Hogy a szeretett írógépem még ma is hibátlanul működik, azt egy óbudai mesternek, Bereczki Zoltánnak köszönhetem. Ironikus módon a számítógépek szentélyétől, az Óbudai Egyetem Neumann Karától pár lépésnyire találtam meg műhelyét egy csodaszép kis mellékutcában, a Zápor utcában. Néhány hete ismét felkerestem, akkor Budapest-rajongó barátom, Gács Janó ajándékozott meg egy kis bolgár Hebros-szal. Most két ragyogó írógépem van, Bereczki Zoltánnak köszönhetően akárha vadonatújak lennének – persze azért ezeket a sorokat mégis egy laptopon pötyögöm. Kicsit könnyebb lesz a szerkesztőségnek elküldeni így az anyagot.
De Bereczki Zoltánnak hálás vagyok, hogy őrzi a régi Óbuda egy szeletét, őriz egy letűnt szakmát – és életben tart egy tárgyat, amely a huszadik században az írói, értelmiségi lét jelképe volt. Egy kultúrát, egy korszakot, amikor a használati tárgyakat még egy emberöltőn át használták – és volt értelme javíttatni azokat.
Néhány napja leültünk egy csendes, óbudai kerthelyiségben, és elmesélte az életét. Innentől átadom neki a szót, én csak lejegyeztem…
A régi Óbuda szülötte
A Kiskorona utcában születtem 1954-ben, másfél éves koromban költöztünk át a Szentendrei útra. Apám a környék közszeretetnek örvendő mindenes mesterembere volt, édesanyám pedig a PANYOVA munkásnője, mindketten dolgos, tisztességes emberek. A gyerekkori házunk egy igazi, földszintes óbudai házacska volt, hátul tűzfallal, elől egy picike saját udvarrésszel. Itt nőttem föl, itt éltünk tizennyolc éves koromig. A Raktár utcába jártam általános iskolába – és ott vetődött fel a kérdés, hogy mi legyen a gyerekből.
Nekem nagyon tetszett a műhelyek világa, már kisgyerekként nézegettem a környékünkön lévő kis sufniban a különböző reszelők, fúrók, kalapácsok kavalkádját, egy varázsvilág volt számomra. Végül egy azóta már nem létező cég, a Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat szakiskolájába vettek fel.
Tipikus lakatos képzést kaptunk, anyagismeretre, szakismeretre oktattak minket a közismereti tárgyakon felül. Az első két évben pontosan ugyanazt tanultuk, mint a lakatosok. Maga az iskola a Soroksári úton volt, de évről évre egyre többet jártunk a tanműhelybe, Kőbányára. A mai napig megvan a kalapácsom, párhuzamszorítóm, ezekkel nagyon ügyesen is bántam. Közben fokozatosan vezettek be minket az írógép világába: a tanműhelybe kijöttek az öregebb szakik, és megmutogatták a fortélyokat. A tipikus írógép, ami az „állatorvosi ló” volt, egy amerikai Underwood volt még az özönvíz előttről. Békebeli, fekete, álló, nagykocsis írógép, azt mondták: ezen a gépen minden olyan szerkezet már megvan, amely az akkori legmodernebb gyártmányokon is – tizedestabulátor, kis-nagybetű váltó rögzítővel, papírlazító. Hihetetlen, mennyi elemből áll egy írógép, mint egy élő szervezet!
A klasszikus betűkar szám negyvenkettő, irodai gépeknél akár negyvenhat betű is lehet a kosárban. Ehhez tartozik összekötődrót, alsó összekötő, billentyűkar – és ez még csak egy betű. És ott a kiváltószerkezet: a gép lelke. Ha megnyomjuk a betűt vagy a szóköz billentyűt, akkor lép egyet a kocsi. Ezt a lépést egy komplett szerkezet végzi: a kocsin egy fogasléc van, és ebben a szerkezetben van kettő darab kés: egy fix, úgynevezett álló kés és egy mozgó kés, ami ki-be járkál, és az állóba ütközik a foga. Ez egy mechanikai remekmű.
„Tessék megfogni azt a szalagot!”
Nekünk otthon nem volt írógépünk, nekem is csak azután lett, hogy elkezdtem dolgozni. A Fővárosi Vegyesipari Vállalat irodagépjavító részlegénél helyezkedtem el. Két évet voltam katona, 1974-től 1976-ig. Mielőtt bevonultam, húszéves koromig ott dolgoztam a „vegyesnél”, de nem az írógépes-számológépes részlegben, hanem a pénztárgépesnél. Először ezzel kezdtem el foglalkozni a Hegedűs Gyula utcában.
A pénztárgépes szakik a réges-régi, ezüstcirádás, fafiókos National pénztárgépek rejtelmeibe avattak be minket. Klattyogtak, klinkeltek ezek a nem evilági, mesebeli szerkentyűk, melyek a csemegeüzletek, gyógyszertárak, cukrászdák jellegzetes tartozékai voltak. Nagy, böszme, szénkefés motorjuk volt, de áramszünet esetén kurblival is működtek. Miközben javítgattuk őket, minden délután úgy néztünk ki, mintha kékfestők lennénk. Az, hogy gumikesztyűben dolgozzunk, szóba sem jöhetett. „Tessék megfogni azt a szalagot!” – mondták a mesterek, nem lehetett finnyáskodni.
Aztán átnyergeltünk a számológépekre. Még javában használatban voltak a svéd Odhnerek, azok voltak a számológépek királynői: a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig nagyjából azonos elvek szerint gyártott, mechanikus számológépek, oldalukon az elmaradhatatlan tekerővel, a kurblival. Meg másolataik, a szovjet Félixek, BK-1-ek, kalapácslakk burkolattal. A svéd Facitok, a jugoszláv Calcorexek, a német Brunsvigák is hozzánk kerültek, fantasztikus, kegyetlen mechanikákkal. Zsebszámológépekkel még nem foglalkoztunk, de elektromechanikus csodák már léteztek: főleg német Ascoták, Rheinmetallok és még sok másféle is. Leírásokat alig kaptunk hozzájuk, a műszerész generációk adták át egymásnak a szervizelési trükköket, sok füzetkébe körmöltem én is ezeket a titkokat.
Egy mai pénztárgépet megjavítani sokkal egyszerűbb: ma már nem javítunk, hanem cseréljük az alkatrészeket. Csak azt kell tudni, mit kell kivenni, hol a hiba. Abban az időben tömérdek alkatrészen kellett kiismerni magunkat. Bérszámfejtések, könyvelések dolgoztak ilyen számológépeken. Voltak próba műveleteink, amelyekről tudtuk, milyen eredményt kell kapni, hogy észrevegyük, ha „csal a gép”. Ha elcsalt valamit, nem jó fizetést osztottak a vállalatnál…
Az irodagépeket elég szigorúan vették, a Metrimpexnek, a Megyei Tanácsnak és hasonló, komoly, nagy belvárosi cégeknek, intézményeknek dolgoztunk – ők voltak a szerződött partnerek.
A katonaság után szerettem volna jobb fizetést kapni, de azt mondták, bérfeszültség van. A Szépvölgyi úton létezett a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, átmentem hozzájuk házi műszerésznek. Volt egy külön kis műhelyünk, ott ketten eldolgozgattunk, a saját adminisztrációjuknál lévő gépeket javítottuk. Mi voltunk a 188-as mellék – ha hívtak minket a tárcsás telefonon, akkor kiszálltunk a részleghez, és helyben megbütyköltük a hibás gépet. Nagyon vegyes volt a géppark, a nagyon régi, hagyományos típusoktól a korszerű, NDK Optima, Robotron gyártmányokig, a villanyírógépekig.
Az MMG-ben kaptam egy fülest, hogy sokan kiváltják az ipart, a Tanácsban lehet kisiparos engedélyt kérni, hogy mellékállásban, szabadon dolgozhassunk. Csak számlatömb, bélyegző kellett hozzá. Elkezdtem én is mellékesként kisiparoskodni. Akkoriban Békásmegyeren laktam, a félszoba és a WC között volt egy beugró gardrób, úgy egyhúsz széles, egyötven mély fülke, ott rendeztem be az első privát műhelyemet. Annyi megrendelést kaptam, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam otthon, reggel meg menni kellett az MMG-be.
Neonfényes Zápor utca
Egy idő után felvetődött, hogy ez legyen a főállásom. Így igényeltem ki 38 évvel ezelőtt a kis Zápor utcai műhelyt. A harmadik kerületi tanács ajánlotta fel ezt a helyiséget, ami előtte egy picike szuterén lakás volt. Akkoriban számolták fel az üzletből kialakított szükséglakásokat. A régi lakók minőségi csereként kaptak egy panelt. Ezek a szuterén lakások balesetveszélyesek voltak, a bevezetett gáz könnyen megült bennük. 1982 nyarán kezdtem el átalakítani, decemberre készültem el. A cégért én magam terveztem, egy környékbeli lakatosműhely gyártotta le. Kívül van egy plexi, azon belül a tejplexi a ráragasztott, térhatású betűkkel, és belül neon világítja meg. Ma már ritkán kapcsolom föl…
Lassanként kialakult az ügyfélköröm. Eleinte mindenen meglepődtem, ami nagyon régi vagy nagyon új készülék volt. Olyat sosem mondtam, hogy nem tudom megjavítani – átvettem javításra, ha pedig megakadtam, körbekérdeztem a kollégákat, ki tud segíteni tanáccsal. Rengeteg gép ment át a kezeim között. Akkorra már a zsebszámológépek is divatba jöttek. A Sharp EL-230 típus volt a sláger, két ceruzaelemmel működött, sokan még elemcsere erejéig sem mertek hozzányúlni, belefolyt az elem. Egy ilyen gép egy félhavi fizetést ért, én párszáz forintért megjavítottam, kitakarítgattam. Külön kihívás volt az LCD kijelzők helyreállítása.
Eleinte írógépből hoztak többet, számológépekkel például a könyvelők, házmesterek, közös képviselők dolgoztak. Jöttek persze a mérnök urak is a főiskoláról. Hozták a számológépüket, írógépüket, még szabadkoztak is, hogy meg tudnák csinálni, csak nincs idejük rá. Ők meg tudnák csinálni – én meg is csináltam.
Az ismertebb nevek közül megfordult nálam Zsurzs Kati színésznő, Darnyi Tamás úszólegenda. Őket megjegyeztem, de nem szoktam faggatózni, hogy ki mivel foglalkozik – és mire használja az írógépét vagy számológépét. Persze van jócskán olyan, aki maga kezd el mesélni.
Mivel egy mellékutcában van az üzlet, főleg a környékbeliekből áll a vevőköröm. Közéjük tartozott a pár háznyira lakó Göncz Árpád is. Amikor először jött hozzám, nem ismertem meg. Akkor még mint író-műfordító volt ismert. Nagyon korrekt, szeretetreméltó, közvetlenül udvarias ember volt. „Mester úr, hoztam egy írógépet, szeretném, ha megjavítaná.” Miután elment, leesett a húszfilléres, hogy ki ő. Amikor megcsináltam a gépet, felhívtam, beugrott érte – és hozta a másik példányt. Ugyanis két Erika táskaírógépe volt, nagyjából félévente csináltatta meg őket, sosem maradhatott írógép nélkül. Egy idő után az egyik kedvenc ügyfelemmé vált. Soha semmit nem vitatkozott az áron. Volt, hogy semmi baja nem volt az írógépnek, de velem átnézette, kitisztíttatta, beletetetett egy friss szalagot. Már államelnök volt, amikor egyszer még elküldte a sofőrrel mindkét gépet, majd még a felesége is bejött hozzám egyszer. Utána már nem kaptam tőle megrendelést. De a szívem csücske ez a történet, az, hogy az ügyfelem volt.
Egy korszak vége
Valamikor az 1990-es években már nagyon lehetett sejteni, hogy kifut az írógép – és ez rosszul érintett. Két kollégával dolgoztam itt tizenkét évig, a beosztottjaim voltak. Észrevehető volt, hogy az írógép, számológép munka elapad. Én a modernebb pénztárgépek irányába képeztem tovább magam, egy kolléga pedig beleásta magát a számítógépek világába. Elég szűkösen, de megvoltunk hárman a műhelyben.
1991–1992-ben vezették be az adómemóriás pénztárgépeket, ezek még hagyományos pénztárgépek voltak, de egy adattárolóval, ún. „fekete dobozzal” felszerelve – az ezzel kapcsolatos tanfolyamon vettem részt, és szerződést kötöttem egy céggel, amely munkát is adott: jó pár kocsmában, közértben javítgattam a pénztárgépeket a környéken. Azért az írógépek is sokáig szolgáltak, meglepő helyeken is. A rendőrségnél a közelmúltig használtak Robotron 202-eseket meg Optimákat az őrsökön, ezekkel vették fel a jegyzőkönyveket még a XXI. század elején is.
A Margit Kórház is kompletten az „én cégem” volt. Még az ezredforduló után is használtak írógépeket. Az idős ügyeletes orvos beakasztotta a nagyujját a táska Erikába, odakocogott a kórterembe, az ölébe vette – és szépen fölvette a kórismét. Aztán bevitte az orvosi szobába, és a legépelt szöveget átpötyögte a számítógépes adatbázisba.
A proszektúra irodáján is ott zümmögött a Robotron még egy-két évvel ezelőtt is. Akkor már nem dolgoztam nekik, de még megvolt a névjegyem – és felhívtak, hogy meghibásodott a masina a kórbonctanon. Meglepődtek, hogy még felveszem a telefont, és nagyon örültek, hogy megreparáltam a kiszolgált jószágot.
A munkanapjaim nagy részét manapság a 2014-ben bevezetett online pénztárgépek javítása teszi ki. A műhelyemben ma már egyedül vagyok, de az továbbra is az írógépek birodalma: ez a szerelmem. A szakmában eltöltött közel fél évszázad alatt annyi géppel találkoztam, hogy napokig tudnék mesélni róluk. Vannak kedvenceim: a kovácsoltvas oldalú Ideal írógépem, amelynek kocsiját egy felhúzó karral lehetett a sor elejére húzni, ez egy valódi kuriózum. Akárcsak a felhajtható kocsis Remington irodai gépem 1902-ből: ez alulról ütötte a hengert, és hihetetlen, de 25 mm széles szalagja van.
Most is vannak kuncsaftjaim, sőt! Érzékelhető egy reneszánsz is. Van, aki a családi Remington Portable-t újíttatja fel, a másik az esküvői meghívója borítékjait címezi a nagypapa írógépén. Sokan dísztárgyként restauráltatják az igen értékes vagy családi emlékként megőrzött példányokat. Egyszer egy fiatalember pedig azért jött hozzám, mert a fejébe vette, hogy a doktori disszertációját írógépen írja meg, erre az egyetem adott lehetőséget, biztos „benne felejtődött” a szabályzatban. Meglepődhettek, amikor beküldte a vaskos irományt, de nem szólhattak egy rossz szót sem. Egy kedves úr nemrég azért javíttatta meg a Silver Reed táskagépét, hogy a lánya klimpírozhasson rajta játékból. Kinek hóbort, kinek rajongás tárgya az írógép – és azért még most is van egy-két idősebb író, aki ragaszkodik hozzá. A környéken lakó Györke Zoltán is hűséges ügyfelem, és a könyvei tiszteletpéldányával is megajándékoz.
Egyszer meg bejött hozzám egy 91 éves, szálfaegyenes aggastyán. Mint a satu, úgy szorította meg a kezem. Azt mondta, úgy javítsam meg azt a masinát, hogy a századik szülinapján is működjön még. Úgy tudom, megérte a centenáriumát – és az írógép is működött…
