Keresés
rovatok
város | 2016 nyár
Fotó: Szász Marcell
Szekeres P. Mónika
Az óbudai juhász
Pásztorember úgy alszik, mint az édesanya, akinek csecsemője van
Újépítésű lakóparkoktól körülölelve tündérbirodalmat rejt Óbuda, a Mocsárost. Hivatalos nevén a Mocsárosdűlő még őriz a régen eltűnt lápvidék flórájából apró szigetnyi foltokat, de más csodákkal is találkozhat az erre barangoló. Huszka Imre is erre legelteti minden áldott nap hetven birkáját. Egyike az utolsó pásztoroknak.

– Apám is pásztor volt, beleszülettem a pásztoréletbe, mégis kicsin múlott, hogy én nem maradtam nyáj nélkül – kezdi történetét Huszka Imre. – A hatvanas években, amikor a Bács-Kiskun megyei falunkban gyerekeskedtem, egyszerűen nem lehetett eladni se birkát, se bárányt. Ingyen se kellett senkinek, még a legszegényebbeknek sem. Édesapám egy vásárról hazajövet megelégelte ezt az áldatlan állapotot, megállt a senki földjén, és ostorral kezdte lehajtani a juhait a lovas kocsiról. Én meg eléjük álltam, apám ekkor éktelen haragra gerjedt: menj onnan, mert téged is megcsaplak az ostorral! Amúgy sohasem beszélt így a gyerekeivel. Én meg mondtam neki: édesapám, adja nekem a jószágokat, majd én gondjukat viselem. Végül ráállt, azzal, hogy még az udvaron se akar látni egyetlen állatot sem. Innentől kezdve, amikor hazamentem az iskolából, kiszolgáltam magam az ebédből, amit édesanyám a sparhelten hagyott, aztán hónom alá csaptam a tankönyveket, és uzsgyi, ki a legelőre. A lecke is, úgy ahogy, elkészült, én meg belejöttem a pásztorkodásba.

Huszka Imre mégis megpróbált városi ember lenni, de aztán csak visszakerült a legelőre, pásztor-énje nem hagyta nyugodni. – Nem is tanultam tovább, még szakmát se szereztem. Hanem aztán a hetvenes években lehetőség nyílt az akkori NDK-ban tanulni és dolgozni, egy barátom rábeszélt, együtt próbáljunk szerencsét. A juhokat apámra hagytam, aki akkorra már megbékélt a nyájammal, nekem pedig fontos volt a tudat, hogy állatok várnak odahaza. Felnőtt fejjel tanultam ki a hegesztő szakmát, még német nyelvvizsgát is tettem. Mindez azért volt fontos nekem, mert még mindig ott csengett a fülemben, amit otthon az iskolaigazgató mondott, hogy belőlem sohasem lesz semmi. Hát meg akartam mutatni neki és az egész falunak, hogy igenis, belőlem lesz valaki. Így kerültem a hajógyárba hegesztőnek, és lett belőlem óbudai. De nem bírtam nyáj nélkül, s amint alkalmam nyílt, vettem juhokat, és kibéreltem ezt a tanyát.

Ahogy vége volt a műszaknak, rohantam az állatokhoz, és ott volt már a két kicsi gyerekem is. Hogy hogyan sikerült mindezt összeegyeztetnem? Pásztorember úgy osztja be az idejét, hogy mindenre jusson.

Huszka Imre esete nem volt egyedi a Kádár-korszakban, akkoriban sok iparban dolgozó családfő tért vissza fizetés-kiegészítésért mezőgazdasági munkákhoz – ki növényt termesztett, ki állatot tenyésztett. – Egy éve nyugdíjas vagyok, azóta a birkákkal lehetek egész nap. Gyerekeim is szokták kérdezni, hogy bírom. Bírom, mert azt csinálom, amit szeretek. Ma is négykor keltem, s háromnegyed hatkor már kinn legeltek a jószágok, addigra a tanyán már minden el volt rendezve. Pedig hetven felnőtt birkám van. Régi pásztormondás szerint az igazi juhász még az édesanyjának sem árulja el, hány állata van. Ma már nem így megy, a hatóságnak pontos számot mondunk, muszáj, nagy a szigor. Ráadásul most minden anyajuhnak van báránya. Ellésnél két óránként rájuk nézek, és ha több vajúdik egy időben éjszaka, ülve bóbiskolok, le sem vetkőzök. A pásztorember egyébként is úgy alszik, mint az édesanya, akinek csecsemője van, még álmunkban is ott motoszkál bennünk, vajon minden rendben van-e odakinn, s a legapróbb neszre ugrunk a gumicsizmába, és már ott is vagyunk az állatoknál.

A juhok nem csak a terelőkutyának és a pásztorbotnak engedelmeskednek, Huszka Imrének csak elég odaszólni: megáll!, és meg se moccan a nyáj. – Hogy a juhász csak heverészik egész nap, legfeljebb az irodalmi művekben van így. Nálam az anyaállatok minden két évben hármat ellenek, és már a vemhesség idején nagy odafigyelést igényelnek. Aztán minden báránynak segítek világra jönni, különösen az első szülő anyák mellett kell ott lenni. Már a hangjukból tudom, ha valami baj van, például elakadt a kisjószág. Ezért is szoktam mondani, egy pásztorember nem lehet beteg. Életemben egyszer feküdtem kórházban, gyerekeim látták el addig az állatokat, ügyesek voltak, és folyamatos forró dróton voltunk telefonon, mindent megbeszéltünk, mi hogy legyen. Mégis hazajöttem három nap után. A lányomban és a fiamban is megbízom, de mégsem olyan volt, mintha én csinálnám.

Minden birkám születésére emlékszem, mindent tudok róluk. Csak így érdemes csinálni.

Huszka Imre minden egyes báránya szépen cseperedik, pedig a szakirodalom azt írja, abban a nyájban, ahol kétévente három ellés is van, tízszázaléknyi veszteséggel kell számolni. – Egyszer hívtak egy téeszbe juhásznak. Nem mentem, de tanácsot adtam, mert kérdezték, náluk miért nem gazdaságos a birkatenyésztés. Mondtam nekik: meg ne sértődjetek, de nem vagytok ti juhásznak valók. Ha télen nem legeltettek, hanem takarmánnyal etetitek az állatot, mindig meg fogja enni a hasznot. Amúgy a mai fiatalok is feladják, ha egyetlen évben nem hoz pénzt a nyáj. Én mindig azt mondom, az okostelefon tette őket butává, csak nyolc órát akarnak dolgozni, utána azt is el akarják felejteni, hol a munkahelyük. Nem bírják a kötöttséget, és azt hiszik, a villanypásztor mindent megold az ember helyett. Hát így nem lehet pásztorkodni, el kell fogadni, hogy itt nincs vasárnap, de még karácsony és húsvét se nagyon. Nem csoda, hogy az öreg juhászok nemhogy utódot, de még segítőt se találnak.

Egy juhásznak nem kell karóra, de még a Nap állása sem, hogy tudja, mennyi az idő, borús időben is megmondja öt-tíz perc eltéréssel, hány óra van. – Na, mindjárt dél. Indulok is haza ebédelni, a feleségem a városban, Békásmegyeren lakik, szeret kijönni a tanyára, rendet rakni a házban, de el sem tudná képzelni, hogy itt éljen. Én viszont délután jövök vissza a nyájhoz, és ha sok a tennivaló, előfordul, hogy két napig se megyek haza. Lehet, hogy ez a jó házasságunk titka, nem marakodunk, nem veszekedünk. Gyerekkoromban, otthon is ezt láttam, soha nem hangzott el egy hangos szó sem a szüleim között, a pásztorcsalád örül, ha együtt lehet arra a rövid időre, amit a legeltetés enged. Sokakat ez is elriaszt a legelőről. Komámnak, aki nagygazda, mondtam egyszer, birtokán akár ezer birka is jóllakhatna, mire ő: nem ettem én bolondgombát, hogy se éjjelem, se nappalom ne legyen, és a nyájjal ázzak, fázzak kinn egész évben, mint te. Igaza is van, meg nincs is.

A juhász attól juhász, hogy télen is a nyája mellett van, éppúgy, mint a rekkenő hőségben. Huszka Imre sem enged meg magának egyetlen nap vakációt sem. – Gyerekeink rendre kérdezik, miért nem megyünk el az anyjukkal egy wellness-hétvégére, legalább télen.

Majd ha esik az eső, és megázom, a szél meg utána megszárít, nekem az a wellness, szoktam mondani. Nem vágyom el innen, nomád ember vagyok.

Amúgy meg az igazi pásztor télen éppúgy legeltet, akkor is meg kell mozgatni a nyájat, mert a birkát megeszi az akol, így tanítottak engem az öregek. Persze, ügyesnek kell lenni, én már ősszel kinézem, hol fognak a juhok novembertől februárig legelni, addig még lejárni sem engedem nekik a területet. Hála Istennek mostanra már a hatóságok szintén belátták, milyen hasznos is a legeltetés. Látja, nincs egy szál parlagfű sem, a birka megeszi, de úgy ám, hogy nem is nő újra. Örülök neki, pedig én nem vagyok allergiás, most sem, amikor minden virágzik. Annyit voltam életemben a szabadban, hogy minden nyavalya ellen védett vagyok.

Beszélgetés közben sétálunk a nyáj mellett, Fickó kutya tereli a juhokat, Huszka Imrének oda sem kell néznie. Egyszer csak előkerül még egy kutya, és a birkák után iramodik. – Dani, a pumim. Olyan ravasz, hiába javítgatom a tanya körül a kerítést, mindig egy lépéssel előttem jár, és megtalálja, hol bújhat ki. Ő tanította be Fickót terelőkutyának, most már otthon pihenhetne, de utál a kerítésen belül, nem bír meglenni a nyáj nélkül. Olyan, mint én.