Keresés
rovatok
séta | 2018/2019 tél
Fotó: QG Magazin
Az irodalom több, mint az élet
Búcsú Tandori Dezsőtől egy húsz évvel ezelőtti interjúval
Tavaly ősszel felkértem Tandori Dezsőt, hogy adjon az Óbudai Anziksz számára novellát, amit úgy utasított el, hogy „nem írok rossz novellát, mert nem írok novellát már”. Viszont megemlítette a születésnapjára készülő kötetét, mely kapcsán sokat beszéltünk telefonon, mindig ő hívott, én nem tudtam a telefonszámát. A beszélgetések során diktálta le lapunknak szánt verseit és gondolatait, illetve postán küldte az Anziksznak szánt rajzokat és szövegeket. Ezek egy része jelent meg a lapban a Nincs beszédülés című 80. születésnapjára megjelent kötetét ajánló cikkhez kapcsolódva. Az elkészült Óbudai Anzikszot még kézbe vehette, örült neki, azt mondta, olyan, mintha a könyve kiegészítése lenne. Ez február 4-én történt, akkor beszéltünk utoljára.

Születésnapja után két nappal hívott és diktálta le: „Az utolsó számjegy után: nyolcvanel éves vagyok.” Visszakérdeztem és pontosított: „nem nyolcvanegy, nyolcvanel – egybeírva – éves vagyok. Vagyis nem leszek már nyolcvanegy? érted!”, és nevetett. Ez csak a játék, mondtam, megint nevetett, és elköszönt.

A. Horváth András

A TANDORI

Tandori Dezsővel 1998 novemberében ültünk le beszélgetni a Gresham borozóban kora reggel, mely beszélgetés rövidített változata Az irodalom több mint az élet címmel jelent meg az Élet és Irodalom című folyóiratban 1999. július 30-án. Az alábbi írás az 1998-as beszélgetés teljes szövege, melyhez akkor kérésemre összeállított egy listát kedvenc saját műveiről, műfordításairól és könyveiről. Ezekhez mostani beszélgetéseink során egy-egy gondolatot fűzött.

Én unalomból szoktam nem inni. Most voltam Bécsben egy előadóesten, és úgy mentem ki, hogy nem ittam már néhány napja. De el kellett ott tölteni három napot, és amikor lementem a kis csehómba az est után – szép helyen lakom Bécsben az amerikai követség mellett, biztos már hatvankétszer leellenőriztek – elolvastam az újságot, hármat is. Ezalatt a boromból csak egy centnyi fogyott, és a felét kimentem kiköpködni a vécébe, annyira nem kellett. Önmagamat legyőzve tudtam csak visszaszokni az ivásra. Nagy keservesen jutottam végre délben oda, hogy egy másodikat is megigyak.

Tehát a legkönnyebb lett volna visszaállni az absztinenciára, csak tudtam, hogy olyan elviselhetetlen unalommá válna az élet, ami rosszabb, mintha soha nem iszom.

Nincs türelmem, nincs kedvem olvasni, nem megyek be egy múzeumba. Olyan unalmassá válik minden, hogy jobb visszagondolni arra, hogy de szar volt ezt a bort meginni. Nincs az, hogy nem szabad. Az rettenetes nem?

A Grand Slamet mikor csináltad meg utoljára?

Nagyon régen. Ittam a múltkor Steelgrave koktélt, de nem négyet, hanem egyet. Egy deci fehérbor, és fél deci unicum összeöntve. Tudod a Veszely Ernő tarhált engem mindig Unicumra a Fregattban, a zongorista. Ott játszott 1986-ban vagy 85’-ben, és akkor egyszer gondoltam miért veszem mindig neki az Unicumot, én is iszom egy kicsit, és akkor beleöntöttem a boromba. Jó volt együtt, és akkor nem loptam többet tőle, hanem vettem magamnak is. Abban az időben mindent meg lehetett fizetni.

És hogy jött a Grand Slam?

Hát ugye a tenisztornák között ezek a legerősebbek, és négy helyen négy ilyet meginni az már nagy dolog, mert ez kurva erős. Falnak mész azért tőle, és már egy is hagy nyomot. De aztán 93’-ban abbahagytam az ivást, és ezer napig nem ittam semmit.

Ezer nap unalom?

Akkor érdekes jól ment, szenvedélyesen. Lefogytam 89 kilóról 57-re. Olyan könnyű voltam, hogy át tudtam ugrani a Trabant orrát. Most már még egyszer az nem jön be. Érted? 1993. március 16-tól De Staël és Samu napjától, 95’ végéig tartott. És 95’ őszén volt ez a bizonyos müllheimi verseny. Azon a pályán avattak valami új tribünt, és ott szegről végről jó barátom a pálya igazgatója…

Hogy kerültél vele ismeretségbe?

Hát, amikor beleszerelmesedtem a lóversenybe, attól még pénzem egyáltalán nem lett, de ki akartam menni a pályákra, élőben. De hogyan lakjam meg? Kerestem egy központi helyet – abban az időben még olcsó volt a repülőjegy, – és megérkeztem Düsseldorfba. De 1990-ben kezdtem az egészet Bécsben.

Nyáron kint voltam egy ösztöndíjon, és végignéztem múzeumokat, minden csodát, mindent, de centire, kétszer. Fogok majd írni egy dolgot utazásokról. Ósdi utazósdi. Jó, nem?

Abban megírom a múzeumokat. Első londoni utam nagyon jó volt. Vettem egy körjegyet, 15 helyre lehetett vele elmenni, 13-ra elmentem.

Előre feltérképezted a múzeumokat?

Hogyne. Milyen múzeumban, milyen képeket akarok megnézni. De aztán sok meglepetés is ért. Akkor már megvolt Szuszi kutyánk, és két helyen is láttam fehér kutyát. Bristolban bementem egy kis vidékies múzeumba, megnéztem kilenc templomot, sokszor untam is, de azzal együtt megnéztem őket. Akkor nem ittam. Elvittem magammal két üveg szilvapálinkát, és másfél nap alatt lenyomtam. Hozzávettem egy üveg bort, és nem tudtam kinyitni. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem megy. Én nem ezért jöttem ide, és egyből snitt volt. 23 napig voltam Londonban, és 21 napig nem ittam egy kortyot sem. Tök szárazon csináltam végig. Gyűjtöttem a művészeti képeslapokat, albumokat. A betervezett részét a pénzemnek tényleg kultúrára költöttem. Állat barom voltam, de valóban évekig járattuk a legjobb avantgárd folyóiratokat Amerikából, Hollandiából, francia, német, angol folyóiratokat, és most ezeket feldolgozgatom. Évekig fogok írni a Balkonnak, vagy nem tudom hova ezekről.

Gyalogolsz mindenhol?

Igen rengeteget. Ez sport és meditáció is gondolom. Gyalogoltam rengeteget Budapesten. 52 golfpálya lukam volt a Lánchíd és az Erzsébet-híd között.

A feleségemmel csináltuk, hogy felakasztottunk tejfölös poharakat kilukasztva a madaraknak november vége felé, és március végéig megvoltak, és benne a kaja.

Azért is el kellett menni vásárolni, és én nem vagyok autós. Akkor szoktam rá a gyalogjárásra. A madarak ürügyén, és ez jó ürügy volt az ivásra is, mert hideg volt, és vitt az ember pálinkát, és azt meghúzta néha. Ez az etetés szerves része volt az életemnek. Néha elmentem a Korniss Dezső festő úrhoz, Bálint Endréhez, és akkor ott végződött a délelőtt. Ez mind komplex volt. És aztán szert tettem egy fogadóirodán egy listára, német pályák listája, telefonszámok egyéb, és csak úgy fölhívtam különböző igazgatóságokat, és szereztek nekem olcsó szállást. Összesen 46 pályán voltam, mert akkor még hittem abban, hogy mindig ki kell menni. Az utolsó pályán két éve. Két éve nem akar sikerülni, hogy kimenjek a negyvenhetedikre.

De már nem is akarsz nagyon?

Nem, nem akarok már nagyon. Tudom, hogy mindent megkaptam. És van előnye és van hátránya is a pályára járásnak.

Tehát akkor lényegében 1990-től kezdődően 6 év alatt 46 pályát bejártál Európában.

Igen. Írországban, Angliában, Németországban. Ausztriában három, Magyarországon kettőn voltam. Olaszországban, Milánóban a San Siro stadion mellett voltam. Ott csak két futamot néztem végig, mert olyan csúnya idő volt. Mind a kettőt megnyerhettem volna, de nem éreztem a líra értékét, és nem tudtam, mennyit kell fogadni, hogy az érjen valamit. Annyit kellett volna, hogy legalább visszanyerjem egynapi szállodámat, de annyit nem mertem, mert soknak hallatszott. Ausztriában három helyen voltam. Itthon két helyen, a Kincsem parkban a Dobi István út felé, meg az ügetőre is kimentem, különben azt mondják, lehet, hogy anti-sznob vagyok, de én ehhez nem értek, az itteni dolgokhoz.

Mennyiben más?

Annyiban, hogy sokkal kisebb benne például a pénz, de nem teneked, hanem a díjakat illetően. Sokkal gyengébb a lóanyag, egy nagyon jó magyar ló se tudna semmiféle eséllyel elindulni Angliában. Régen voltak magyar lovak, a Kincsem Baden-Badenban éppenséggel három nagydíjat is nyert, és érdekes módon az utolsó magyar ló – ezt viccnek szoktam mondani – a Lehetetlen nevű volt még a XIX. században. De azért ma is vannak. Batthyány grófnő kivitte a hagyományt. Németországban él, és kitűnő lovai vannak. Amerikában van egy George Tabor nevű pasi, gondolom magyar eredetű, mint a Tábori Pál, és őneki szupernagy lovai vannak. Magyarország azért méltóképp képviselve van, Kállai Pali zsokéként sokat volt kint Németországban.

Találkoztál vele?

Láttam versenyezni, de sajnos nem tudtam vele beszélni. De van egy szegről végről rokonom, akit Tandari Jánosnak hívnak. Ő magyar champion volt 22 évesen. Aztán szépen disszidált, és skandináv bajnok lett. Lovagolt Hong Kongban együtt a nagyokkal.  És most is sokszor látom külföldön, még győzni nem láttam ugyan, de látom a nevét. Elkerültük egymást, de ő meglátogatott itt, mert hallotta a híremet, hogy van egy madár, aki ezzel foglalkozik.

Korábban nem is találkoztatok?

Nem. Érdekes módon Ottlik Gézánétól tudtam róla. De milyen érdekes volt, hogy mi Ottlikkal atlétikára jártunk éveken át. Kimentünk megnézni a Varjú Vilit a Vörös Meteor pályára a Csömöri útra, a Kazi Olgát, a lengyel atlétanőket. Ottlik a lengyel atlétanőket nagyon szerette. Mentünk a Népstadionba, és Ottlik a focimeccset az atlétika után gőgösen otthagyta. Egy-két sértő megjegyzést tett rá, mi meg ott maradtunk a Kormos Pistával. A focit Ottlik nagyon megvetette. Ottlikné pedig a galoppra és az ügetőre járt. És képzeld el, nekem – 1963-64-et írunk, 35 éve – eszembe nem jutott volna, hogy kimenjek. És Bécsben is úgy történt, hogy már nem tudtam hova menni, és ott benne van a kulturális ajánlófüzetben az ügető meg a galopp, ha van. Úgy, mint a múzeum vagy az orgonahangverseny. Krieau pályájára mentem ki. S nekem az egész utazás ott kezdődött aztán, vagyis indult újra, mert ugye 77’-ben jöttek az első madarak, és akkor Szpéró verebem mellől szerencsére egészen a haláláig nem utaztam el. A legelején egy kicsit, de abból is majdnem baj lett. Így az egész életem megváltozott. Gondold meg.

Nyugati ösztöndíjakat nekem nagyon hamar fölajánlottak, pedig volt azért ez a kissé megtépázott múltam a három év eltiltással, meg hogy 35 éves voltam, amikor a második kötetem megjelenhetett.

A Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, és 70-ben folytatódott volna a karrierem, de akkor bedöglött 68’-cal sok minden. Bár nálam nem politikai oka volt, én sosem politizáltam. A Töredék Hamletnek újabb kiadásában van egy utószó, amely mutatja, hogy milyen előrelátó voltam, és milyen szerencsém volt, hogy nem politizáltam. Mert nézd meg Petri Gyuri meg a többiek mind Marxból indultak ki, meg Lukácsból. Én Lukácsból csak megéltem – fordítottam. És milyen jó pénzért! Olyan világ volt ez akkor, hogy Eörsi Pista kijött a börtönből, és ő adta oda nekem a munkája felét. Úgy kapásból, csak úgy, bolondériából. Neki fixebb egzisztenciája volt a Nagyvilágnál, mint nekem, aki soha nem voltam börtönben. Nálam az volt a baj, hogy az avantgárdra nem áldozott az a rendszer.

Az avantgárdot sem szerették?

A legjobb lett volna nekik, ha nem is létezik. Csak 1973 végén jelenhetett meg a következő kötetem.

Addig nem is publikálhattál?

Hát, nem valami nagyon, de a műfordításból jobban megéltem, mint most.

Arra emlékszel, hogy mi volt az első?

Persze. Ottlik adta. Fitzgerald novellák voltak és Dylan Thomas versek. Aztán modern osztrákok, Handke, stb., később jött Musil.

Meddig fordítottad A tulajdonságok nélküli embert?

Két évig. 

De mellette fordítottál mást is?

Persze, hát valamiből meg kellett élni. Aztán ahhoz, hogy bele ne őrüljek, nekem akkor kezdődött a rajzolás.

Végül is én be vagyok fogadva a képzőművészek közé ma már. Engem ez megdöbbent, de mégis így van. Író és képzőművész vagyok, de képzőművészként amatőr.

Angliában van ez meg Franciaországban, hogy aki amatőr lovas, az lehet nagyon jó lovas, meg is veri sokszor a profikat, de nem foglalkozik a dologgal annyit, nem kap annyi lovaglást, és a neve előtt mindig ott van, hogy Mr. vagy Mrs.. Úriember vagy úrhölgy marad. Hát én a képzőművészetben amatőr maradtam. Ennek ellenére rengeteg kiállításom volt. Katalógusaim vannak, szaklapokban is fel van dolgozva szerény munkásságom. Saját köteteimet is sokszor illusztrálom. De ez a képversekből indult. A rajzaimban ma is ilyenek vannak: A Sziszifosz kikel a tojásból, és a tojás kővé változik, és az a kő, amit Sziszifosz tologat aztán. Összehoztam most már ezeket. Herakleitosz, Sziszifosz. A lónál is ez van, meg a madárnál is, hogy van egy állandó hullámzásban lévő dolog, hogy soha semmi két pillanatban nem azonos, ez a Herakleitosz, és van a Sziszifosz, aki reménytelenül tolja-tolja azt az izét. Gondold meg, 68’-ban jelent meg a Töredék Hamletnek, amiben már voltak képversek. Kicsit előttem kezdte Erdély Miklós az indigókat meg ezeket az őrületeket. Én is szögeztem falécekre indigóból, papírból, csak aztán kidobáltuk, mert a madárkáktól féltettük, hogy megeszik az indigót meg a szögeket, vagy hogy meg ne sértsék magukat. Pedig ezek ma nagyon érdekesek lennének. Így nekem veszett jó hírem volt, és az elsők közt kaptam volna meg a DAAD ösztöndíjat, a német művészeti akadémia ösztöndíját. Abban az időben kapta ezt meg a Jovánovics, Konrád Gyuri, Mészöly Miklós. Őt már akkor személyesen ismertem, amikor a Sötét jelek megjelent. Ivócimborák voltunk öt vagy hat éven át. Nagy mesterem volt nekem, aztán teljesen elváltak az útjaink, és ma már egy udvarias viszony az egész, de nagy barátság volt. Én ebben a leosztásban voltam benne, de a madaraimat választottam.

Két madaram volt akkor a Szpéró és a Samu, és gyilkosság lett volna őket otthagyni. A madarak nálam más, mint a lovak. Engem például a lovak maguk nem érdekelnek, mint létezők.

Lovagoltál valaha?

Nem, nem is akarok. Engem a lovak csak matematikai szempontból érdekelnek. A hangulat is érdekel persze, ami a lópályán van. Képzeld el milyen gyönyörű dolog Hannoverben ülni a Neue Bult pályán, hűvösödik, alkonyodik, még van két futam, nem akarod megváltani a világot, mittudomén nyertél 20 márkát – ez a nagyságrend –, és akkor ki kell szúrni 10-et, hogy pluszban maradjon a nap. Különböző mániák vannak. Van úgy, hogy esetleg 1 font 50-et nyerek aznap. Esetleg egy futamot játszom, és akkor el is megyek, mert aznap az a fontos, hogy pluszban legyek. Máskor meg beleszaladok a késbe, és azt se tudom, hogy jöjjek vissza a sírból. Megírtam két lókönyvet, idén fognak megjelenni az Ab Ovo Kiadónál: az egyik a Nem lóverseny! Ez a cím is sugall valamit. Tehát, hogy nem csak lóversenyről volt szó, hanem szép volt, mozgás volt, action volt. A másik pedig: Vissza a sírból. Ez is hatott valamilyen módon, mert a táskámban volt, amikor az életem eldőlt utcai baleset formájában.

Mostanában?

Igen, most a nyáron. Velem volt a Vissza a sírból kézirata, és visszajöttem a sírból. Ki az autó alól. 

Ebben a könyvben többször is említed, hogy miközben írtad, a Balaton együttes új lemezét hallgattad. Ezen kívül A Semmi Kéz című kötetben található egy vers: Ez a ház is – Hommage à Trabant – “Ez a ház is ledőlhet”. Honnan jött ez a zene?

Várnagy Tibor barátom, a kiállításaim rendezője, értője a rajzaimnak, szurkolóm, lelkesítőm. Részben neki hittem el, hogy érdemes így felfognom. Úgy nézett rám, mint az őrültre, hogy én nem tartom magam képzőművésznek. Ő látott el ezekkel a zenékkel engem.

Mi fogott meg benne?

Asszem’ ugyanaz az amatőrség, ami nekem a képzőművészetben van, hogy ők se profi zenészként indultak, és éppen ezért lerövidítették az utat, és a sallangok el voltak hagyva rögtön. Rámentek a lényegre. Ezt a fajta álesetlegességet, amiben az “ál”, pont az igazi. Mittudom’ én, hogy mi legyen meg, hogy legyen. Valami végső következtetést levonok, de valahogy úgyis lesz. Nem tudok én olyan okos lenni a saját dolgaimban. Betéve tudtam a szövegeiket. Különben meg Beck rajongó vagyok.

Visszatérve: vizuálisan, szellemileg és a hangulatában is érdekel a lóverseny. A konkrét részlet, ami hozzám szólt az az volt, hogy egy szót nem értettem abból, hogy mi az az ügető. Bécsben ügetőversenyt láttam. Kijöttek a lovak meg a kocsik. Ezt láttam, és akkor kijött egy furcsa autó, ami kinyitott két nagy szárnyat. Két fehér szárnyat, a mögött fölsorakoztak a kocsik, nyolc sulky.

És az autónak fehér volt a szárnya úgy, mint a Szpéró madaramnak holtában ki volt fehérülve a szárnya. És akkor elsírtam magam, mert ez egy üzenet volt nekem. ÜZENET. Üzent a Szpéró.

Ráadásul volt ott egy Jacinthe nevű ló, és volt egy barátnőnk, akit sohase láttunk, és annak volt egy Jácint nevű madara. Levelezett velünk, és a Jácint mindig üdvözölte a Szpérót. Megtettem győzelemre Jacinthe-ot, nyert. Ez volt az első futamgyőzelmem. Jacinthe később két nagy versenyt is nyert, és én mind a kétszer ott voltam, és annyira rossz esélyei voltak, hogy 10 schillingre – az a legkisebb tét – lehetett volna nyerni 1500-at.

És nem játszottad meg?

Nem, szegény vagyok érted, és pszichésen sérült, mert aggódok állandóan. Töredék Hamletnek már ez volt az első kötetem címe is. Tehát ilyen szempontból pszichésen sérült vagyok, aggódok állandóan, nehezen tudok dönteni. Ugyanakkor ez a szabadságom is. Kivéve, ami mások ártalmára lenne – emberekére vagy a madarakéra, vagy szarságot írni – az elemi döntés nálam. De hogy ma mit csináljak például, hogy dolgozzak vagy ne, vagy merre menjek, egyáltalán, hogy elutazzak valahova vagy ne, hogy mit kajáljunk, hogy mit olvassak? olvassak vagy ne olvassak? képtelen vagyok eldönteni. Nagyon könnyen kerülök bajba, olyan esetben, ha nem evidens a dolog. A lóügyben ez a habozás megmaradt nálam. Egyetlen egy nap lett volna, amikor meg tudtam volna nyerni, egy délután háromhavi háztartási pénzt. Ki is dolgoztam a szisztémát, és nem mertem elindulni. Pedig miből állt volna, húsz fontot kellett volna föltenni, ötezer forintot. Ha úgy vesszük nem pénz. S nem indult el az egész, és nem.

Soha nem játszottál nagy pénzben?

Volt egy szenvedélyes időszaka ennek, amikor még több pályát, még több pályát be akartam járni, és akkor összekötöttem az utazásaimat – amelyek néha irodalmi meghívások voltak – a lóversennyel. Télen sokat utaztam, és egyet ne felejts el, hogyan fogadhattam volna én olyan nagyon sok pénzbe, ha mindig úgy utaztam – még tavaly télig, amikor volt sok műfordításom – hogy magammal vittem egy kis mechanikus írógépet, és minden nap megdolgoztam azt a pénzt, amivel játszottam.

Az ilyen ember nem fog a lóversenyen soha nagyot nyerni. Nagyjából megdolgoztam azt a pénzt, amibe az aznapi megélhetésem került, elosztva a repülőjeggyel.

Saccra nagyjából tudtam, hogy mennyit keresnék itthon, és akkor ott az ócska szobában ráraktam az ágyra az írógépet, hogy ne döngjön, beültem, mint a kalodába, a lábam az ágy alatt, baloldalt a fordítanivaló. De élveztem, hogy milyen klassz vagyok, hogy így csinálom ezt. Nagyon sokszor voltam, azt se kérdezd, hogy hányszor. Ottlik volt kétszer vagy négyszer, hát én annál sokszorosan többször.  Azt mondanám neked, hogy végül is nem azt, hogy miben játszottam, hanem ami mínuszban vagyok – mert persze, hogy mínuszban vagyok – az még olyan összeg, hogyha középszerűen tennék, egy év alatt visszanyerhetném. De én ezt nem nézem ki magamból. Nem érdekel annyira, mert ez sem akkora összeg. Ha ráhajtasz, és szerzel egy jobb fordítást, abból többet kerestél. Pedig azt se fizetik meg jól. Nem mondom volt olyan, amikor elszaladt az ügy, amikor nyertem. Természetesen tudom annak az ízét milyen aránylag nagyban játszani, de úgy értsd ezt, hogy a magyar viszonyokhoz képest nagyban, mert akik ott nagyban játszanak, hát az stabil 3-400 fontot jelent adott futamonként, vagy 2-3000 fontot. Na, most érted én összesen nem láttam annyit.

Kiválasztottál magadnak…

Mikor, hogy. Attól függ, hogy milyen pályát akarok bejárni. Volt, hogy Londonban tényleg 26-30-36 kilométert gyalogoltam. Az is vitatható, hogy irodáról-irodára menni, vagy végig kell ülni egy napot egy helyen. Ehhez az kellett, hogy egyáltalán megismerjem, hogy mi az, hogy fogadóiroda és fogadás. Eleinte pályákra mentem, és így jött össze a 16 németországi pálya. Nem nehéz, mert a Ruhr-vidéken majdnem mindenhol van, és közel vannak egymáshoz. Vonattal utaztam, de itthon vettem körjegyet. Írországban 9 pályán voltam, Angliában csak nyolcon. Szeretném, ha ott is lennék egy kilencediken. Nem úgy csinálom, mint sokan itt Magyarországon, hogy gépiesen kimegy az ember az ügetőre délután vagy hétvégén. Kimegyek egy hétre, tíz napra, és akkor mindent bele. Kimentem egyszer Brightonba. Gyönyörű idő volt, gyönyörű helyen van a pálya is. Kettőkor kezdődött a verseny, én meg vágytam vissza Londonba, aztán 12-kor bevágtam magam a vonatba, és inkább irodára mentem Londonban egy kis csatorna mellett.

Kedvelem az irodákat. Úgy hívják Little Venice. Robert Browning a költő adta ezt a nevet. Ott van egy kocsmában a falon a képe, mint kocsmacégér. A költő, ugye.

Ez a Royal Canal egy része, és a kocsma mellett van egy kis fogadóiroda – amiről először azt gondoltam, hogy na, én ide sohase mennék be –, és mellette van egy halpiac. Sokszor lefolyik a hallé, befolyik az irodába, és bejönnek a törzsvendégek, kőművesek vagy a halpiacról – mindenhol törzsvendégek vannak, van ahol csupa 190 cm fölötti fekete van – és akkor leszól valaki, hogy mindjárt folyni fog a lé a mennyezetről. És akkor betesznek egy lavórt. Megyek fogadni – engem már ismernek ott, adtam nekik néhány rajzot – és mondják, jaj! művész úr, miért nem délelőtt fogadott erre, mert akkor még 5:1-hez állt, most meg csak 3:1-hez. Mondom neki, azért ne féljen másutt is megfogadtam, és ott még 4:1-hez elkaptam, és akkor röhögünk. Volt már olyan, hogy elvesztettem az erre fordítható pénzem 9/10-ét, maradt 1/10. Szombat volt, még 5 vagy 6 futam lehetett hátra, kihalt londoni belváros. Kicsit ittam is már, olyan virágos hangulatban voltam, meg ködben úszott az egész város, és nem nagyon latolgattam az esélyeket. Kellér Andor írja az Élet édes tarkasága című könyvben Palásthy Marcellről az önmagát soha meg nem valósító újságíróról, hogy nagyon jó tippeket tudott adni másoknak, de azokat nem játszotta meg, mert favoritok voltak, keveset fizettek, és rajta csak a nagyon nagy pénz segített volna. Ebben az állapotomban elfeleztem a maradék pénzemet – egyébként a legszebb győzelmeim közé sorolom ezt a napot, jóllehet vesztesként jöttem haza, és ezért nem érdekes, hogy mennyit játszottál, és mégis sokkal többet ér, mint az előtte, meg az utána történt két utazás, pedig akkor pluszban jöttem haza – elfeleztem a pénzt, biztos, ami biztos tudok még vacsorázni, venni egy sült krumplit, meg egy kis bort, kiutazni a reptérre, venni a feleségemnek valami ajándékot, és csókolom ennyi. Bementem egy irodára gyorsan, ez az iroda a belvárosban volt, finom, elegáns környéken, ahol nagy az élet. A pénzem 1/10-e maradt meg, elfeleztem, milyen érdekes, hogy milyen görcsös alkat vagyok, az összes hibám kijön a lóversenyben, és az összes erényem is.

Egyrészt az, hogy mint a madár sose adom föl, de ha föladom, akkor teljesen. A madár is ilyen, de addig küzd. A másik, az, hogy nagyon görcsös a madár, amit nem csinál, azt az istennek sem csinálja.

Annyi madártulajdonságot fedeztem fel magamban. Nem szeretem ezeket, kicsit lila gőznek tartom, de együtt haladok azokkal, akik úgy gondolják, hogy vannak olyan erők a világban, amik feltétlen meghatározóak, de racionális ésszel nem tudjuk követni őket. Ez tuti, hogy van. Én például nem fogadok hármas befutót, de egyszer emlékszem a Bécs melletti Badenban hülyére nevettük magunkat hazafelé jövet alkalmi haverokkal, akik azon izzadtak végig, hogy hármas befutót csináljanak. Az úgy megy, hogy föltesznek egy vagy két lovat első helyre, mögéje másodikra, és egy csomót harmadik helyre. Ez rengeteg variációt jelent, és akkor megraknak mondjuk 10 schillinges alapon 240 schillinget, és van egy csomó lehetőségük. Én egy ilyen névbűvöletbe estem, hogy volt három ló, Rich, Nux és Muskoka. A bor, amit iszunk, muskotály nem? És fölraktam 10 Schillinget, és 980-at nyertem. Ilyen sport ez. Képzeld, ha százzal rakom fel, abból ötször utazhattam volna Bécsbe. Nevettek rajtam végig, hogy ez a hülye Tandori egyszer rak hármasbefutót 10 Schillinggel, ráadásul kombináció nélkül. Szóval visszatérve 1/10 pénz elfelezve, megy egy ló, Without Friends, Barátok Nélkül, az egyik kedvenc zsokém viszi. Palásthy Marcell alapján ránéztem erre a Without Friendsre, 10/1. Ő volt a legalján a listának. Voltak favoritok, ismertem azokat is szerencsére. Ráraktam azt a pénzt, ami fölrakható volt. A megmaradt pénzem felét, azaz az összes pénzem 1/20-át. Nagyon lent voltam a sárban. Semmi nem látszott a tévében, mert jelentéktelen kis verseny volt, a képernyő fölső sarkában egy kis kockában lehetett látni, vagy inkább nem látni, és a szélső pályán jövő két ló, akik a végén hajráztak, nyert. De nem látszott, hogy ki, olyan pici volt a kép. Akkor kimentem, volt még egy kis borom – portugál rosét lehetett kapni –, megiddogáltam, aztán amikor elfogyott, visszamentem, és akkor láttam, hogy nyertünk. Utána ennek a pénznek egy jelentős részét föltettem egy lóra, ami 5/1-re nyert, és akkor jött a Beachy Head nevű ló, az Öngyilkosok Sziklája. Mindig azt hittem, hogy valami olyasmit jelent, hogy busa fej. Aztán kiderült, hogy egy szikla Angliában a déli partvidéken, ahol a legtöbben lesznek öngyilkosok. Nekem nem lett öngyilkosság, mert ekkor már a 8/10-én voltam a pénzemnek. Szédületes élmény volt, de már akkor nem voltam normális. Ugyanakkor annyira normális voltam, hogy otthagytam ezt az irodát, átmentem egy másik helyre, és az eddigi pénz 1/10-ével megtettem egy lovat. Azonnal tudtam váltani. Ez remélem, hogy erény bennem. El is vesztettem ezt, és akkor, az utolsó futamban megint megjátszottam egy favoritot, így 9/10-re visszajöttem az 1/10-ről. Nekem a legtöbb volt. De ha azt hiszed, hogy ez így fog menni mindig vagy, hogy megtörténik még egyszer, akkor tévedsz.

Szóval a lóverseny nem csak a pénzről szól, hanem szól minden másról, ami vele együtt jár, a szagokról, színekről, az alkonyatról, a pályáról, arról, amit Ottlik ír az Iskola a határon-ban.

Mi volt a legfontosabb? Az alkony, meg a rejtelmek lilasága, meg, hogy jön a Húsvét. Én voltam lóversenyen Bloom napon, Bloom’s Day, és Szent Patrick napon. Rudi madarunk, aki a leghosszabb életű most, őérte fohászkodtam Leopold Bloomhoz is, akinek Rudy nevű fiacskája volt, élt egy évet, és Szent Patrickhoz is, aki a madarak védőszentje volt. Mind a kettő bejött, mert a Rudi él. Lekopogom. Írország az egyetlen ország, ahol pluszban vagyok. Ausztriában az ügetőn kb. egyformán, az angol, a francia és a német galoppon vagyok negatívban, és a német ügetőn egyformán. Ez a helyzet. De ezt egy-két év alatt be lehetne hozni, és ezt nagyon kevés fogadó mondhatja el magáról.

Ehhez képest, hogy be lehet hozni, múlt időben beszélsz erről, hogy szép volt, jó volt, úgy tűnik, mintha lezártad volna…

Nem!

De, mintha lezárás lenne az is, hogy megírtad az évtizedek óta tartó játékok történetét: Játék-történet; a madarak történetét: És megint messze szállnak; és most a két lókönyvet: Nem lóverseny!, Vissza a sírból…

Még ott egy harmadik kötet jöhet talán, de mondjad csak.

Mintha összegeznéd az elmúlt húsz évet. 1977-ben jöttek a madarak, azóta folyamatosan jelen vannak az írásaidban, de ilyen összegző módon, lényegében kronologikusan ha lehet ilyet mondani nem adtad még ki magadból. Ahogyan az És megint messze szállnak elején azt írod, hogy sokáig nem merted bevállalni, hogy erről írj.

Annak idején gondolkoztam sokat, miután lejártak a szilenciumok, és kiderült, hogy nem politizálok. Sokan nem is szerettek ezért, hogy jaj, egy rossz példa vagyok, rontom a boltot ilyen szempontból. Én azt nem tudom követni, hogy más embereknek valami mozgalom volt a boltja, vagy a szíve, vagy az istene. Én nem kezdhettem volna el politizálni, mert egyáltalán nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy magyar ember vagyok, és én vagyok itthon, bizonyos udvariasságot a jöttmentekkel szemben megengedek magamnak, bár nem vagyok arisztokrata. Végül is egy kicsit gőgös voltam ilyen szempontból. Én magamat, egy polgári embert, vagy középosztálybeli magyar írót, Isten által kicsit vezérelgetett faszit, tekintettem egy ilyen itthonlevőnek. Mit bántsam én azt a szerencsétlen barmot, még ha politikai bizottsági elnök is. Azt se tudtam ki a miniszter. A Kádáron kívül nem tudtam ki kicsoda, de nem is érdekelt. Angliában sem tudom például, hogy ki a lóversenyszövetség elnöke. Mi közöm hozzá? Nem érinti meg a mindennapjaimat. Én abban az időben, amikor sok írási lehetőségem volt, írhattam volna összefoglaló dolgokat, de rövidebbeket is. Nem azért írtam hosszúkat, hogy többet fizessenek, mert aki rövidebbet írt, az ugyanannyit kapott, mint én, aki hosszabbakat írtam. Azért írtam, mert nagyon sok madaram volt, és fiatalabb voltam még, hittem az eseményekben, a részletekben.

Most talán egy kicsit bölcsebb lettem a halálok révén, ahogy meghaltak, már nem hiszek annyira a részletekben, kevesebb is elég, és kevesebb is minden.

És a lóügyben is ez van, hogy megírtam ezt a két lókönyvet, azért került egy kicsit múlt időbe minden. Meg azért vagyok annyira barom író, hogy az engem sokkal jobban érdekel. Fellobbanok az izgalomtól egy futam láttán, de a könyvem sorsáért nem lobbanok föl. A futam ellobban, az élmény, a könyvem iránti mélységes érdeklődés természetesen megmarad. Erre vagyok szerződtetve Isten által, hogy ezt végigvigyem. Ezért öngyilkosságról nálam szó sem lehet, a legvégső szenvedésig végig fogom élni a bulit. Azért beszélek egy kicsit múlt időben róla, mert várom a két könyvem megjelenését. Tudom, hogy nem fognak megszólalni az ég harangjai, nem fogja mindenki megérteni. De, hozzáteszem neked azt, hogy a koala kártyabajnokságot a feleségemmel 27 éve játsszuk, ahol a mi klubjaink vannak, tehát nem mások lovai. Nekünk vannak klubjaink, mackók nevei, a halott és az élő madarak nevei. Ez egy francia kaszinó nevű játék, amit tíz éves korom óta minden barátommal játszom, és a feleségem is a barátom, tehát ővele is logikus, hogy játszom. Dr. E. M.-től tanultam gyerekkoromban, aki meghalt azóta, nagy gombfocipartnerem – tükör által homályosan, elütötte egy autó tükre. Úgyhogy a lóverseny mellett ez is teljesen egyenrangú, sőt messze, mert ez a mienk. Mindig azt szoktam mondani, hogy két dolog biztos a feleségemmel: a koala kártyabajnokságot csináljuk, és a madarakat közösen csináltuk. Ez elég egy életre, nem? Azt nem tudom, hogy milyen arányban van benne az én irodalmi műveimben, ezt nehéz meghatározni vagy eldönteni, és hogy mi minden egyéb, hogy van? Tehát a játék, meg a madarak. Na, most a lónál összejön tulajdonképpen a koala kártyabajnokság, mint rendszer, és a madarak, mint állatok. A lónál a fogadási rendszer, és a ló mint állat.

De az irodalom több mint az élet. A lovakat már sokan elfogadják. A madarakat is. A koala kártyabajnokság, ami egy embernek a saját rendszere, ami a legigazabb, a legfontosabb, azt fogadják el a legnehezebben.

Ha nekem van irodalmi célom, az az, hogy a lovakról többé ne szóljak semmit, mert akkor nyernék, és a koala kártyabajnokságot mániákusan ismertessem, hogy hol tart éppen, és milyen sanszok vannak. És ha van 5–6 vagy 15 ember, akit érdekel, az komoly közönség a házfal sarkán. Mint egy wittgensteini racionalistának az a célom, hogy a lovakról már ne legyen szó, és az én bajnokságomról legyen szó.

Társnédat nem vitted el lóversenyre?

Nem ő nem akar. Ő volt a papájával annak idején az ügetőn egyszer, mint gyerek. Mi nem tudunk együtt utazni, mert a madarakkal és a kutyával valakinek otthon kell lennie. Azért is örülök annak, hogy már nem favorizálom annyira a pályára menést, meg Angliát, azon túl, hogy drága most már nagyon. Ez is már egy kicsit múlt időbe került, de ha a kutyánk – bár éljen minél tovább – meghal, akkor társném is többet fog majd utazni. Nekem elég lesz az, hogy elmegyek Bécsbe, és ott van iroda, ahol az angol meg a francia versenyeket láthatom. Ez tökéletesen elég már. Ennyi idő után?

Mire kell figyelni, amikor megjátszol egy lovat?

Vannak a súgások, amik nem olyanok, mint Pesten, vagy akár ott is, hogy jön az istállótól vagy a bukmékertől a füles, hogy ki fog nyerni, hanem a belső, a lelki súgások, az üzenetek. Aztán arra kell figyelni, hogy aznap hány favorit jött, tegnap mennyi jött: a szerencsejáték jelleg, nincs mit mosdatni, benne van. De ezzel kapcsolatban még valami fontos, hogy miért életszagú a dolog. Megérkezel Londonba, megvásárolod a napilapot vagy a szaklapot, attól függ, hogy milyen a hangulatod vagy mit akarsz olvasni, és akkor elkezded nézni a metrón – amíg beérkezel –, s arra jössz rá, hogy ehhez a versenynaphoz neked ma semmi közöd. Semmilyen súgás nem jön, vagy nyer a favorit, vagy nem nyer, ki tudja, igen is, nem is, ez tőled idegen. Akkor elmész a kis csatornádhoz ugye, ezért jó a hely szelleme. Irodalomként is jó ez, mert például a riportban most jól jön ez „és elmész a csatornádhoz” nem? Van egy kis üveg borod már, vagy kekszet vettél vagy cigit, és akkor elkezded nézegetni. Te jóságos isten az első futam egész forró. Két vagy három opcióm is van, amiről dönteni kell, hogy mi legyen. Persze akkor már lekésed a futamot, talán titkon le is akarod késni, s akkor látod, hogy tök nem az jött be, vagy bejött az egyik opciód. És nézed a többit: két három ember lötyög mondjuk a halpiacos irodán, és látod, hogy egész érdekes, ez nekem szól. Nekem szól ez a verseny. Így van ez a Hemingway esetében is az Akiért a harang szól regényében: valami néked szól. A lóverseny is egy ilyen harang. Szólhat neked a buli. Csak át kell élni. A metrón nem tudom átélni, mert, hogy éljem át én déli egy órakor, ami három órakor kezdődik. Nem így van? A Csele sem vitte el magával az összes könyvet. Nem? Egy lapot vitt csak, amit muszáj volt. Mindig azt csinálom csak, amit muszáj, amit akkor muszáj, amit nagyon muszáj, és sokszor azt is kihagyom. Párizsban nagyon jó volt, ott mindig pályára kell kimenni. Kétévenként, ha egyszer Párizsba megyek, akkor is maximum 4-5 napra. Most többször voltam, mert a lókönyvemhez kellett fényképezni, és szeretném, ha minél jobbak lennének a képek. Kimész, és – nem rohan neki az ember, hogy van lóverseny – Párizsban például nincsenek irodák. Ott presszókban, kocsmákban sörözőkben lehet fogadni, de én nem ismerem azt a világot, ott tartok, ahol te. Fogalmam sincs, hogy Párizsban mit kéne csinálni, nem is érdekel. Az első nap a feleségemnek szoktam könyveket vásárolni – én nem tudok franciául – vagy kutyakaját. Sportból tudod, ha valami érdekes új kutyacsemege jelent meg, és jó könyveket szoktam kiszúrni – annyira azért tudok –, és másnap nekivágok. Átkelés Párizson, mint a film címe, három óra kb. mert sokat gyalogolok, néha helyiérdekűvel is kell menni, de akkor is át tudsz menni Párizson.

Milyen csodás dolog nem? Gyalog átmenni Párizson. És az a fantasztikus, hogy amikor már kurva fáradt vagy, három órát mentél, átkelsz a Szajnán újra, akkor jön egy 25 fokos emelkedő.

Szögmérővel lemértem egyszer 25 fokos emelkedő kb. 300 méteren. A veríték 5 perc múlva már nem szakad rólad, de a lélegzeted egy fél óra múlva jön vissza. Általában úgy szoktam csinálni, hogy csak egyszer kelljen kimenni St. Cloudba. Azért önmagam ellensége nem vagyok. Egyszer kimentem – képzeld el – egy nappal korábban. Fölértem ezen az izén – elnéztem az újságban – s furcsa csend volt.

Másnap is kimentél?

Nem. És nagyon jó volt. Az a ló, akiért ki akartam menni, lemaradt, negyedik lett. S egy év múlva, amikor kimentem, újra futott, és akkor nem volt már esélyes, én megjátszottam, mert adósa voltam magamnak, és nyert. Ilyen a súgás, az üzenet, vagy olyan, hogy valamelyik nap egy kicsit untam az életkörülményeket, és egyedül maradtam otthon. A feleségem levitte a kutyát, és arra gondoltam, a rohadt életbe jó lenne már öregnek lenni, és kisvasúttal játszani. Elintéztem magamban, jó lenne kisvasúttal, nézzünk valami tévét. Benyomtam, és az egyik csatornán épp egy Baden-Badeni futamot nyomnak. Az első futam egyik lova – Die Klein Bahn. A Kis Vasút. Az volt, hogy Baden-Baden környékének fontos közlekedési eszköze a kisvasút. Na, most ezt nevezem én súgásnak. Nem akarok cinikus lenni, de az ilyesfajta súgás a lóversenyen hetven százalékig jó. Tehát, ha csak a pénzről lenne szó, akkor, ha semmi másra nem hallgatsz, csak a súgásokat megjátszod száz százalékig, abból hatvan-hetven százalék bejön. Viszonylag gazdag lennél, visszanyernéd a repülőt, a lakást.

De ha csak a súgásokra hallgattam volna, és semmi mást nem csinálok, akkor nem lennék ember. Nekem így izgalmas ez, hogy se meg nem gazdagodok, se el nem szegényedtem.

De a súgás csak belülről jöhet.

Csak a belsődből jöhet, lényegi lehet, mert csak azt fogadod el súgásnak. De lehet rossz súgás, már késő, túlsúgás, más súgás is volna abban a mezőnyben. Persze más a súgás egy hosszú versenyen, ahol a ló elszúrja az elején, de lehet korrigálni, és más a súgás egy sprintben. 1 km – nagyon rövid táv. Nem szeretem a súgásokat egy kilométeren, mert ha beragad a ló, akkor súgás ide, súgás oda. Valószínűleg nagy esélye van annak a lónak, amelyik a múltkori sprintet megnyerte, őbenne még van egy győzelem. Őt figyelembe kell venni. De van, ahol nem kell.

És akkor itt már elindul a szövevény. 

Elindul az egész, tehát mi történt a múltkor, milyen erősségű mezőny van, ki viszi, mi volt tegnap, pl. tegnap rengeteg favorit nyert. Itt szerencsejáték egy kicsit, végül is vörös vagy fekete, döntened kell ebből a szempontból.

A szerencsejátékokat nem szereted?

Nem, nem is játszom. Sose játszottam pénzben, nem totózom, de hozzáteszem, hogy Németországban, mondjuk Hannoverben egy szombati napon, fogadnak kb. 750.000 DM értékben. Ennyit tesznek föl a dolgozók arra a nyolc futamra. De az észak-német lottó minden nap három 1 millió márkás főnyereményt sorsol ki, plusz még egyebet a lottónyereményeken kívül. Gondold el, hogy 50-szeres nagyságrenddel nagyobb pénzt dobálnak el az emberek a lottóra vagy a totóra, mint amit ellóversenyeznek. A lóversenyen gondolkodni kell azért. A lóverseny ráadásul erkölcstelennek tűnik fel, a lottónál nem merül fel az erkölcs kérdése. Angliában föltettek a liverpooli nagy akadályversenyre 75 millió fontot – mindig április első vasárnapján –, abból 67 millió visszajut a fogadókhoz. 7 és fél milliót vesz le az állam, 10%. Ott az állam ismeri még azt, hogy mi az, hogy 10%. Az állam ismeri még azt a szót, hogy tíz. Nagy különbség. Angliában ismerem az egyetlen adót, ami lefelé ment. A fogadóadó 10 penny volt, most visszament kilencre. És vissza is adják azt az egy pennyt.

A Vér és virághab, a vörös és iskolatintakék. 1990-ben kezdted el írni. 1996-ban fejezted be. Amikor elkezdted írni, akkor lóversenyen voltál kint?

Igen. Onnan jött a Maury meg a Morny figurája. Onnan, hogy megmetszették a táskámat.

Kiloptak belőle valamit?

Igen. Így lett Mornynak és Maurynak a bosszúja. Ahol megölték őket. Innen jött. Akkor kialakult, hogy van ez a testvérpár, és erre épült föl a regény. Tisztára a lóversenyből indult ki. Nem tudom, hogy ugrott be a két név nekem, de milyen érdekes, a Tour de France-on ment most egy Melchior Maury nevű spanyol kerékpáros. Ahol lakom Párizsban most már hat éve – legendás szálloda, 6 éve nem emelkedtek az árak – egy nap kinéztem a szobámból, mindig a 8-asban lakom, és döbbentem látom, hogy ott van szemben a Maury Tours – utazási iroda. Nem akartam elhinni. Akkor hagytam abba az ivást, 1993-ban. Sokat bajlódtam velük. És ez a Vér és virághab definitív, bár nem emlékszem minden részletére, hogy írtam. De sokféleképpen próbálkoztam vele. Talán arról is szól, hogy jön létre egy nem könnyű prózai vállalkozás. Le kell nyelnem, el kell viselnem, hogy így is, meg amúgy is. Ha 500 évre visszanézel, egy irodalmi mű abban az időben, mondjuk Shakespeare-é – nem mintha rangban bármi közöm lenne hozzá – mi volt a forrása, az hogy alakult át. A Hamlet az eredetileg mittudomén mi volt, vagy a Lear király. Tulajdonképpen én íróként végigcsináltam egy törzsfejlődést ezzel az anyaggal, most már nem lehet másként, csak onnan indulhatok tovább, ahogy ez volt.

A Semmi kéz című kötetben meg ott vannak az enghieni versek, ahol ők állítólag éltek. Illetve most már mindig úgy látom, hogy ott éltek. Én meg beleéltem magam, hogy az ő városukba járok. A józanság határáig persze.

Ritka nálad, hogy 6 évig dolgozol egy könyvön. Ilyen nem is volt talán.

Nem volt soha.

Mindig arrébb kellett tolni, vagy hagytad aludni? Azt írod a könyv hátoldalán, hogy gatyába kellett rázni.

A Vér és virághabot nem tudtam megoldani. A Holminak sokat köszönhetek, mert lejött egy részlet belőle, és utána már könnyű volt dolgozni vele. Az elejét és a végét meg kellett faragni egy kicsit. Nem azt mondom, hogy könnyű eset, de Magyarországon szerintem 5-6 ember van, akikről tényleg tudom, hogy mondott nekik valamit. Most Bécsben, amikor kint voltam, lelkesek voltak. Lefordítják és kiadják. Majd meglátjuk.

A Frankfurti Könyvvásár…

Nem vagyok benne. Bécsben azt mondták a barátaim erre, hogy ha nem voltam a 40-50-es listán, akkor csüsz. Ezt mondták. Kész. Evidens. Bécsben ez evidens.

Akkor Magyarországon meg azt kell evidenciának venni, hogy ha meg akarjuk mutatni magunkat, a magyar irodalmat, akkor Tandori Dezső abban nincs benne…

A Magyar Hírlapban volt egy cikk: Matyóbaba igen, Tandori nem. Elolvastam, és felvettem velük a kapcsolatot, azóta is állandó munkatársuk vagyok. Én Frankfurtban tavaly kint voltam, képviseltem Magyarországot a portugálok hetén.

Akkor a magyarok delegáltak?

Nem, a frankfurtiak hívtak meg, akik ismerték a németre lefordított három könyvemet.

Melyik az a három?

Két válogatás: az egyik esszé, a másik versek és kisebb prózák. És most az Evidenciatörténetek teljesebb kiadása több rajzzal. Ausztriában ez alapkönyv. Nagy cikkek jelentek meg róla, a Presse-ben meg a Standardban, és teljesen egyenrangú osztrák író vagyok ezzel. De én így nem akarok kimenni Frankfurtba, nem akarom meghívatni magam a németekkel.

 

Tandori szerint itt említendő saját művek:

  1. Töredék Hamletnek – versek 1968. és1995. – Ott indultam.
  2. Egy talált tárgy megtisztítása – versek 1973. – Ott folytatódtam.
  3. Medvék minden mennyiségben – gyerekversek 1977. – A medvék ott jöttek be.
  4. Miért élnél örökké – novellák 1977. – Filozofikus ihletés.
  5. Még így sem – versek 1978. – Amelyért nagyon sokan rajonganak és nagyon sokan mellőzték, én magam is csak most kezdem szeretni igazán.
  6. A zsalu sarokvasa – tanulmányok 1979. – Irodalmi tanulmányok akkor azt mondták, hogy mások helyett végeztem el sok munkát.
  7. A meghívás fennáll – regény 1979. – Ott írtam meg a verébkéket és ott jött az, hogy megírom, ami történik velem egy-egy nap.
  8. Túl jól fest holtan – Nat Roid regény 1981. – Detektívregényeket kezdtem csinálni akkor, tíz kötetet írtam, de kb. húsz regényt. S az a lényeg, hogy mindegyik abszolút korrekt történet, csak nem minden olvasónak való.
  9. Vagy majdnem az – versek 1995. – Jaj, istenem, akkor megújult a lírám, akkor jött a dalszerűség.
  10. A semmi kéz – versek 1997. – Abban rajzok is vannak már.
  11. Vér és virághab – regény 1998. – A detektívregények utáni regényírásom egyik alapvető darabja, bűnügyi történet is.
  12. Nem lóverseny! – 1999. – Amikor a lovak bejöttek, és persze, hogy lóverseny, írtam még lófogadási szakkönyvet is.
  13. Vissza a sírból – 1999. – Az Ab ovonál jelent meg, nagyon szerettem az Ab ovot.
  14. A Nagy Koala-Kártyabajnokság mindenkori Tornakönyvei – Sajnos 40 év után abbamaradt a kártyabajnokság s a madaraim is meghaltak, óriási veszteség.

 

Tandori szerint itt említendő műfordításai:

  1. Scott F. Fitzgerald novellái – Az ólomkristály 1966. – Ottlik tanácsára fordítottam.
  2. Dylan Thomas összegyűjtött versei 1966. – Első verses műfordításom Géher István tanár úrtól kaptam az ösztönzést.
  3. D. Salinger – Franny és Zooey – Regény 1970.
  4. D. Salinger – Magasabbra a tetőt, ácsok – Seymur: Bemutatás 1970. – Alapvető íróm volt, és nagyjából az is maradt, nagyjából.
  5. Sylvia Plath – Üvegbúra – regény 1970. – Géher tanár úrtól kaptam a megbízást, megrázó élmény volt.
  6. GeorgTrakl – Versek – 1972. – Hódolatom.
  7. Franz Kafka – Elbeszélések – 1973. – Vágyva vágyott fordításom volt még egyetemista koromban, és csodálatos ajándék a sorstól, hogy sok Kafka novellát fordíthattam.
  8. Robert Musil – A tulajdonságok nélküli ember regény 1977. – Alapvető pillére a műfordítói életemnek, és reputációmnak.
  9. Karl Kraus – Az emberiség végnapjai – dráma 1977. – Remek könyv, de nincs a méltó helyén Magyarországon.
  10. Sylvia Plath – Zúzódás – versek 1978. – Erre is Géher tanár úr vett rá.
  11. Peter Handke – A kapus félelme a tizenegyesnél – kisregények 1979. – Szörnyen szerettem az akkori fiatal osztrák irodalmat, nagy élmény volt, hatott rám.
  12. Friedrich Hölderlin – Versek – 1980. – Hölderlin, csak annyit mondok Hölderlin, istenem.
  13. Wallace Stevens – Pasziánsz a tölgyek alatt – versek 1981. – Igen jó amerikai költő, nálunk nem annyira híres, boldogan fordítottam.
  14. Franz Kafka – Naplók, Levelek 1981. – Jutott nekem is belőle.
  15. W. Goethe – Wilhelm Meister vándorévei, avagy a lemondók – Regény 1983. – kezet csókolhatok a sorsnak Goethe, Goethe.
  16. Rainer Maria Rilke – Versek – 1983. – Örök imádatom tárgya, kb 3-4 kötetem jelent meg, önszántamból is fordítottam. Nagyon-nagyon azonos vagyok vele.
  17. Samuel Beckett – Előre vaknyugatnak – novellák 1989. + Murphy (70-es évek) – Egy-két novella, de nekem Beckettől Az utolsó tekercs a kedvencem, nagyon hatott rám.
  18. Arthur Schopenhauer – A világ mint akarat és képzet – filozófia 1991. – Az már későbbi korszak.
  19. Heimito von Doderer – A Strudlhof-lépcső – regény 1995. – Csodálatos könyv, Magyarországon nem eléggé díjazott, óriási író a Doderer élő, él, él, él.

 

Tandori szerint itt említendő kedvenc könyvei:

  1. L. Stevenson – Dr. Jekyll és Mr. Hyde – Az abszolút megoldhatatlan rejtély.
  2. Ottlik Géza – Hajnali háztetők – Első Ottlik-könyvem, elsőéves egyetemistaként vettem. Első lógásom alkalmával gyönyörű napos februári időben.
  3. Szép Ernő válogatott versei és kisprózája – A rangsoromban, ahol József Attila az örök első a költészetben, nálam Szép Ernő az örök második, utána jönnek Babits, Kosztolányi.
  4. Raymond Chandler – Hosszú álom – Mindenkivel együtt kedvencem, rajongva olvastam el sokszor.
  5. Hét évszázad magyar költészete – Mindenfélét megtalálok benne. Kedvenc versem benne Babits Mihály Esti kérdés.
  6. Nagy-Britannia autós-atlasza – Sokat használtam abban az időben utazásaimhoz, bár sose utaztam autóval.
  7. David Ashfort – Hitting the Turf (Telibe a turfot), lókönyv – Amikor lovakkal foglalkoztam ezt a könyvet igen gyakran forgattam.  Ez egy történész volt, aki pár évtizedre fölfüggesztette a szakmáját, mert a lófogadásnak áldozta magát.
  8. Evelyn Waugh – Jámbor pálya – Ottlik Gézától kaptam, első könyvem tőle, és még ma is a legkedvesebb könyveim közé tartozik. Ottlik fordította.
  9. Sam Lloyd – Sakkfeladványok – Elég gyenge amatőr játékos voltam, de mindig szerettem sakkozni. Csom Istvánnal együtt játszottunk a középiskolai sakkcsapatban, mi együtt jártunk a Petőfi Gimnáziumba. Játszottam mellette, a középiskolás csapatbajnokságon, én is középiskolás csapatbajnok lettem – a Csom mögött, aki a harmadik táblás volt – a negyedik táblán.

 

Lópályák – 46

 

Németország – 16

Írország – 9

Anglia – 8

Franciaország – 7

Ausztria – 3

Magyarország – 2

Olaszország – 1

(A fotók az 1998-as beszélgetéskor, a Gresham borozóban készültek.)