Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?
Sokszor gondolkoztam ezen, s talán pont az Óbudai Népzene Iskola mellett álló Kéhli Vendéglő jut az eszembe, ahol biztosan jártam már az 1970-es években. Nyilván a római emlékek, Aquincum és az Amfiteátrum alapélményem, valamint a Selyemgombolyító, volt ott egy táncház még annak idején. Én 1986-ban kerültem Óbudára, a népzenei iskolába, de az előtt is jártam már itt sokat. Felléptem a Zichy-kastélyban, amikor még ott volt a művelődési ház.
Jékely Zoltánt nagyon szerettem, apámnak jó barátja volt, és az ő Oroszlánok Aquincumban című darabját elolvastam annak idején, most pedig nemrég láttam, megint előadták Aquincumban, nagy élmény volt. Ez is egy alapélményem Óbudáról.
Édesapja költő és pedagógus volt, ön mégis kutató vegyésznek tanult az egyetemen.
Igen, kémia tagozatos osztályba jártam gimnáziumba, és aztán kutató vegyész lettem, tavaly volt a negyven éves találkozónk, és engem mint gitáros-énekest ünnepeltek.
A tudományos érdeklődését tükrözte ez a választás?
Igen, persze. Én valahogy egy kicsit mindig szerettem mást csinálni, mint ami természetesnek tűnt volna. A szüleim mindketten bölcsészek voltak, de én a fizika és a kémia után érdeklődtem – részben egy szomszéd fiú miatt is, akiből aztán fizikus lett –, és elég egyértelmű volt, hogy azon a területen fogok továbbtanulni.
Szerette a szakmáját?
Már az egyetem alatt kicsit módosult ez az érzés, mert egyre több bölcsész barátom lett, bekerültem a Főnix színjátszó együttesbe, és egy népzenei együttesbe, a Délibáb együttesbe is. Nem mondhatom, hogy nem szerettem a szakmámat, mert utána még öt évig tulajdonképpen hivatalosan vegyészként dolgoztam, de múzeumokban restaurátorként. Már ötödévben nagyon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, mert gyárban vagy laborban meg ilyen helyeken nem nagyon szerettem volna dolgozni. Aztán a Néprajzi Múzeumba kerültem műhelyvezetőnek, mert kerestek egy embert, aki felelősséget vállal a vegyszerekért, és felügyeli az új módszereket is. Ott dolgoztam másfél évig, utána pedig átkerültem a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központba, ahol nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkoztam, a restaurátori főiskolán pedig, ami akkor jött létre, kémiatanítással is. Az egész 1979-ig tartott. Tulajdonképpen akkor lettem hivatásos zenész, bár voltam Kaláka-tag is közben, de mindig munka mellett.
Nemrég derült ki Korzenszky Richárd bencés atyával beszélgetve, hogy annak idején közös barátunk, Móser Zoltán javasolt engem. Eddig ezt nem tudtam. A másik érdekes dolog pedig az, hogy nem sokkal később egy erdélyi barátom kiállításmegnyitóján odajött egy ember, aki nálam olyan tíz évvel volt fiatalabb – én 1979-ben 27 voltam, amikor elkezdtem ezt a kicsit sötétbe ugrós szabadúszást –, és azt mondta, hogy ott volt abban az osztályban Pannonhalmán, és hallott engem énekelni. Ez azért nagyon nagy dicséret, ha ennyi idő alatt nem felejtett el. Nagyon jólesett.
A népzenéhez való kötődése az éneklésen vagy a zenélésen keresztül indult?
Az éneklés a lényeg nálam. Igaz, Kobzos előnevet kaptam 1977-ben.
Apám egy volt tanítványa, Buda Ferenc adta ezt a nevet – aki aztán nekem is jó barátom lett, később még a fiát is tanítottam itt, az Óbudai Népzenei Iskolában –, s ez alapján nyilván azt gondolják, hogy én kobzos vagyok.
Nem is vagyok olyan jó hangszerjátékos, mint sokan mások.
Az éneklésben azonnal a népdalokhoz kötődött?
Nem. Nagy kanyarok voltak. A népdalokhoz kötődtem, de nem a magyar, hanem az amerikai népdalokhoz, amikor elkezdtem gitározni, 14 éves koromban. Aztán nagyon jó angol tanárom lett a gimnáziumban Abádi Nagy Zoltán személyében, ami hozzásegített a dalok szövegének megértéséhez. Az én nemzedékem számára a rockzene, az akkori beatzene, a Beatles főleg, de mellette Bob Dylan, Joan Baez, a folkénekesek, nagyon fontos mozgalom volt. Aki azt mondja, hogy ennek semmi köze a táncház mozgalomhoz, az szerintem nem mond igazat. Ez a fajta lelkesedés biztosan alapja volt valamilyen módon a mi későbbi mozgalmunknak is.
Ez néhány évig tartott, de nekem az amerikai népdalok mellett ott volt Csokonai Vitéz Mihály a családban, apám kutatóként is, költőként is közel állt hozzá. Én Izsó Miklós Csokonai-szobra mellett mentem el minden reggel iskolába, a Csokonai utca ott volt tőlünk nem messze. Tényleg mindenhonnan visszaköszönt, és aztán az első vers, amit megzenésítettem, apám Csokonai-verse volt 1972-ben.
Nem lehet, hogy a magyar népzene az 1970–80-as években Magyarországon egy kicsit lázadás volt az akkori rendszerrel szemben, hasonlóan az amerikai hippi mozgalomhoz?
De lehet, szerintem is megvolt ez a lázadás. Miután eljutottunk Erdélybe – mondjuk én elég korán, 1973-ban már voltam ott, és aztán 1974-ben hosszabb ideig is –, egy addig ismeretlen világ tárult elénk, és ugyanakkor a magyarok elleni külön-diktatúra ott is meg a Felvidéken is sokkal nyilvánvalóbbá tette, hogy milyen rendszerben élünk. Hálával tartozunk azoknak, akik ezeket az akadályokat le tudták küzdeni. Halmos Bélának most avattuk a síremlékét, mellette Sebő Ferenc, Tímár Sándor, Martin György nevét említeném, akik négyen óriási dolgot vittek végbe a táncház mozgalom elindításával. Szinte öntudatlanul, mert azért Martin is bevallotta, hogy nem hitt abban, hogy ez sikerülni fog egyáltalán. A táncház mozgalom 1972. május 6-án indult, aztán Debrecenbe is eljutott elég hamar, 1973-ban már csináltunk táncházakat mi is. Felkeltette az érdeklődésünket a csángók és mások iránt is, kitágult a horizont mindenképpen. Ez az én alapélményem.
Később előadóművészként inkább a régizenét műveltem aktívan, például Tinódi munkásságával sokat foglalkoztam. Halálának 450 éves évfordulójára, 2006-ban jelent meg az Arcanum kiadónál Cronica című művének feldolgozása kilenc órás hanganyaggal.
Mi volt az, ami megfogta Tinódi Lantos Sebestyén munkásságában? Az egész személyiség, Tinódi mint énekmondó, mint történelmi személyiség, mint aki a történeti valóságot rögzíti?
Itt meg kell említenem Nemeskürty István nevét, az ő írásai adták számomra az első támpontokat, szuggesztíven jelenítette meg ezt a kort, ami számomra alapélmény volt. Ezt kiegészítette a személyisége is, alkalmam volt találkozni vele először még 1979-ben, s a beszélgetéseink során is nagy hatást tett rám.
Az énekmondás hármas dolog, a történelem, az irodalom és a zene találkozása. Tinódi mindezt megtestesítette, nagyon sok minden előkerült 2006 óta is vele kapcsolatban, például egy barátom, Szabó István megfejtette, valójában hogy is kell a kottáit olvasni.
Mit jelent az, hogy megfejtette, hogyan kell olvasni a kottát?
Ez nagyon érdekes dolog, korábban csak találgatták, bár elég egyszerű a kottalejegyzés. Talán azért is, mert akkoriban az embereknek sokkal több dallam volt a fejükben, nem kellett minden előjegyzést odaírni, mert tudták, hogy működik a dolog. A felfedezés lényege az, hogy a kottáknak az elején jelezték, hogy G-lanttal vagy A-lanttal kell kísérni a dallamot. Ebből fejtette meg a lantos-matematikus, hogy hol is van a kezdőhang.
Balassi verseinek egy részénél is szerepel iránymutatás, hogy valaminek a nótájára. Abban az időben sokszor nem is volt kotta?
Nem volt sok kotta, Tinódié rendkívüli eset volt. Nyilván nem minden nyomda rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy kottát nyomjon, és drága dolog is volt. Tinódi viszont azért ment Kolozsvárra, hogy a korábbi Hoffgreff nyomdát – amit az özvegy működtetett tovább, és ahol már nyomtattak hangjegyeket régebben – használhassa. Még nagyon kezdetleges volt a nyomtatás, és szükség sem nagyon volt rá, mert akkor az emberek rengeteg mindent őriztek meg fejben, tehát elég volt az úgynevezett nótajelzés, hogy felidézze a már ismert dallamot. Nagyon hamar és sokféle változatban terjedtek ezek a dallamok.
Német nyelvterületen jóval korábban megjelentek ilyen gyűjtemények, akkor már az emberek nem is jegyezték meg kívülről, mert el lehetett olvasni a szöveget, ott volt a kotta is, azt meg lehetett tanulni, ha valaki meg nem úgy énekelte, akkor rászóltak, hogy az nem úgy van. Nálunk meg, ha valaki szebben kanyarította a dallamot, akkor az után mentek a többiek is, és azt a változatot terjesztették tovább.
Balassi török nótákra is írt verset. Például a Hogy Júliára talála, így köszöne néki című vers esetében azt írja, hogy„az török Gerekmez bu dünya sensiz nótájára”. A törökkel való harcokból vagy más kulturális kapcsolatból adódhatott?
Ehhez vissza kell tekinteni a gyerekkorára. Balassi János, az apja híres törökverő volt, akinek voltak török foglyai, akikért váltságdíjat kért. Balassi törökül megtanult már gyerekkorában, olyan szintű török tudása volt, hogy a bonyolult szufi misztikát is értette és fordította. Két török népdal nótajelzés maradt fenn utána, sajnos nem sikerült máig sem megtalálni az eredetit, úgyhogy Erdal Salikoglu, a török barátom írt hozzá egy dallamot. Törökországban ma se probléma, hogy valaki kitalál egy dallamot.
Érdekes, hogy Balassi nevéhez egy strófaszerkezet is kötődik, az ún. Balassi strófa, melyben a sorok szótagszáma 6-6-7, rímképlete aabccbddb. Arra is ráültethető volt többféle nótadallam is?
Persze, annak is sokféle változata maradt fenn egész Közép-Európában, nem csak Magyarországon, de Balassi ilyen szerkezetű verseinek itáliai dallamhivatkozása is van. Nyilván, egy olyan igényes költő, mint ő, nagyon figyelt a formai megoldásokra, bár sokszor használt ő is felező 12-est, 11-est vagy még 8-ast is. Balassi nyolc nyelven beszélt a magyaron kívül, tudott németül, olaszul, latinul, románul, de tudott lengyelül is, horvátul is, szlovákul is, és ahogy már említettem törökül is beszélt. Rendkívül izgalmas, fordulatos élete volt, ráadásul széles körű európai műveltséggel rendelkező nagy költő, nagy kár, hogy nem készült még az életéről film vagy filmsorozat.
Ön hogy vetődött Törökországba?
Kamasz koromban rádiókat csináltam, s esténként hallgattam a fülhallgatóval, s egy török adóra mindig rátaláltam, ahol nagyon jó zene szólt, a magyarhoz nagyon közel állt. Most már tudom, hogy ez valószínűleg bektasi dervis zene lehetett, amit máig is szeretek.
Ez műzene akkor?
Igen, Törökországban népzeneként van nyilvántartva, de igazából ezek népzenei adaptációk, és valójában van szerzője a dallamnak is. Ez nagyon jellemző, mert kapcsolódik ahhoz, amit mondtam korábban, hogy nem illett dallamszerzőknek magukat névvel hozzákapcsolni egy dallamhoz. Nem illett, mert annyiféle változat volt, hogy maga sem tudta már az énekes, hogy ezt most ő csinálta, vagy hallotta valahol. Tinódi egy két helyen megjegyzi, hogy „a dallamát es maga szerzette”, de éppen ez az érdekes, hogy ő megjegyzi, mert ez nem természetes, mert legtöbbször meglévő dallamot használt. A szövegnél volt fontos az eredetiség, a szövegkezdeteknél a versszakkezdő betűket összeolvasva kijött például Tinódinak a neve, vagy az, hol szerezte, esetleg más információk. Ez egy „szerzői jogi trükk” volt, ha valaki nem így énekelte vagy írta le, akkor összezavarodott az akrosztichon, és kiderült a turpisság. Visszatérve a török zenére, áthangolva keleti hangszert próbáltam csinálni a gitárból, és aztán jó pár év eltelt, amikor kaptam egy saz vagy baglama nevű hangszert a török nagykövettől, mert akkor már játszottunk török zenét a Kecskés együttessel, s kiadtunk egy lemezt. Az énekmondás drámai műfaj, amit vissza lehetett valahogy hozni, és ebben nekem nagy segítségemre volt a török énekmondás. Lefordítottam összesen 28 török éneket, három lemezen jelentek ezek meg, Erdal Salikogluval.
Ezek szerint az énekmondás nem népdaléneklés?
A népdaléneklés általában közösségi tevékenység, és nem lehet igazán dramatizálni. Az énekmondás egykorú lehet az emberiséggel, történelmi eseményeket őriz meg, és mond el epikus formában. Anonymus is támaszkodott énekmondók szövegeire. A hozzám közel álló XVI. századi énekmondók világa alapvetően protestáns szellemiségű – gondoljunk Bornemissza Péterre, aki Balassi Bálint nevelője is volt, és aki összegyűjtötte korának énekeit. Magam is református vagyok, mint ahogy az akkori énekszerzők többsége is protestáns gyökerű.
Hogyan találtak egymásra Szabados Györggyel?
Szabados Györggyel én először Széken találkoztam egy cigányembernél, akinél laktam és tanultam. Ez 1976-ban lehetett, ahogy később beazonosítottuk. Engem is meglepett egy kicsit ez a találkozás, de már ismertem az Esküvő című lemezét, amely 1974-ben jelent meg. Én akkor már hallottam ezt a népzenei ihletettségű lemezt, amin citera is szerepelt. A nyolcvanas években Szabados Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal dolgozott együtt, és hasonló zenei világot jelenített meg a 180-as csoport is. Ezek a dolgok összeértek akkor, nem volt elkülönülés, hogy nemzeti meg internacionális, meg liberális meg konzervatív, ezek a kategóriák nem nagyon léteztek közöttünk. Ez a társaság an bloc a szocialista rendszer ellen volt és kész. Szabados persze deklaráltan rendszerellenes figura volt, de azért azt el kell mondjam, hogy a megrendeléseket évről-évre a Magyar Rádiótól kapta. Igaz, pár évvel ezelőtt kiderült, hogy vannak olyan szalagok, amikre az volt ráírva, hogy nem játszható, nem törölhető. Ez úgy látszik, egy kategória volt. Fölvette a rádió, de nem volt szabad lejátszani. A nyolcvanas években két ilyen megrendelt műben szerepeltem Szabados Györggyel együtt, az egyik 1983-ban a Szertartászene, a másik 1985-ben Az események titkos története, „Históriás ének az emlékezet előtti időből”. A Szertartászenében tekerőztem – a gagaku zenében van egy sho nevű hangszer, egy szájorgona, ezt utánozta a tekerő –, sőt dorombénekes is voltam.
Aztán persze másképp is egymásra találtunk, mert mesteremnek vallom én is őt, mint ahogy sokan mások, általa fedeztem fel igazán azt, amitől el voltunk zárva, olyan embereket, mint Karácsony Sándor vagy Hamvas Béla, akiket akkor még nem lehetett olvasni, ő közvetítette számunkra a Kassák Klub „akadémián”. Dresch Mihály és Grencsó István képviseli egyértelműen ennek a vonulatnak a folytatását, amit Szabados elkezdett. Most Grencsó élteti újra fiatalokkal együtt Szabados műveit, nagyon sikeresen.
Éppen a fal lebontásakor volt a premier, ez is sorsszerű, hiszen az egész táncmű a kelet-európai diktátorok bukásáról szól. Nagy József koreografálta, és soha nem mutattuk be Magyarországon, bár hússzor játszottuk Nyugat-Európában.
1986-tól tanít az Óbudai Népzenei Iskolában. Hogyan kezdődött?
Az iskola korábban indult el Béres János furulyás vezetésével, aki egy másik nemzedék tagja, a két háború közötti népzenei mozgalmakat, meg az ötvenes évek Állami Népi Együttesét fémjelezte, őbenne volt meg a szándék, hogy ezt valamilyen formában tanítani kellene. És ehhez csatlakoztak aztán a táncház mozgalomból egyre többen, ifj. Csoóri Sándor, Havasréti Pál, Lányi György, Jánosi András, és aztán ez egyre bővült, mert az igény egyre nagyobb lett, és egyre fiatalabbak voltak, akik tanulni akartak. Béres János vezette az iskolát 1991-ig, amikor nyugdíjba ment, aztán lettem én az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója. Ebben nagyon nagy szerepe volt a harmadik kerületnek. Egy ilyen nagy ugrást máshol nem tudtak volna megcsinálni, hogy egy önálló népzenei intézményt működtessenek, még az Aelia Sabina Zeneiskola mellett, hiszen ritka, hogy két zeneiskolát is működtessen egy kerület.
Beváltotta az akkori elképzeléseit az iskola?
Hogyne, nagyon is, bár én nem akartam elvállalni, nagyon vonakodtam, nagyon sok munkám volt akkor külföldön is, Provance-ba jártam sokat Michel Montanaróval (tavaly áprilisban a Társaskörben játszottunk együtt), és nem akartam magam lekötni.
De egyáltalán nem bántam meg, mert mindjárt az elsők között nagyszerű tanítványaim voltak, akik közül most többen vannak a táncház mozgalom vezető egyéniségei között, mint Róka Szabolcs például, vagy olyan kutatók, mint Csörsz Rumen István, aki az irodalomtudományban jeleskedik, vagy Sudár Balázs, aki most az egyik legjobb turkológus történész. Kialakult egy műhely, és ez több volt, mint pusztán koboztanulás, én is olyan periódusban voltam, amikor azt a tudást, amit akkor frissen megszereztem, rögtön át tudtam adni a tanítványoknak.
Hogyan látja az iskola jövőjét?
Az iskola nemrégiben nagyon nagyot ugrott, mert megkaptuk ezt a csodálatos épületet, ami egyértelműen Bús Balázs polgármester úrnak köszönhető, aki kinézte nekünk. Minőségileg fantasztikus helyzetbe kerültünk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Olyan gárda van itt, akik tényleg önzetlenül, nagyon nagy tudással végzik a munkájukat. Együtt van a csapat, biztatónak látom a jövőt. Szeptember óta én ugyan nyugdíjas vagyok, de már nagyon várom a 2016-ban esedékes 25 éves évfordulót.
