A Vajdaságból származik, régóta él Budapesten. Mennyire jellemzi a többlakiság az életét, és milyen most a viszonya a várossal?
A költözésekről és a gyökereimről beszélnék: olyan ember vagyok, aki nem szívesen változtatná a gyökereit. A gyökereim maradandók, de eléggé kiterjedtek. Az, hogy a sors úgy hozta, hogy költözködnöm is kell, rosszul érint. Az egész életemet leéltem volna a volt Jugoszláviában, Újvidéken, ahol ötvenéves koromig éltem – de a sors, a történelem másképp hozta. Nem is én költözködöm elsősorban, hanem a körülmények változnak: az országhatárok változnak, megszűnnek. Időnként a senkiföldjén érzem magam, mert ami Jugoszlávia volt, az most bizonyos értelemben külföld. A tagköztársaságokra gondolok, például Horvátországra, a tengerre, ahol szintén gyökeret eresztettem. Ahogy említettem, az én gyökereim eléggé távolra nyúlnak, egész a tengerig, Hvar szigetéig, ahol van egy kőházam. Igyekszem a gyökereimet tartósan bizonyos földrajzi területen tartani.
Amikor megszűnt Jugoszlávia, Újvidéket elhagytam, Magyarországra költöztem. Úgy hozta az élet, a sors, hogy a fiam akkor éppen Magyarországon tanult, a Zeneművészeti Egyetemen, és akkor megszűnt egy élet számomra, és új életet kezdtem Magyarországon. Előbb Bajótra – egy kis faluba Komárom-Esztergom megyében –, aztán pedig Pestre jöttem. A bajóti tartózkodás rövid ideig tartott, addig, amíg nem eresztettem gyökeret Budapesten. Itt éltem egészen 2020-ig, amikor – szintén rajtam kívül álló okokból – a koronavírus-járvány néhány hónap után arra késztetett, hogy kimeneküljek a Soroksári úti lakásból. Mintha egy zárt bunkerben vagy óvóhelyen lettem volna. Nem volt semmilyen lehetőség, hogy kiüljek a napra. Ráckevét választottam, az aránylag megfizethető volt. Most kettős életet élek Ráckeve és Budapest között. Megint ingázok, de így egy kis fényhez és levegőhöz tudok jutni, és láthatom az évszakokat. Ez is költözéssel járt, állandóan dobozolok, dobozokban élek, sohasem tudom, mi hol van. A költözések miatt állandó kaotikus állapot uralkodik az életemben. Nemcsak a Magyarországra költözéstől kezdve, hanem már korábban is költöztem, ami bizonyos értelemben arra kényszerít, hogy a dobozokban felfedezzek régi dolgokat a régi életemből, mert nincs időm szelektálni. Nincs annyi időm, hogy alaposan kitakarítsam az életemet, így a régi életemet is hozom magammal az új helyre. Ez hozta azt az ötletet, hogy életrajz-szerű prózát írjak. Regényes életrajznak nevezem, mert ezek az események, amelyeket a dokumentumok tartalmaznak, már olyan távol állnak tőlem, hogy kíváncsian szemlélem azt a nőt, aki én voltam, vagyis aki én vagyok. Ezek a dokumentumok, fotók emlékeztetnek arra, hogy hány életet éltem én!
Ősszel ünnepelte 80. születésnapját. Mióta érzi úgy, hogy nem marginális, amit alkotóként csinál?
Erre egyszerű válaszolni. A hetvenes években a nemzetközi színtéren már odafigyeltek rám, akkor már léteztem mint multimediális művész. A verseim, amelyeket magyar nyelven írok, az utóbbi néhány évben kerültek újra fókuszba, és azóta fordítják különböző nyelvekre. De a hetvenes években a performansz, a hangköltészet, a vizuális költészet már előtérbe került külföldön, és számontartottak azóta is. Magyarországra hivatalosan nem kerülhettem át semmilyen formában, sem költőként, sem multimediális művészként. Ettől függetlenül olvastak Magyarországon. Az olvasókhoz úgy jutottak el a verseim, hogy behozták Jugoszláviából vagy a folyóiratot, vagy a könyveimet, amelyek Újvidéken magyarul jelentek meg. Ismert voltam, de nem publikálhattam hivatalosan egészen a kilencvenes évekig – amikor már ötvenéves elmúltam. Addig azzal a tudattal éltem, hogy Magyarországon soha nem jelentethetek meg verset, nem léphetek fel performansszal. Így telt el az életem, aztán megváltozott minden: szabad volt jelen lennem minden műfajban.
A legtöbb életműdíj, de kaptam irodalmi díjat is, legutóbb az idén a Szépírók Társaságától. Ez van, ilyen a sors – vagy az én személyes sorsom, nem tudom. Azért elég nehéz volt elismerés nélkül élni és csak csinálni, dolgozni.
Az alkotói munka hétköznapi munkával való összeegyeztetése fontos motívum az életműben és az élettörténetében is. A varrás például költészeti és képzőművészeti szempontból is fontos inspirációforrás volt. Hogyan látja a művészet és élet kapcsolatát?
Valójában az egész költészetem a valós életemből táplálkozik, mint ahogy a gyökereimből is. A mindennapi élet, a mindennapi tárgyak jelen vannak a verseimben. Benne van, ami körülvesz és amin gondolkodom. Ilyen értelemben autentikus a költészetem. Arról írok, ami éppen foglalkoztat, vagy amit éppen magam előtt látok. Márpedig sok tárgy van egy háztartásban meg egy ember életében. A versekben egészen más jelentést adok nekik. Azért költő az ember, hogy egy hétköznapi tárgyban is életre keltsen gondolatokat, érzelmeket. Az a dramaturgiám, hogy a tárgyaknak életet adok. A költői alanyt időnként tárgyakba, párbeszédekbe, állatokba helyezem, és ezektől kérdezem, hogy ki vagyok. Most a női mivoltról írok, de korábban megpróbáltam férfiszemszögből is verseket írni.
Nemcsak az avantgárd kulcsfontosságú a művészetében, de a szürrealizmus és a népiség is. Ezt a két irányt általában ellentétesnek gondoljuk, művészetében mégis megteremt egy sajátos átjárhatóságot közöttük. Miért pont ez a kettő olyan hangsúlyos?
Inkább sajátos átjárásnak nevezem. A népi, archaikus művészet ugyanis szürreális. Rengeteg nép meséit olvastam, különösen azokra fókuszáltam, amelyek a teremtésről szólnak. A nép gondolkodásában annyi szürreális van! Nincs akadálya annak, hogy egyik tér-időből a másikba, vagy egyik mondatból a másikba átjárást teremtsen. Nagyon tipikus a Fehérlófia, sokat merítettem ebből a meséből. Ahhoz, hogy valaki valamit elérjen, le kell szállni az alvilágba, vagy ahogy a mondás szól: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Ezt József Attila is használta mottóként a Külvárosi éj című verseskötetében. Valóban így van. Ha nem is a pokolra, de az embernek el kell jutnia a gyökereihez ahhoz, hogy hiteles legyen, amit csinál, én erre törekedtem mindig. Ezért tartottam meg a neoavantgárdban ezeket a népi-szürreális motívumokat. Dr. Gunda Béla néprajztudós Debrecenből a hetvenes évek elején azt írta az Új Symposionban közölt tanulmányában, hogy olyan vagyok a költészetben, mint Chagall a festészetben. Büszke vagyok erre az összehasonlításra.
A délszláv háború mit változtatott azon a kultúrán, ahol felnőtt?
A háború egy nagy, légüres teret okozott a volt Jugoszlávia területén mindenütt, mert az életerős korosztály a háború miatt elköltözött az országból. Kellett jó néhány év, hogy akik elmentek, visszaköltözzenek, és felnőjön egy új értelmiségi és művészgeneráció. A ’91-ben kitört háború miatt mindenki mással volt elfoglalva. Nem foglalkoztak akkor művészettel. Olyan érzésem volt, hogy elfogyott a levegő, ezért költöztem el. Másról szólt akkor az élet, nem a művészetről. Ez jó nagy hézagot jelentett, de aki tudta, vagy olyan alkat volt, esetleg olyan műfajjal foglalkozott, hogy ezt a háborús időszakot fel tudta használni az alkotásaiban – írásban, filmben vagy bármilyen műfajban –, az néhány év után megtehette, és meg is tette. A légüres tér után egy nagyon termékeny időszak következett egész volt Jugoszlávia területén. Mindegyik nemzet a maga módján dolgozta fel ezt a traumát. Azóta pedig felnőtt egy új korosztály, amelynek tagjai nem emlékezhetnek a háborúra, tehát már nem azokat a traumákat dolgozzák fel, mint akik a háborút, vagy a háború következményeit közvetlenül átélték. Olyan avantgárd, és olyan újszerű, amit csinálnak! Újból olyan erős szellemi élet van, mint a volt Jugoszláv Köztársaságban. Gyakran visszajárok Újvidékre is, Belgrádba is, mert hívnak. Úgy érzem, azok az évek jöttek vissza, ahol lehet jókat alkotni.
