Keresés
rovatok
rovatok
képsorozat|képző | 2016 nyár
Fotó: Szász Marcell
A. Horváth András
AZ INTUÍCIÓ MESTERSÉGEM ALAPJA
A Várakozók lettek az Esernyősök
A Varga Imre Gyűjtemény a Fő tér melletti Laktanya utcában, az Esernyős szobrok közelében található. A 93 éves mester műveit bemutató múzeumban szobrok mellett kisplasztikákat és festményeket is láthatunk. A kiállításon szombat délelőttönként személyesen is találkozhatnak a látogatók a világhírű művésszel.

A köztudatban az él, hogy Varga Imre szobrászművész.

Az is.

Ennek ellenére vagy ezzel együtt festmények is láthatók a múzeumban.

Ez kíván némi toldást, tudniillik a festmények a túlsó teremben valóban festői indíttatásúak. Ebben a teremben pedig talál tizenötöt, ami olyan, mint az olvasónapló, mert valami eszembe jut valamiről, általában egy stílus, és akkor valami egészen mást megfestek abban a stílusban. De, becsületszavamra legyen, elmentem az eredeti helyekre is. Például Kufstein váráig elmentem azért, hogy megnézzem, hogy Kufstein várának az ablakából is olyan ragyogó sárga-e a repceföld. És hosszan kísérleteztem vele. Mint ahogy itt is van egy kép, melyet az ihletett, hogy a szomszédom vett egy szörnyű fényű lámpát, amit a teraszomról hosszan és többször megfestettem. Nem lehetett azt a fényt kitalálni sem. Szörnyű. Idegen test.

Sárgul a repce
Sárgul a repce

Már az iskolában rajzolgatott?

Igen, volt is egy kedves kalandom Teleki Pállal, aki közoktatási miniszterként bejött osztályt látogatni. A ciszterciekhez jártam akkor. Nagy formátumú dolgozatfüzeteink voltak, amiket nem volt szabad hazavinni. Teleki bejött, leült a katedrára, mögötte Bitter Illés igazgató meg a többiek álltak, köztük Hadarits Vendel igazgatóhelyettes. Én ránéztem Teleki arcára, amely olyan kusza volt, hogy egy lélektani tanulmányt lehetett volna írni róla. Ferdén ült a drótkertes szemüvege, kócos volt az a kevés haja, bandzsa volt vagy szétnézett, nem tudom, de valami szabálytalan volt az egész arca, nem volt szimmetriatengelye. Megfogtam a dolgozatfüzetet, megfordítottam, ahol nem volt nyomtatva semmi, ilyen zöldes színű, szívó papír volt, bemártottam a tollamat a tintába, és megrajzoltam Telekit. Volt humorérzéke. Megvárta, amíg befejezem. Akkor kiment, majd utána visszajött Hadarits Vendel, az igazgatóhelyettes, meglehetősen fenyegetően odajött – toronymagas pasas volt –, és azt mondta, adja ide a füzetét. Mit csináltam volna, odaadtam. Na, gondoltam, most rúgnak ki a harmadik gimnáziumból, ez már sok lesz. Visszajött Hadarits: jöjjön ki, mondta. A folyosón ott állt az egész bizottság. Teleki fogta a kezében a dolgozatfüzetemet, és azt mondta, legyen szíves, szignálja ezt a karikatúrát, mert a feleségem gyűjti. Mondtam, hogy miniszter úr, ez nem karikatúra, ez portré. Nos, én nem akartam hegyeskedni és szellemes lenni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a karikatúrát, ha lefordítom, akkor az gúnyrajz. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy vendéget kigúnyoljak? Evidens, hogy tiltakozom ellene. Viszont azt nem akartam letagadni, hogy ez olyan, mint ő. Utána meghívtak Telekiék, két-három alkalommal voltam náluk a József nádor téren, az első emeleti lakás volt az övéké, azt hiszem, az egész első emelet.

Villanyfény
Villanyfény

Mikor dőlt el, hogy nem festőművész, hanem szobrászművész lesz?

Jóval később. Annak volt egy előzménye. Pátzay Pállal megismerkedtem egy kiállításon, és eljártunk vele különböző matinékra. Eltelt néhány esztendő, elvégeztem a repülőtiszti akadémiát, felavattak hadnagynak, kikerültem a frontra. Hazajöttem, és míg addig állandóan kitüntetéseket kaptam, akkorra én lettem a hon ellensége vagy valami ilyesmi. Az összes megalázó tortúrát végigcsináltatták velem. A végén megszöktem egy letartóztatás elől, és beálltam a Ganz Villamossági Gyárba dolgozni protekcióval, de nem kértem, véletlenek hozták. Egyszer sétáltam kint a Mártírok útján – akkor már úgy hívták –, összetalálkoztam Pátzay Pállal. Mit csinálsz, kérdezi, mondom, itt dolgozom a Ganz Villamosságiban, azt mondja, meg vagy veszve. Mondom, nem vagyok, de mit lehet tenni? Na, jó, majd felhívlak – és ezzel eltűnt. Gondoltam, hogy lerázott, úgy hangzott. Aztán két hét múlva tényleg csengett a telefon, péntek reggel. Azonnal gyere felvételizni a főiskolára! Melyikre? A képzőművészetire. Jó, berohantam, ahol mondták, hogy menjek a fenébe, már rég lezajlott a felvételi. Aztán kiderült, hogy nincs vége. Mondtam, hogy a Pátzay tanár úr küldött. Adtak két papírt lepecsételve, hogy ne cserélhessem ki, azzal bementem. Öt modell volt, én fogtam egy öregembert, az volt a legegyszerűbb, csináltam róla két rajzot meg egy agyagvázlatot. Ma is ott van a belső teremben a kép. Másnap, szombaton volt a zsűri. Bent, a belső udvar felé volt egy párkány, oda ültünk, mint a madarak. Nyitva volt félig az ablak, és be lehetett hallgatni. A következő történt leegyszerűsítve: Poór Bertalan – magyar „Bikasszó” – jött, meglátta az én rajzomat, azt mondta, hogy van benne forradalmi romantika. Na, mondom, hál’ Istennek! Ez a forradalmi romantika azt jelentette, hogy nem vittem ceruzát, mert nem tudtam, hogy kell, és letört széndarabokkal rajzoltam meg az ujjammal. Aztán jött a Szőnyi István, és azt mondta, jöhet hozzám freskósnak. Pátzay ott ült a sarokban, rázta a lábát, ahogy most én, bottal járt, és azt mondta, hagyjátok, már rég fel van véve szobrásznak. Ez volt a pillanat.

Mikor merült fel a lehetőség, hogy Óbudán kapjon múzeumi épületet?

Az 1980-as évek elején. Semmi különös apropója nem volt. Felkeresett engem Farkasinszky Lajos kulturális elnökhelyettes, és elmondta, úgy döntött a politikai bizottság, hogy kettőnknek lehetséges ilyen múzeumszerű gyűjtemény, Somogyi Józsefnek meg nekem. Elmondta azt is, hogy Somogyi először nagyon örült ennek a lehetőségnek, de később különböző okok miatt lemondott róla. Akkor kérdezték, hogy nekem kell-e.

Várakozók
Várakozók

Hogyan született a Várakozók című szoborcsoport?

Párizsban a magyar nagykövet megmutatta nekem a várost. Akkoriban izgalmas dolog volt, hogy néznek ki a prostituáltak. Elvitt engem a Szajna mellé, s megmutatta, hogy ez az az utca. Hideg volt. Nem vagyok különösebben képmutató – persze az is vagyok –, de láttam ott ezeket az egy szál necc harisnyába öltözött, meztelen lányokat a kapuk alatt. Havas eső esett, látszott rajtuk, hogy remegnek, kék volt a szájuk. Amikor aztán hazaértem, gondoltam, hogy csinálok egy ilyen hölgycsoportot: emlék Párizsból. Négy prostituált, az első francia, a második német, jobbra hátra egy angol, balra hátra egy magyar. Ez a négy nő tipizálta az ilyen sorsnak kiszolgáltatott embereket. Megcsináltam, Várakozók lett a címe. Párizsban a Louvre téren volt kiállítva harminc-negyven szobrommal együtt. A francia lapok megemlékeztek róla, hogy még éjfél után is látogatók tömege kereste fel. Amikor hazahoztam a szobraimat, elhelyeztük őket az óbudai Fő téren ideiglenes engedéllyel. Aztán kaptam egy dörgedelmes levelet a tanácselnöktől, hogy a népi demokráciában prostituáltaknak nem állítunk emlékművet. Meg kell mondanom, hogy nem vettem őket komolyan, sajnos, és ez hozott mindig veszélyes helyzetbe. De az emberben belül van egy kis kapu, s amikor már nagyon szorul minden kinn, bevonul oda, abba a kis kapuba, s ott az ember talál mindent, könyvtárat, gondolatokat, barátokat. Igazából mindig találtam valakit, aki szimpatizált bizonyos mértékig a művészetemmel.

Várakozók kisplasztika
Várakozók kisplasztika

Még az ÁVH-s vallatótisztek között is volt olyan, amelyik többek között nem állított fal elé. A kihallgatás végén azt mondta: elmegyek, lepecsételtetem a kilépőjét, és elém fordította a feljelentő levelet. Négy kollégám írta alá abban a reményben, hogy akasszanak legalább. Nem klassz dolog.

Mi kell egy szobornál ahhoz, hogy az alakon túl a jelentésmezők is megjelenjenek?

Az kell, hogy ne az alak legyen a fontos. Először is a szobor önmagában véve nem egy alakmás. Van Benedetto Crocénak – valamikor a negyvenes években még miniszter is volt Olaszországban – egy Esztétika című írása. Ennek az előszavában néven nevezi tulajdonképpen azt, ami az emberi lélekben történik. Nevet ad annak, amiről halandzsa folyt, folyik meg még fog is folyni sokáig. A gondolkodás szisztémájának egyik formája a fogalmi gondolkodás, amely automatikusan általánosít: sok apró eseményt, tünetet vagy azonos tárgyat. Megnevezi: mondjuk, alma, és ez magában foglal a világon mindent, ami almaszerű. Ha meg akar közelíteni például egy almapürét, akkor az minimum három kötet. Hol termett, milyen volt ott a föld, mivel darálták, mi maradt belőle, mit tettek még hozzá stb., különböző szakterületek tükrében. Egy almát egy csendéletben többen is megfestettek már. Nekem most speciel Vincent van Gogh úrnak az almacsendélete van a szemem előtt, ami a Rijks Múzeumban lóg az emeleten, és nyugodtan merem állítani, hogy mindazt tartalmazza, amit az a három kötet tartalmazhatna. Ez a megközelítés az intuitív megközelítés.

Az intuíció önmagában véve arra képes, hogy eónokat hidaljon át. Nem egy órát, nem egy almafajtát, egy eónt. Nos, ez a mesterségemnek az alapja.

Hogy az intuitív megközelítés mit tesz például az én esetemben? Ahhoz, hogy valakit felismerjek, nagyon kevés kell. Például vár az ember az ismerős hölgyre, aki majd autóbusszal jön, kóvályog fel-alá, már ott van száz méterre a buszmegállótól, nézi, még mindig nem jön. A következő busznál látja, hopp, megjött. Mit lát belőle? Apró kis figurát a valóságban, az arcát sem, semmit, csak a lépésének egy fajtáját, egy mozdulatát, és száz méterről tudja, hogy megjött. Ez az intuíció. A felismeréshez nem kell sok. Egy portréhoz semmi sem kell tulajdonképpen, három-négy jellegzetes vonás már azonosítja a modellt.Így lehet kivédeni például a politikai feladatokat. Ilyen az 1919-es emlékmű. Ott van Károlyi Mihály feleségestől, gyerekestől az esernyővel, ha szemben állok, a bal oldalon. Elöl áll a négy ukrán tiszt, jobb oldalon van a teljes munkásosztály, az ideológiája, a jelszavai. Nekem az volt a feladatom, hogy csináljak egy emlékművet, amelyik arról a korról szól, minthogyha egy újságfotó lenne, amit az esőben ráfúj a szél a pinceablakra, és ott van előtte bal oldalon a tönkretett, halálra ítélt polgárság, inkluzíve arisztokrácia, elöl a hadifoglyok, akiket halálra ítélt, majd jobb oldalon a teljes munkásosztály ideológiája. Megcsináltam. Akkor jöttek a zsenik, akik nem értették. Engem nem érint érzelmileg az egész, mert nem vagyok sajnos se munkás, származásom se nagyon megfelelő e kornak, az vagyok, aki vagyok. Én arról beszélek, amit láttam, és amit értettem, és ami bennem egy ilyen intuitív módszerrel valamit jelent.

Az 1919-es emlékmű
Az 1919-es emlékmű

Mit szól ahhoz, hogy ezt az emlékművet eltávolították eredeti helyéről?

Nézze, a szobrokat, emlékműveket csak azok mozdítják el, akik érintettek. Tudniillik, akiknek a lelkiismerete zajog, és ezt el kell csitítani, mert ő is ott volt, és térdrugózott és tapsolt. No, hát őneki ezt el kell ítélnie. Nekem nem kell, mert én nem térdrugóztam, nem tapsoltam.

Én nekem nincs mit ítélnem magamról. Úgyhogy énmiattam az is csak egy része a történelemnek, amit nem lehet kitörölni. Mert a történelem olyan, hogy ami történt, az volt, kész. Visszaforgatni nem lehet.

Így tehát számomra, ha valaki csendőrtiszt volt, az hiába lesz kommunista párttitkár, az akkor is csendőrtiszt. Is. Tetszik érteni. Úgyhogy minden megdermed az időben, elmúlik egy pillanat, és akkor az már csak úgy dermedten áll, és nem is tud mit tenni magával, nincs módja rá – se hogy növekedjék, se hogy megszűnjön. Emlékszem, még a negyvenes években megérkezett egy instruktor Siófokra – az egykori Fogas étteremben volt a pártok egyesülésének pillanata –, s akkor elmondta, hogy elvtársak, itt még mindig a reakció a hangadó. Mert a hangadó Wohlmuth Imre plébános, Kotsi, a gyógyszerész, meg Varga Imre, a zuhanóbombázó földbirtokos. Ez így hangzott el. Ez egy megszállt ország volt. Ebben a megszállt országban mindig megtörtént olyasmi, ami nem történt volna meg egy polgári miliőben. Nem lett volna itt térdrugózás és tapsvihar Rákosi elvtársnak, higgye el. Hothynak lett volna. Egy darabig. Aztán annak se. Egyike a korai emlékeimnek, hogy Szombathelyen volt egy magas rangú leventeoktató, ő vezényelte a szombathelyi középiskolák leventéit. S a következő szöveget mondta: Nemzettársaim! (Máris helyen vagyunk.) – Ez a puska – mutatott egy fapuskát – nem igazi puska, ez az igazi puskának csak a szimbóleuma. Kitört a közröhej, mert hát, azért tudjuk, ez a szó neki szokatlan volt. Ez nagyon gyakran jut eszembe azóta is.

93 éves, minden szombaton itt van a múzeumban, úgy tűnik, jó egészségnek örvend.

Azt azért nem mondanám. Elestem, éppen tegnapelőtt. Térdre estem az ajtó előtt, és ott maradtam egy pár órát. Szóval elég vacak a dolog. Aztán rájöttem a következőre: feküdtem a fürdőkád mellett a földön – ez egy héttel korábban történt –, kiestem a kádból. Nem tudtam felkelni természetesen. Nagy kínokkal megtaláltam ezt a botomat, s azzal elkezdtem verni a szekrény oldalát. Szörnyű zaj, Gyuri, a segítőm meghallotta kint az utcán. Ott beszélgetett valakivel. Ketten felemeltek. Kérdésére válaszoltam. Szóval úgy értem, hogy itt van a pillanat, az utolsó. Már régen gondolkodom, hogy mit mondjak én utoljára. Goethe lelőtte, hogy „Mehr Licht!”. Már mindenki elment körülöttem. Babitsnak van egy verse, az Ősz és tavasz között: „Idegesen nyitunk száz fiókot. / Bucsuizzel izgatnak a csókok. / Öreg öröm, nem tud vigasztalni: / óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Szóval ez a helyzet. Ezt is el kell fogadni.