Keresés
rovatok
város | 2016/2017 tél
Fotó: Óbudai Múzeum
Csontó Sándor
AZ ÓBUDAI ARANYEMBER
Goldberger-variációk
Balla Vilmos közgazdasági szakíró a huszas években adta közre sajátos humorral átszőtt A Nibelungok című regényét. Ebben állít emléket a Golberger Ferencnek is, aki a maga erejéből lett kékfestő manufaktúratulajdonos. Szorgalma és tehetsége jelentősen hozzájárult nemcsak Óbuda hírnevéhez, de a főváros és hazánk textiliparának felemelkedéséhez is.

Idestova több mint másfélszázada, hogy bizonyos Perec Berger nevezetű szegény ember Budapest harmadik kerületében tengődött. Ám tisztázzuk kissé a fogalmakat. Abban az időben nincsen sem Budapest, sem székesfőváros, és ennélfogva nem ismerik a római számokkal jelzett városrészeket sem. Önálló és egymástól független úgy Pest, mint Buda, továbbá Óbuda, a mai harmadik közigazgatási kerület. A néhány száz családnak otthont adó Duna menti városkában tulajdonképpen nincsenek gazdagok és vagyontalanok, mármint a mostani mentalitás értelmében. A lakosság ugyanis két „rétegre” oszlik: az elsőt teszik a „braunhaxlerek”, akik egész héten át a szőlőkben foglalatoskodnak, vasárnap délelőtt elmennek a templomba, és délután házikójuk kapubálványát feldíszítik a gyaluforgácsos póznával, jeléül annak, hogy meszelyszám kimérik saját nevelésű borukat.

A másik felekezet a minden hájjal megkent kereskedőkből és minden szakmában ügyeskedő kézművesekből rekrutálódik, akik szintén hat napig szorgalmaskodnak, hogy szombatonként pihenhessenek. Kitűnően megfér egymással a két tábor, nincsen semmi baj. A termelőknek kapóra jön, hogy vasárnap délután nyitva tartják a különféle boltokat és műhelyeket, mert máskor nincs érkezésük, és a hitközségiek cseppet sem törődnek vele, hogy hétköznapon nem lehet a szőlőtulajdonosoknál bort kapni, hiszen amúgy sem élnek vele.

Azt tartják: Isten nem azért teremtette az isteni nedűt, hogy az emberek garatra öntsék, hanem tisztára abból a célból, hogy kereskedjenek vele.

Berger, aki szintén az antialkoholisták kasztjához tartozik mint ékszerész állt a közönség rendelkezésére. Néhai nagyapja emlékére diktálták be a jó hangzású Perec nevet az anyakönyvvezetőt és a bejelentőhivatalt helyettesítő sakternek. Amikor a gyermek felcseperedett, a svábok sehogy sem akarták megszokni e furcsa nevet. „Mi az, hogy Perec? Ha még pretzni volna! Jó lesz neki a Ferenc is.” Ez aztán rajta ragadt. Szólván Berger üzletéről pedig igazán nem mondhatjuk, hogy ez egyenes elődje volt a mai Váci utcai Bachruch udvari szállító establishmentjének. Hogy egyet említsünk: a bolt nincs betörés ellen biztosítva, mivel a falusias kis helyiségbe sohasem szoktak betörni, de különben sincs még feltalálva a police. Az óbudai ékszerésznek egyáltalán nincs portékája. Sohasem is volt. Ennélfogva kirakata, de még utcára nyíló ajtaja sincs. Az udvari lakásban az ablak mellett pepecsel. Minek tartana árut, amikor a csendes mezővárosban éveken át senki semmiféle drágaságot nem keres? Mindazáltal van becsülete a megbízható aranyművesnek, ha az egyik polgártársnak a Péter-Pál napi búcsún a heves vitatkozás tüzében elszakad az óralánca, vagy eltörik a pecsétgyűrűje, esetleg az asszony karkötője, kalárisa, egyéb csecsebecséje kárt szenved: mindent alaposan rendbe hoz a lelkiismeretes iparos. Valószínűleg mese, hogy egyszer maga a polgármester személyesen is elhozta hozzá reparáció irányában aranyfogantyúval ékes sétabotját.

Különben a mester vezetékneve is komplikáltabb ügy. Ugyanabban a sikátorban, ahol maga is lakik, a Berger nevű nyápictermetű templomszolga is székelt, aki idővel der klane Bergerből egyszerűsödött Kleinbergerré. Míg a goldarbeiter Bergert Goldbergernek nevezték bizonyos idő után a helyiek. A „budai Goldberger” meg vala elégedve ilyetén családi nevével, legmerészebb álmában sem sejti, hogy ez a kitétel valamikor „köznemességet” fog jelenteni. Kevésbé van megelégedve a mesterségével, mert nyurga, vékonydongájú legényke révén nem igen bírta a testi strapát, pedig azért választotta ezt a professziót magának, amit ülve és kevés fizikai megerőltetéssel lehet végezni. Arra nem gondolt, hogy az ötvös olyan forrcsövet használ, amelynek lángját állandó fúvással kell éleszteni. Az egyáltalán nem „lóerős” Perec-Ferenc idővel megundorodott az örökös fúvástól, úgy érzi, megtámadja a tüdejét, folyton köhécsel. Szerencse, hogy mint írva vagyon, hat napig dolgozik, a hetediken pihen. Víkendkor az aranyember teljesen kikapcsolja életéből az említett kínzó szerszámot. Péntek délután hívséges asszonya, a jóképű és jó húsban lévő Bábi fölsúrolja a padlót, hófehér abrosszal leterítve barátságos ebédlő bútorrá varázsolja a munkaasztalt. Két csillogó sárgaréztartóban (nászajándékul kapták) faggyúgyertya terjeszt nappali világosságot és – alapos tisztálkodás után – a család békességben hozzáfog az ünnepi estebéd áhítatos elköltéséhez. Ennek derékfogása mindannyiszor a diómorzsa mártással készült dunai ponty.

Nem is tudják, hogy az „r” nélkül szűkölködő hónapokban (május-augusztus) nem illik halat enni.

Szombat küszöbén egyébként mindenki, aki csak teheti, egy-két vendéget biztosít magának. A samesz házhoz szállítja az átutazókat, vándorlegényeket, akiknek vasárnap hajnalig minden jóban részük vagyon. E kedélyes esték egyikén meghúzódik Goldbergerék meghitt hajlékában egy „wanderbursch”, aki gyalogszerrel igyekszik Grazba, egyebekben a „kékfestést” gyakorolja, amelyet semmiképpen nem halovány keze is elárul. Az idegen hosszasan mesélget művészi foglalkozása minden csínjáról, bínjáról. Miután akkoriban Alt-Ofenben mindenki, a foderek és muaderek, a lányok és a surbankó legények, de a gyerekek is kék kötényt viselnek. A gyors észjárású gazda felfigyel, és az az ötlete támad, hogy meg kellene próbálkozni a vászonnak kék színre való házi átfestésével. Azt már látja, nem valami bonyolult procedúra; be muszáj áztatni, aztán levegőn oxidáltatni a szőtt lent; gyakorlat teszi a mestert. Hétfőn átballag Pestre, ahol a „Fekete kutyánál” egy vég lenholmit és a „Három rózsánál” indigót vásárol. Majd fölállítanak az udvarban egy teknőt, az úgynevezett csávát. Rámát eszkábálnak össze, és nekifekszenek a kísérletnek. Néhány kisebb balsiker után elkészülnek a Magyarországon fabrikált „első darabok” – ami persze nem volt éppen olyan egészen szimpla dolog, mint ahogyan azt néhány sorban leírtuk –, és miután rőfjét majdnem fele áron vesztegetik, mint ahogyan a külföldit adják, rövid egy óra alatt szétkapkodják az egész raktárt. A fehérnép nem győzi dicsérni a Made in Aquincum gyártmányt: azt mondják, hogy ennek a színe sokkal jobban ellenáll a fényhatásnak és a szappan­oldatnak, mint a bécsi. A magyarországi kékfestészet megalapítója takarosan keres az első experimentumon. Arra valóban nem gondol, hogy most megteremti a honi gyáripar egyik legnevesebb válfaját, hanem csupán az motoszkál a fejében, hogy ez „appretura” révén talán meg lehetne szerény módon élni minden fuvolázás nélkül.

Néhány nap múlva családja és szomszédsága megrökönyödésére bérbe vesz egy kis lokált a Lajos utcában (éppen szemben a mai gyárudvarral), és ott berendezi műhelyét a legkezdetlegesebb eszközökkel. Ez 1780-ban volt, és negyven évvel később bekövetkezett haláláig Ferenc folytatja és fejleszti indusztriális tevékenységét. Ha a GyOSz akkor már létezett volna, okvetlenül megválasztják díszelnöknek, s előterjesztik kormányfőtanácsosságra.

Fia, Samu alapítja aztán a nagyszabású gyárat saját neve alatt. Atyja iránt való kegyeletből nevének első betűjét megörökíti a cégben, amelyből így „Samuel F. Goldberger” lesz. A közbeszúrt egyedülálló betűnek nincs semmi jelentősége, de jól fest, és ami a fő, nem kerül semmibe. Ez a gyáros 1848-ban halt meg, utána a felesége, Erzsébet lett a cég tulajdonosa, kinek a már jelentékenyen kiterjedt üzem vezetésében tíz fia segédkezik. A firmába így bekerült az „és fiai” toldalék. Rövidesen hatvan kéznyomógéppel dolgoznak, sőt 1854-ben gőzgépet állítanak fel, közvetlenül a Hengermalom kalandos újítása után.

Ferenc József két évvel később Óbudára is átrándul, ahol megtekinti a város két messze földön híres látványosságát: a Schiffswerfte-t és a Blaufarbereit. A kiegyezés évében tömeges kitüntetést adományoznak, és a király készségesen adja belegyezését ahhoz, hogy özvegy Goldbergerné a „Budai” predikátumot használhassa. Ez volt a második nobilizált zsidó família. A fiúk közül idővel Károly került a gyár élére, a többi Pesten nagyszabású kézműáru üzletet folytat, amely a legtekintélyesebb a szakmájában az egész Monarchiában. Károly 1870-ben visszavonulva, ennek két fia, Sámuel és Bertalan vezeti a gyárat. A nagykereskedést fokozatosan leépítve átalakítják a telepet hengernyomásra, és a nyolcvanas években már tizenkét hengernyomó gépet foglalkoztatva, nagyban exportálnak Olaszországba, Levantébe, Dél-Amerikába stb.

A millenniumi kiállításon a cég díszes pavilonnal szerepel, és a két gyárost vaskorona renddel tüntetik ki.

Az 1904-ik év óta Bertalan fia, Leó, az aranyműves ükunokája intézi az ügyeket. A saját szövöde és fonoda fölött rendelkező cégből világhírű Rt. lesz, de az igazgatóság termében ott függ az első Goldberger aranyrámás képe: nem zsilettel, hanem aurummal szőrtelenített okos arcával. Sötét kabát van rajta és fekete barett a fején, fehér sál csavarodik a nyaka köré. Kezében jókora dobozt tart. Mi ez, talán a hírhedt fúvókészülék? Nem más, mint egy hatalmas burnótos pikszis. Há-há-hápci! Helf Gott… zur genesung. Milyen megható ez a divatjamúlt szokás: a tüsszentőnek kívánják, hogy egészségére váljék. Hogyan is mondta a Franciaországból visszatért adomabeli fiú, aki odakünn finom és intelligens nyugat-európaivá vedlett? „Apám, Párizsban tüsszenthetsz, míg meggebedsz, és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ehhez gratuláljon.”

 

(A Nibelungok. Közgazdasági regény két részben. Bp. 1930)