ahol a férfiak is részt vesznek az órákon. Szeretném, ha nálunk is vegyesebb lenne a közönség, de nem tudom, hogyan lehetne ezt elérni. A törzsizmok erősítéséről van szó, így a pilates minden sporthoz nagyon jó kiegészítő, kortól, nemtől, edzettségi szinttől függetlenül bárki végezheti. Az a hiedelem is él a pilatesről, hogy itt csak nyújtás van, és csak statikus, kitartott mozdulatok.

Tulajdonképpen pontosan mi is a pilates?

Úgy fogalmaznám meg, hogy egy mélyizom-torna, amivel a törzs izmait erősítjük, főként a köldök körüli, illetve a csípő körüli izmokat, speciális, irányított légzéssel kiegészítve. Képzeljünk el egy fát, aminek mondjuk az egyik oldala nem tart jól, akkor az egy idő után kidől. A ember törzsét is körülbelül így kell elképzelni, körbe kell dolgoztatni, hogy stabilan tartson.

Úgy tudom Joseph Pilates kifejezetten végtaghiányos, első világháborús veteránok rehabilitációjára fejlesztette ki ezt a módszert.

Így van. Ő maga is internálótáborban volt Angliában, német állampolgárként, ellenségként került a Man-szigetre, és ott kezdte el a sérült katonákat rehabilitálni szintén fogvatartottként. Ő a születésétől fogva nagyon beteges gyerek volt. Amikor felfogta, hogy így, asztmával és reumatikus problémákkal nem élhet, elkezdte edzeni a testét, kifejlesztett magának egy módszert, amivel magán akart segíteni. Vizsgálta az emberi anatómiát, az állatok mozgását, autodidakta módon tanulmányozott mindent, ami mozgással kapcsolatos. A keleti kultúrát ötvözte a nyugati gimnasztika alapját adó anatómiával, és ebből gyúrt össze egy módszert, amit másoknak is továbbadott. Van egy legenda arról, hogy annyira megerősödtek az általa edzett katonák, hogy a spanyolnátha is elkerülte őket. Az internálótáborban már az orvosok is elismerték a módszerét, látták, hogy a sérültek sokkal hamarabb felépülnek az ő tornájától és módszereitől. A katonák jóformán fel sem tudtak kelni az ágyról, így mindenféle rugókat, hevedereket, pántokat erősített a kórházi ágyhoz, és azzal segítette, illetve a saját testsúlyukkal dolgoztatta őket lépésről lépésre. Így szépen megerősödtek.

Akik ezt követték, hamarabb fel tudtak állni, mint azok, akik a gyógyszerektől várták a gyógyulást.

A leglényegesebb kérdésem: szerinted mi a test?

Egy komplex energetikai központ, valahogy így írnám le. És úgy gondolom, hogy úgy kellene bánnunk vele, mint a legjobb barátunkkal. Tehát folyamatosan kapcsolatot tartani vele, gondozni, jó viszonyt ápolni, merthogy ebben éljük le az életünket – és mindeközben szeretni. Szükséges egyfajta elfogadás és az a törekvés is, hogy boldogok legyünk ebben a testben, mert minket szolgál.

Nekem a test sokszor teher, amit etetni kell, fel kell öltöztetni. Te a saját testeddel hogy vagy?

Azért hasonlítottam a legjobb baráthoz, mert igenis egy jó viszonyt kellene ápolnunk vele. Én mondjuk nem gondolom ezt tehernek,  számomra természetes, hogy a testem és én egységet alkotunk. Persze idő kellett ahhoz, hogy megszeressem magam olyannak, amilyen vagyok. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a sok éves pilates-gyakorlásnak is, amelynek segítségével már többször sikerült teljesen átalakulnom. Két várandósságom előtt, alatt és után is gyakoroltam a Pilates-módszert, és mindvégig egyensúlyban maradtam a testemmel. Saját és szakmai tapasztalataim alapján is bátran kijelenthetem: a test csodálatos transzformációkra képes, ha megfelelő figyelemmel és hozzáállással fordulunk felé.

Szerinted fontos, hogy a test szép legyen?

Véleményem szerint minden test szép, ha összhangban van lakójával. A Pilates-módszer alapja, hogy a test és a lélek szorosan összefonódik – mindkettőre figyelnünk kell, mert csak így érhetjük el a valódi harmóniát. Joseph Pilates szavaival élve: „Az elme formálja magát a testet.”