Mit is adott hozzá Óbuda-Békásmegyer a százötven éve egyesített főváros labdarúgásához? Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy elsősorban játékosokat, hiszen hiába szerepelt kerületünk legmagasabban jegyzett klubja, a III. kerületi TVE 1913–1937 között megszakítás nélkül közel negyed évszázadot a mindenkori magyar első osztályban – és tért vissza oda egy-egy szezon erejéig a ’90-es évek második felében –, eredményességben nem lehet egy lapon említeni az olyan sokszoros bajnok, a nemzetközi futballban is komoly eredményeket elért budapesti klubokkal, mint az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas. A III. kerületi TVE-n kívül volt még egy másik, magyar élvonalban szerepelt, korszakos, de meglehetősen sajátos kötődéssel bíró klubja is Óbudának, a 33 FC (később Budai 33, majd Budai 11), mely a magyar labdarúgás hajnalától, 1901-től 1938-ig döntően az első osztályban játszott, ám óbudai bejegyzésén kívül más kötődéssel nem bírt, és saját pályával sem rendelkezett, mindig másoktól bérelt.
Ennek ellenére Óbuda az 1938-as és 1954-es világbajnoki ezüstérmes, valamint az 1968-as olimpiai bajnok gárdába is adott meghatározó játékost, amihez olyan további III. kerületi csapatok nevelőmunkája is szükségeltetett, mint például az Újlaki FC, Gázművek, Csillaghegy. Utóbbi kettő az 50-es évek elején a másodosztály élcsapatai közé tartozott, de sok helyi üzemnek volt saját pályája, még többnek rajtuk játszó együttese, és akkor az egykori grundokról még nem is beszéltünk, ahol a későbbi válogatottak a labdarúgás alapjait elsajátították. Válogatottunk – mint minden ilyen típusú összeállítás – nyilván szubjektív, azonban a teljes 20. századot lefedve igyekeztünk olyan játékosokat beválogatni, akik Óbuda-Békásmegyerről indulva, vagy itt (is) játszva/élve futottak be említésre méltó, sok esetben kiemelkedő labdarúgó karriert. Csatárok terén a bőség zavarával küzdve néhányan a hagyományos posztjuktól eltérően, a középpályán kaptak helyet. A névsor erősségét jól jelzi, hogy olyanok maradtak ki belőle, mint a Flórián tér mellett született Schaffer „Spéci” Alfréd, a magyar futball egyik első profi játékosa, Polgár Gyula, az 1938-as vb döntő bal bekkje (korábban a Budai 11 tagja), Sipos “Tüdő” Ferenc, a hatvanas évek legendás középhátvédje, Tichy Lajos országos, de legalábbis újlaki cimborája, vagy a Csillaghegyről indult Pál Tibor, az 1960-as olimpia bronzérmese.
Kapus – Brockhauser István (12)
Budapest, 1964.05.03.
A ’90-es évek első felének tízszeres válogatott hálóőre, aki a Váci Izzóban lett élvonalbeli játékos. 1988-ban visszatért nevelőegyesületéhez, az Újpesthez, négy szezont követően pedig átigazolt a Kispest-Honvédba, ahol szűk négy évet töltött el. Mindkét helyen megnyerte a magyar bajnokságot és a kupát is. Rövid győri kölcsönjátékot követően, 1996 nyarán Belgiumba igazolt a KRC Genkhez, ahonnan 2002-ben közönségkedvencként, kétszeres belga bajnokként és kupagyőztesként jött haza.
Harmadikos korában költözött át családjával Kelenföldről Óbudára, a Miklós utcába, ahol a Harrer Pál Általános Iskola beton kézilabdapályája jelentette a grundot, vagy ha füves játéktérre vágytak, akkor átbicikliztek a Hajógyári-szigetre. Ekkor még a mezőnyben játszott, és nem is gondolta, hogy hamarosan kapus lesz belőle, nem is akármilyen.
Balhátvéd – Horváth József (13)
Budapest, 1949.05.21.
Tizenegyszeres válogatott, 1974-ben az év labdarúgója Magyarországon, az Újpesti Dózsával 1969-75 között sorozatban hétszer bajnok, mellette háromszoros kupagyőztes, BEK elődöntős, Vásárvárosok kupája döntős. 1975 nyarán egy Honvéd elleni tornamérkőzésen akaratlanul súlyos sérülést okozott, amiért fél évre eltiltották, és főleg emiatt külföldre távozott. Előbb Svájcba, utána Spanyolországba, majd az NSZK-ba ment, utóbbi helyen már játszhatott is, végül 1978-ban az USA-ba szerződött, ott telepedett le, de évente egyszer ma is hazalátogat.
Édesapja a Gázművekben focizott, és a család a gázgyári munkástelepen lakott (illetve lakik a mai napig), így ő maga is a gázgyáriak igazolt labdarúgója volt, előbb a serdülőben, utána az ifjúsági gárdában, de már 16 évesen felhívták a felnőttek közé, ahonnan 1967-ben igazolt át a Budapest Spartacusba, majd egy évre rá az Újpestbe.
Középhátvéd – Börzsei János (14)
Budapest, 1921.10.09. – Budapest, 2007.08.30.
1948-56 között huszonháromszoros válogatott, az Aranycsapat fontos kiegészítő embere Lóránt Gyula tartalékjaként. 1942-ben mutatkozott be a felnőttek között az akkor első osztályú Elektromosban, és egy 1946-os rövid kolozsvári kitérőt követően egészen pályafutása végéig, 1957-ig az MTK-t erősítette, ahol kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes és Közép-európai Kupa-győztes lett. Visszavonulása után nyugdíjba vonulásáig központi sportszervezeteknél dolgozott sportvezetői beosztásokban.
Óbudai gyerekként Hidegkuti Nándorral focizott együtt a grundon, illetve igazolt játékosként 1933-1941 között a III. kerületi TVE korosztályos csapataiban játszott.
Jobbhátvéd – Dunai (Drestyák) Lajos (15)
Budapest, 1942.11.29. – Budapest, 2000.12.18.
Kétszeres válogatott, négyszeres olimpiai válogatott. Előbbiben csak az 1966-os angliai világbajnokságra felkészítő két barátságos meccsen kapott kezdő szerepet, utóbbiban viszont az 1968-as, aranyérmet hozó mexikóvárosi olimpia utolsó négy meccsét is végigjátszotta. 1964-74 között 233 találkozón lépett pályára az MTK-ban, akikkel egyszeres magyar kupagyőztes.
A Csillaghegyi Téglagyár csapatában, az Építőkben kezdett el futballozni, ahol 1953-61 között szerepelt, majd a harmadosztályú III. kerületi TTVE-be igazolt, 1964-ben feljutottak a másodosztályba, ekkor vitte el az MTK.
Balszélső – Titkos (Titschka) Pál (16)
Budafok-Kelenvölgy, 1908.01.08. – Budapest, 1988.10.08.
21 évesen mutatkozott be a válogatottban, amit 1938-ig további 47 alkalom követett. 1937-ben az év magyar labdarúgója, az 1938-as világbajnoki ezüstérmes gárda tagja, a döntőben az ő góljával egyenlítettünk 1-1-re. A komplett 30-as éveket felölelő Hungáriás (MTK-s) időszakában kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, ezt követően még 1944-ig a Kispestben focizott, ahol elkezdett edzősködni. Később az egyiptomi válogatottat is irányította.
1926-tól az akkor elindult profi élvonalbeli bajnokságban három szezont játszott a Budai 33 FC színeiben, ahol ötven mérkőzésen hét gólt ért el.
Baloldali középpályás – Kompóti (Kléber) Gábor (17)
Budapest, 1901.05.23. – Budapest, 1973.10.15.
1922-1931 között huszonháromszor ölthette magára a válogatott mezét, ebből négyszer a közép-európai csapatoknak kiírt Európa-kupa mérkőzésein. 1924-ig a III. kerületi TVE fedezete, innen hívták be először a nemzeti együttesbe, majd került az MTK-ba, ahol kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes. Később edzőnek állt, és 1949-től 1965-ig négy élvonalbeli együttest is irányított.
Középső középpályás – Sikesdi Gábor (18)
Dorog, 1960.08.29.
Háromszoros olimpiai válogatott. Tokodról indulva Tatabányán mutatkozott be a felnőttek között az élvonalban 1980-ban. Háromévnyi, katonasággal megszakított dorogi NB II-es szereplést követően 1983-1991 között a Honvéd meghatározó védekező középpályása. A kispestiek törtélelmének egyetlen hatszoros bajnoka, kétszeres kupagyőztes. Két, másodosztályú dorogi szezon után 1993/94-ben a III. kerületi TVE játékosa az NB II-ben.
Jobboldali középpályás – Müller Sándor (19)
Budapest, 1948.09.21.
1970-82 között tizenhétszer lépett pályára a válogatottban, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vett együttes tagja. 1968-ban igazolt a Vasasba, ahol 1980-ig a klub korszakos játékosává nőtte ki magát, kupagyőztes és az 1977-es, máig utolsó angyalföldi bajnokcsapat játékmestere. 1980-83 között egy szezon erejéig a belga Royal Antwerp FC, kettőig a spanyol Hércules CF Alicante játékosa.
1965-68 között a III. kerületi TTVE-ben nevelkedett.
Jobbszélső – Páling Zsolt (20)
Budapest, 1969.02.16.
Kétszeres válogatott. A KSI-ben nevelkedett, 1986-ban igazolta le a Ferencváros, ahol 1988-1999 között játszott a felnőttben, így részese volt az 1995-ös Bajnokok Ligája szereplésnek is. A zöld-fehérekkel háromszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes. Az 1996/97-os szezonban az FTC kilenc mérkőzésre kölcsönadta az akkor éppen NB I-es III. kerületi TVE-nek.
Hatévesen költöztek a családdal egy Harrer Pál utcai panelbe, a Harrer Pál Általános Iskolában tanult, később Békásmegyeren lakott.
Baloldali csatár – Palotás (Poteleczky) Péter (21)
Budapest, 1929.06.27. – Budapest, 1967.05.17.
1950-1956 között huszonnégyszer szerepelt a válogatottban, és összesen tizennyolc gólt szerzett. Az 1952-es olimpiai bajnoki címhez Helsinkiben négy gólt tett hozzá. Az Aranycsapat világbajnoki ezüstérmes tagja 1954-ben. Hidegkuti Nándor előtérbe kerüléséig ő játszotta a hátravont középcsatár szerepét. 1948-1959 között 231 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, ezeken a meccseken összesen 156 találatot jegyzett, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes.
Óbudán született és nőtt fel, a III. kerületi TVE-ben 1945-1948 között játszott.
Jobboldali csatár – Fischer Pál (22)
Pilisszántó, 1966.01.29.
19-szeres válogatott. A Budapesti Építőkben lett igazolt labdarúgó, de mellette 16 évesen feketén játszott a Pilisszántó felnőtt csapatában is, innen vitte el 1984-ben a Ferencváros, ahol nagyon hamar közönségkedvenccé vált. 1989-ben egy évre kölcsönbe az Ajax Amsterdamhoz került (ahol Dennis Bergkamp volt a sofőrje!), és 14 meccsen 7 gólt rúgott, megnyerték a holland bajnokságot, majd egy év után visszatért az FTC-be, ahol kupagyőztes lett. 1991-ben Siófokra igazolt, ott gólkirályi címet, a következő évben a Honvédban játszott, ott bajnoki címet nyert. Játszott még a Sopronban és a Vasasban, majd egy horvát kitérőt követően alacsonyabb osztályú klubokban, így többek között 2000 tavaszán a III. kerületi TVE-ben is.
Kapus – Zsák Károly (1)
Budapest, 1895.08.30. – Budapest, 1944.11.02.
Korának meghatározó, Európa-szerte ismert hálóőre, aki ideális alkata mellett technikai képességeivel is kitűnt pályatársai közül, sokuknak adva követendő példát. 1912-ben tizenhét évesen állt először a nemzeti csapat kapujában, és 1925-ig összesen harminc alkalommal kapott rá újabb lehetőséget. A húszas évek elején bal kezének gyűrűs ujja eltörött, amit későbbi folyamatos fájdalmai miatt amputáltatott, így négy ujjal védett tovább. Egyetlen felnőtt klubját, a 33 FC-t 1909-től 1928-ig szolgálta hűségesen, ahol a 11-eseket is rendszeresen ő rúghatta. 1915-től az Óbudai Gázgyárban dolgozott, így a ’20-as években a 33 FC mellett gyakran védett a budapesti üzemek, hivatalok és intézetek számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzéseken a Gázművek színeiben.
„De van nekem még egyéb sérülésem is – ezzel a szekrényből hatalmas csomó fénykép került elő s köztük két Röntgen-kép – látja, ezek a könyökeim, ezek az apró foltok a levált, csontszilánkok. Verebély tanár úr fedezte fel őket. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.”
Részlet Zsák Károly nyilatkozatából, Nemzeti Sport 1926. április.
Balhátvéd – Bíró (Bier) Sándor (2)
Füzesabony, 1911.08.19. – Budapest, 1988.10.07.
1932-1946 között ötvennégyszer játszott a válogatottban, az 1938-as franciaországi világbajnokságon második helyezett együttes védelmének oszlopa. Klubszinten a legnagyobb sikereit a Hungáriával (MTK-val) aratta, 1936-ban és 1937-ben bajnok, 1940-ben az év labdarúgója. 1940-től egy szezonig a BSzKRT, a háború végéig az Újpest játékosa, majd három évre visszament az MTK-ba, ahol pályafutása során összesen 240 bajnokit játszott.
A III. kerületi (akkor éppen) FC-ben 1926-tól 1934-ig szerepelt, a felnőttek között a már profi első osztályban, az 1931-ben kupagyőztes csapat tagja. Játékoskarrierjét is itt fejezte be 1949-ben, utána edzőnek állt. Csillaghegyen, a Botond utcában lakott. Vidor Miklós regénye, A hátvéd halála és feltámadása egy gombfoci-játékos, a Bíró Sándort megtestesítő gomb elvesztése és pótlása körül játszódik.
„A sikeres sportember – három év után! – villamosvezető lehetett a BSZKRT-nál és eredményeire való tekintettel állandó délelőttös beosztást kapott az 5-ös villamoson. Ez a járat Óbuda Fő tér és a Nagyvárad tér között közlekedett.
– A munka után Sanyi bácsi kocsiba vágta magát és rohant az edzésre? – kérdeztem.
– Nekem soha nem volt autóm. Inkább kerékpároztam, vagy futottam!
– Az országszerte népszerű Bíró Sándor futott az utcán?
– Miért, szégyen az?”
Részlet Prohászka György visszaemlékezéseiből. Magyar Honvéd, 1992. első félév
Baloldali középhátvéd – Garaba Imre (3)
Vác, 1958.07.29.
A teljes ’80-as éveket felölelő válogatottbeli szereplését 1991-ben zárta le 82 részvétellel. Részt vett az 1982-es spanyolországi és 1986-os mexikói világbajnokságon, ahol mind a hat meccsen végig pályán volt. Vácról került a Honvédhoz huszonegy évesen, az ott eltöltött nyolc szezonja során négyszer nyert bajnokságot és egyszer magyar kupát, 1982-ben az év labdarúgója. 1987-től két szezont a francia másodosztályú Stade Rennais-ben, hármat a belga elsőosztályú Charleroiban töltött, hazatérése után a BVSC-ben fejezte be az aktív játékot.
Édesapja főnöke a III. kerületi TTVE edzője volt, így került Sződligetről Óbudára, ahol már igazolt játékosként megtalálták végleges posztját a védelem közepén. 1972-76 között a kék-fehérek serdülő, majd ifjúsági gárdájában játszott, és még kiskorúként bemutatkozhatott a felnőttek között a harmadosztályban.
„ – Emlékszik, Imre, a harmadik kerületi napokra, a játékosokra, az edzőjére?
– Nemcsak emlékszem, hanem mindig szeretettel gondolok vissza a kék-fehérben eltöltött szép napokra. Edzőmre, Marada Győző bácsira, a fiúk közül például Láng Pistára, Budács Antalra és a többiekre. Nemcsak játékostársak, hanem jó barátok is voltunk.”
Garaba Imre nyilatkozata a Hajrá Kerület! a III. TTVE műsorfüzete (1981) számára
Jobboldali középhátvéd – Mészöly Kálmán (4)
Budapest, 1941.07.16. – Budapest, 2022.11.21.
A magyar labdarúgás ikonikus egyénisége, 1961-től 1971-ig hatvanegyszeres válogatott, kétszeres világ- és Európa-válogatott. Az 1962-es chilei és 1966-os angliai világbajnokság mind a nyolc meccsét végigjátszotta – mindkét bajnokságtól egyaránt a negyeddöntőben búcsúztunk. Az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokság bronzérmese. Egyedüli felnőtt csapatát, a Vasast 1959-1972 között 279 meccsen erősítette, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa-győztes, az év magyar labdarúgója 1962-ben. Visszavonulása után három időszakban is a magyar válogatott szövetségi kapitánya, közöttük hazai és külföldi kluboknál edző. Az egyetlen magyar, aki játékosként és szövetségi kapitányként is részt vett világbajnokságon.
Városmajori gyerekként fedezte fel a III. kerületi (akkor éppen) Vörös Lobogó Textilfestőtől Kóródi Rezső 1952-ben, és vitte magával a Hévízi útra, ahol 1958-ig rúgta a bőrt az utánpótlásban, innen igazolta le a Vasas.
„- Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a texilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. A tehetségek kibontakozása magasabb osztályú csapatban, nagyobb tudású játékosok körében könnyebben mehet végbe. Ezért léptem át a Vasasba, ahol 61 válogatottságig vittem. Állítom azonban, hogy az óbudai évek döntőek voltak pályafutásomban.”
Részlet Mészöly Kálmán nyilatkozatából a 100 évnek is egy a vége. A III. kerületi TTVE története 1887-1987 című kiadványban.
Jobbhátvéd – Kehrling Béla (5)
Szepesszombat, 1891.01.25. – Budapest, 1937.04.26.
Az egyetemes magyar sporttörténet legsokoldalúbb alakjainak egyike. 1914-1916 között négyszeres labdarúgó válogatott, az 1910/11-es szezonban a 33 FC, majd 1916-ig a Magyar AC futballistája, legnagyobb sikereit mégis más sportágakban szerezte. Asztaliteniszben az 1926-os világbajnokságon csapatban első, párosban második lett. Leginkább teniszezőként ismert, 1911-1934 között a MAC játékosaként harmincnégyszeres országos bajnok (16 egyéni, 12 páros, 6 vegyes páros) szabadtéren, nyolcszoros (3 egyéni, 2 páros, 3 vegyes páros) fedett pályán, de még többek között egyszeres szlovák, osztrák, német bajnok is egyéniben. A tenisz válogatottban részt vett az 1912-es stockholmi és 1924-es párizsi olimpián, szűk egy évtizedig a Davis Kupa csapat tagja. 1914-ben nem hivatalos világbajnoki bronzérmes párosban, 1925-ben és 1926-ban a wimbledoni tornán harmadik, ugyancsak párosban. Mindezek mellett indult atlétikai és tornaversenyeken, télen pedig a Budapesti Korcsolyázó Egyletben jéglabdázott, továbbá tátrai bob viadalokon is szerepelt.
Édesapja egy kelmefestő- és ruhatisztító-üzem tulajdonosa volt Óbudán – ő maga a „puceráj” után kapta a „Puci” becenevét is -, az Óbudai Torna Egyletben (OTE) kezdett el sportolni, és az Árpád Gimnáziumban tanult, majd érettségizett le.
Balszélső – Tichy Lajos (6)
Budapest, 1935.03.21. – Budapest, 1999.01.06.
Hetvenkét válogatott mérkőzésén ötvenegyszer volt eredményes, az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is húzóember, nyolc találkozón hét gólt szerzett. Az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmese. 1953-ban igazolta le a Honvéd, ahol játékosként tizennyolc évet töltött el, ezalatt kétszeres bajnok, ötszörös gólkirály, egyszeres magyar és Közép-európai Kupa-győztes. 320 bajnokin 247 találatot jegyez. Visszavonulása után a Honvéd ifjúsági, majd 1976-1982 között felnőtt csapatának edzője, 1980-ban bajnok a kispestiekkel.
A hatvanas években Óbudán, az Árpád Fejedelem útja – Szépvölgyi út sarkán laktak. Feleségével, Lehoczky Zsuzsa színésznővel Újlak társasági életét törzshelyükről, a Csilla presszóból uralták.
„Személyesen is ismertem, a hatvanas években ő is és a legjobb barátja, Sipos Feri is Óbudán lakott. (…) Akkor még a 11-es villamos járt a Corvin utcában. Én is a férjemmel utaztam a Margit híd felé, ezen a villamoson utazott Tichy Lajos, Sipos Ferivel. Mivel felül a kocsi már tele volt, ők a peronon utaztak. Mikor a kocsi a megállóhoz ért, fiatal lányok álltak a megállóban. Lajos csibészesen odanyomta az orrát a kocsi ajtajához, és integetett a lányoknak. Mondanom sem kell, mindenki nevetett. Lajos bohém, jó kedélyű, barátságos fiatalember volt.”
Részlet egy olvasói levélből Tichy Lajos halálakor, Népszava, 1999. január
Támadó középpályás – Albert Flórián (7)
Hercegszántó, 1941.09.15. – Budapest, 2011.10.31.
A magyar futball utolsó, nemzetközileg is kiemelkedő játékosa, egyetlen Aranylabdása 1967-ben. 1958-1974 között hetvenötszörös válogatott, kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott. Világbajnoki résztvevő 1962-ben Chilében (három meccsen négy gól, köztük az Anglia elleni győztes) és 1966-ban Angliában. Olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes 1960-ban Rómában, illetve 1964-ben Spanyolországban. 1952-ben Hercegszántóról hívták fel az FTC toborzójára, ahol kiválasztották, 1958-ig a klub utánpótlásában nevelkedett, majd 1974-ig a felnőtt csapat tagja, rögtön meghatározó játékosa. 537 ferencvárosi felnőtt meccsén 383 gólt szerzett, négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 1965-ben Vásárvárosok Kupája győztes, 1966-ban és 1967-ben az év magyar labdarúgója.
A ’90-es évek közepétől Csillaghegyen, a Gyepes utcában lakott, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra.
„A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.”
Részlet Albert Flórián nyilatkozatából a Napút 2009-es Óbuda különszámában.
Jobbszélső – Hidegkuti (Dvornyik) Nándor (8)
Budapest, 1922.03.03. – Budapest, 2002.02.14.
1945-1958 között hatvankilencszer tagja a válogatottnak, az Aranycsapat meghatározó játékosa, a hátravont középcsatár fő megtestesítője, 1952-ben olimpiai bajnok Helsinkiben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban, az Évszázad mérkőzésén három gólt lőtt Angliának. 1943-ban igazolt az Elektromosba, és játszott először az NB I-ben, innen került a háború után a zuglói Herminamezei AC-hez, ahonnan 1947-ben az MTK-be ment. A Hungária körútiakkal 1958-ig 302 mérkőzést játszott, melyeken 202 gólt szerzett, háromszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes, 1953-ban az év labdarúgója Magyarországon. Edzőként is nagyot alkotott: olasz kupagyőztes és KEK-győztes a Fiorentinával, bajnok a Győrrel, ötszörös egyiptomi bajnok az Al-Ahly Cairoval.
Óbudán született és nőtt fel, szüleivel a Körte utcában lakott, nősülése után a Kiscelli utcában. A Margit Kórház melletti grundokon rongylabdát rúgva sajátította el a sportág alapjait, legtöbbször még kapusként funkcionálva. A helyi Újlaki FC kölyökcsapatának intézője azonban középcsatárként látta hasznosabbnak, tizenhat évesen már ekként is játszott az UFC felnőtt csapatában, ahonnan 1940-ben elvitte az NB II-es Gázművek, ahol 1943-ig szerepelt.
„Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát. Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki!”
Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Őszi számában megjelent Hidegkuti Nándor-interjúból.
Baloldali csatár – Schlosser Imre (9)
Budapest, 1889.10.11. – Budapest, 1959.07.18.
A magyar labdarúgás hőskorának egyik, ha nem legemblematikusabb alakja, mai értelemben vett sztárja, akinek nevét az egész kontinensen ismerték, itthon pedig ezrek zarándokoltak ki a meccseire, csak hogy láthassák játszani. 1906-tól 1927-ig, több mint húsz éven át hatvannyolcszor ölthette magára a címeres mezt, melyben ötvennyolc gólt szerzett. Tizenháromszoros magyar bajnok (hétszer az FTC-vel, hatszor az MTK-val), hétszeres magyar gólkirály, kétszeres kupagyőztes, előbbi kettő ma is élő hazai rekord. Az év magyar labdarúgója 1912-ben. 318 magyar első osztályú bajnoki meccsén 417 gólt ért el, közülük az utolsót 1927 őszén a Budai 33 színeiben.
A legendás „Slózinak” a Budai 33 mellett további III. kerületi kapcsolata, hogy nagyobbik fia családja Csillaghegyen lakott a Zöldfa utcában, ahol rendszeresen vendégeskedett, és 1944 végén két hónapot ott töltve vészelte át az ostromot. Unokája miatt később a csillaghegyi focipályán is gyakran feltűnt, a felnőtt csapat a mérkőzéseit sokszor vele hirdette plakátjain.
„A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követték a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig.”
Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Nyári számának Slózi és az óbudai szál című cikkéből.
Középcsatár – Orth György (10)
Budapest, 1901.04.30. – Porto, 1962.01.11.
Puskás mellett minden idők legjobbjának tartott magyar labdarúgója, játék-intelligenciája, technikai tudása és az összes poszton magas színvonalon való bevethetősége kiemelte a többiek közül, karrierjét azonban 1925-ben, fájóan korán ketté törte egy súlyos térdsérülés. 1917-től tíz éven át játszott a válogatottban, összesen harminckét alkalommal, tizenhárom gólt szerezve. Tizenhat évesen mutatkozott be az MTK felnőtt gárdájában is, amit egy 1923-as bécsi kitérőt leszámítva 1929-ig erősített, ezalatt sorozatban nyolcszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes és háromszoros gólkirály, az év labdarúgója 1918-ban. 1932-ig, három szezonon át a Budai 11 játékosa, utána rövid ideig a Bocskai játékosedzője, és még ugyanebben az évben végleg külföldre távozott, ahol szinte minden szezonban más nyugat-európai vagy dél-amerikai együttes edzője, kezdetben játékos-edzője lett, többek között Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru szövetségi kapitánya.
„ – Villamosjegy! – Vallay, a kapufának dőlve, félig a szendvicsébe, félig Minariknak mondja a szokásos követelését.
(Itt a párbeszéd félbeszakad, mert Vallaynak sürgős és fantasztikus védenivalója akadt. Minarik is hüledezik, de csak egy pillanatra, mert eszébe jut a frappáns visszavágás.)
(Részlet Sándor Pál: Régi idők focija című filmjéből.)
Jobboldali csatár – Esterházy Márton (11)
Budapest, 1956.04.09.
A nyolcvanas évek huszonkilencszeres válogatottja, a híres Esterházy famíliából ő jutott a legmagasabb szintre a labdarúgásban, pedig négyük közül Péter testvérét tartották a legtehetségesebbnek. A nemzeti együttessel megjárta a ’86-os mexikói világbajnokságot, Kanada ellen gólt is szerzett. Az NB II-es Budafokból igazolt 1977-ben az FTC-hez, ahol 1978-ban kupagyőztes lett, de a kevés játéklehetőség miatt az NB II-es Vasas Izzóhoz cserélték, majd 1980 januárjában leigazolta a Honvéd, akikkel háromszor is bajnokságot nyert. 1984 nyarán külföldre szerződött, és a görög AEK Athén, illetve Panathinaikost követően osztrák, svájci kluboknál légióskodott.
Rómaifürdőn, a stranddal szemben laktak a családdal. A KSI-ben nevelkedett, de tizenhat évesen abbahagyta, és Péter bátyja unszolására folytatta csak 1974-ben, két év kihagyást követően a budapesti első osztályú Csillaghegyi MTE-ben. Péter volt a jobbösszekötő, ő pedig a csatár, bár nem sokáig, mert már a következő szezonban elvitte a III. kerületi TTVE, onnan meg egy év után a Budafok.
„Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy 5+1-es kispályás csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt.”
Részlet az Óbudai Anziksz 2020/tavaszi számban megjelent Esterházy Márton-interjúból.
