Mesélj az óbudai gyerekkorodról!
Babakoromban egy ideig még Zuglóban laktunk az anyai nagyszüleim lakásában. Aztán később vettünk egy lakást az óbudai Kalap utcai lakótelepen. Másfél éves lehettem, amikor odaköltöztünk. Apu, anyu, Borika. A hetvenes években itt laktunk, egészen a nyolcadikos ballagásomig. Pár méteren belül volt a bölcsőde, a Macis óvoda és a Vihar utcai iskola. Óbudai Bermuda-háromszögnek is hívhatnánk. A bölcsiben sárga kacsa volt a jelem, az oviban hóember. Főleg ez utóbbi sokszor felbukkan dalszereplőként, vagy téli festmények témájaként. Kicsit azonosulok is vele, mert januári gyerekként imádom a telet.
A helyszínek nemcsak mese-nevűek, de elvarázsolt hangulatúak voltak: Meggyfa utca, Vihar utca. Az óvoda, a bölcsi és az iskola között van egy játszótér. Olyan, mint egy mesefalu, haverokkal, vidám barátságokkal, pattanó labdákkal, kavargó biciklikkel. Nagyon klassz kiindulási alap volt.
És mit csináltatok egy átlagos májusi hétvégén?
Kirándultunk a Hármashatárhegyre, vagy elmentünk a Lukács Fürdőbe. A római strandra a nagymamámmal meg a nagypapámmal jártunk. Volt egy olajfűz a strandon, ami épp május végén virágzik, nagyon szerettem elszunyókálni az illatában. A fa alatt letáboroztunk a nagyiékkal, a hűtőtáskából előkerültek a finomságok. Akkor még nem voltam vega, sem pedig gluténkerülő, úgyhogy gond nélkül ettem a csirkecombot, aztán meg az almás pitét. A későbbiekben nagy bringás lettem. Sokat cangáztam, akár egyedül is az Óbudai-szigetre, amit abban az időben Május 9-e parknak hívtak. Az óriás csúszdás játszótéren nyaranta víz spriccelt a mászókákból. A legtöbb illat májusban van: virágzik a bodza, az akác, a hárs, a jázmin. Most is úgy repülök egyik virágról a másikra, mint egy méhecske. És előfordul, hogy virágporos marad az orrom.
És milyen volt az iskola? Nagyon sokan azt mondják arról az időszakról, hogy nem bírták a poroszos oktatást.
Nem poroszos, hanem oroszos volt, mert én még oroszt tanultam harmadiktól. Isteni, cuki, kedves orosztanárnénim volt, Gizi néni. Nagyon szerettük őt, és nagyon szerettük az oroszt is. Szuper pedagógusokat fogtam ki, óvodától kezdve az iskoláimon át. Zseniális rajztanárunk is volt, Szabó Imre. Most is aktív, tanít az AKG-ban, sokan „Montiként” ismerik. Igazi hippi figura volt akkoriban, hosszú, vörös hajjal, szakállal. Rajzórákra be lehetett vinni lemezeket, így a kedvenc zenéink szóltak munkálkodás közben. Szerintem nekem ott csavarodott be sok minden, ott értettem meg, hogy az alkotás mennyire szabad és kreatív tud lenni. Például a Gruffacsór című szürreális vershez figurákat terveztünk, amelyeket később kivetítettek nagyban, majd szobrok készültek belőlük. Imre bácsi csinált nekünk korcsolyapályát is. Télen fellocsolta a suli udvarát. Profi jég volt. Zsíroskenyér, forró citromos-cukros tea, aktuális tini slágerekre jégtáncolás, hú de jó volt.
Hogy volt nálad: előbb jött a rajz, majd a zene?
A hanggal, gondolom, már előbb hülyéskedhettem. Vannak kazettás felvételek, amelyeken saját versikéket mondogatok vagy énekelgetek bölcsis koromban. Aztán, ahogy meg bírtam fogni a filctollat, cerkát, onnantól kezdve megvolt a szerelem a színekkel. Ha kaptam egy új cerkacsomagot, vagy ránéztem egy filctollkészletre, teljes mámorban voltam: „Melyiket húzzam ki?” Mindegyikkel akartam rajzolni. Volt két kedvencem, a mustársárga meg a paszteles rózsaszín, a „bőrszín”. Kisiskolás koromban még nem volt mindenkinek hegyezője. Apukám egy szép antik késsel faragta ki nekem a ceruzákat újságpapírra. Nagyon finom illata volt. Szeptember elsején mindig ez a fíling jut eszembe, ahogy szagolgatom a lefaragott forgácsokat.
Mivel foglalkoztak a szüleid?
Apu végzettsége szerint közgazdász informatikus, anyukám pedagógus, angoltanár. Mindketten mindenféle egyéb dolgokkal is foglalkoztak. Apu egy időben újságkihordóként pihente ki azt, hogy előtte osztályvezetőnek akarták kinevezni a telefongyárban. Később az óbudai harisnyagyárban lett informatikus. A komputerek hajnalán lyukkártyás számítógépek voltak, sokszor hozott haza kilyuggatott karton papírokat, amire lehetett rajzolni. Amikor kicsi voltam, anyukám egy angol oviban dolgozott, néha én is elkísértem. Hajnalban forró lángost ettünk a Bécsi úti villamos végállomásán. Aztán anyu a rádióban lett szerkesztő és rendezőasszisztens. Később apu is dolgozott a rádióban, aztán bankokban. Mind a ketten írogattak, és írnak ma is. Apu drámákat, novellákat. Anyukám saját életének eseményeiből írt könyveket.
Téged az írás nem vonzott? A zenében és a képzőművészetben megtaláltad magad?
Dehogynem, de inkább csak bolondos csasztuskákat, őrsi indulókat vagy műsor forgatókönyveket írtam. Már az általános iskolában is túl aktív voltam. Az akkori ofőm, Cili néni úgy mondta: „Borika nagyon agilis.” Mint őrsvezető vagy krónikás mindig valamin ügyködtem. Programokat szerveztem, felsősként csináltunk télapó műsort az alsósoknak, amit én írtam. Dramatizáltam Eric Kästner A repülő osztály című regényét, és előadtuk az osztálytársaimmal. Jó kis csapatunk volt.
Ritkán hallani olyat, hogy valaki emlékszik a bölcsis éveire.
Boldogságos aranykorként lebeg a szemem előtt. Volt egy medence a bölcsi udvarán, mi pedig kaptunk színes kis fürdőbugyikat, és abban pancsoltunk. Télen hangulatos fenyőünnepünk volt, sudár karácsonyfa magasodott az aulában. Azonkívül még meghitt diavetítésekre emlékszem.
Az oviban már sok olyan gyerkőccel jártam egy csoportba, akikkel később osztálytársak is lettünk. Nagy játszások, rohangálások, együtt izgulások voltak a viharban. Emlékszem, hogy összeültünk a folyosón, és az óvónénik mondták, hogy az égben most görgetik a hordókat az ördögök. A hatalmas ovikertben volt egy faház, ahol rengeteg izgalmas játék zajlott. Nagyon szerettem felállni a kerítés beton talapzatára, és kikukucskálni az utcára, közben gondolkodtam az életről. Azon elmélkedtem, hogy nem lenne jó meg nem értett művésznek lenni. Erre a gondolatra emlékszem.
Ez a veszély már ilyen korán felmerült?
Az valahogy már akkor is tiszta volt, hogy művész szeretnék lenni…Olyan dolgokat akartam csinálni, ami sok embernek kedves lehet. Úgy gondoltam, hogy van egy művésztípus, az olyan kopaszodó férfié, aki félrefésülte a haját és bőr tarisznyával jár. Ha ilyen embert láttam, akkor ő volt „a meg nem értett művész”. Ez rám eddig hál’ Istennek nem vonatkozik.
Miért vártál ilyen sokáig?
Nem tudom. Talán most jött el az ideje. Nagyon jó érzés volt korongozni. Huhú! Vissza is kell mennem abba műhelybe, hogy bemázazzam az edénykéimet.
Átvittél valamit a művészetedbe az óbudai gyerekkorból?
A Meggyfa utcában vannak kicsi lejtők, tényleg kicsik, csak 3-4 méteresek, ahol sokat szánkóztunk. A Rutkai Bori Banda zenekarban, aminek én írom a szövegeit, van egy pár sor ebből az emlékből: „Gombakalapos lámpák mesefénybe vonják, ahogy kicsi lejtőn fut a szánkó, szakadatlan szakad a hó.”
Szoktál erre járni?
Ide költöztették a Kunigunda utcába a királyi tévét. Ha néha behívtak egy riportra, előfordult, hogy utána még csalinkáztam a környéken. Ma már csillagászati árakon cserélnek gazdát itt a kis panelek. Mi még úgy tudtuk, hogy itt lótemető volt, vagy valami mocsár, ezért süllyednek picit a házak. De ahogy látom, ez csak legenda. Minden ház akkora, és pont ott van, mint ötven évvel ezelőtt.
A házunkkal szemben volt a TVE uszoda, amit azóta lebontottak, luxi volt, hogy ilyen közel laktunk hozzá. Kár, hogy full nyomasztó volt az épület és az állandóan fojtogató hypo- és klórszag. Találékony szervezetem kötőhártya-gyulladással szabotálta az úszóedzéseket. (A TVE-komplexumnak ma ismét van uszodája – a szerk.)
A lakótelepünket néhány év óta egy zártkapus kerítésrendszer veszi körbe. Nem tudok bemenni a gyerekkori bújócskák helyszíneire. Nekünk még nem volt szükségünk ekkora fokú biztonságra. A kerítésen belül van az a szobor is, ami jó kis mászóka is volt egyben. Sokszor ott tanyáztunk, a szobor kő fészkébe kucorodva. Az első emeleten laktunk. Az erkélyünkön volt egy ágy, azon lehetett pihizni, napozni, heverészni. Sokat játszottam az erkély alatt, és ha valami kellett, akkor csak felkiabáltam anyukámnak, hogy dobja ki az Attilát vagy a Bernadettet, azaz a babáimat, vagy egy pokrócot, és akkor kisvártatva kidobta nekem. A gyerekszoba ablakából jól lehetett látni az egész Hármashatár-hegyet, ma már a nagyra nőtt lombok kitakarják. Fehér, havas telek voltak. A Régi Karácsonyok című nótánk egy „dalfestmény” a gyerekkori szobámról, hangulatokról, ünnepi fényekről, hóemberről.
„A szaloncukor ezüst papírjának tükrén, és az üveggömbök pirosló hasán körbefut a fény, szalad a gallyakon, cifra díszeken, s felrepül a fán. Meseszép most az esti utca, mint sok régi babaház. Egy kuckós szobában elalszom én is. Álmomra cilinderes hóember vigyázz! Egész éjjel gazdagon havazott, csendbe bugyolálta a finom neszeket. Kis ágyamból nézek ki az ablakon, lesem a ködből kinövő fehér hegyeket”.
A szemközti ház mögött volt „A” telefonfülke, ahová lejártunk telefonálni. Igazi tantuszos masina volt. Külön esemény volt elmenni telefonálni. De jó lenne, ha most is így lenne, és nem folyton a telefonon lógnánk!
Volt egyszer egy balesetem. Még pici voltam, de mozgékony. Felmásztam a rácsos ágyam szélére, kipottyantam, és betörtem a fejemet, ömlött a vér. Mivel akkor nem volt még telefonunk, anyu átkopogott a szomszédba segítségért. Csodálatos módon épp ott volt vendégségben egy doktor bácsi, aki összeragasztotta a fejemet, az anyunak meg beadott egy nyugtatót.
Sokat változott a környék?
Hangulatában olyan, mint régen. A fák lettek nagyobbak, meg sajnos bezártak az akkor még jól működő Meggyfa utcai kisboltok. A Brüll Béla cukrászdából Koch–Danica lett, az önkiszolgáló étteremből Meki. Sok minden továbbra is békebeli, varázslatos. Talán még a régi rómaiak korában is éltem itt, azért vonzódom ide. Beköltöznék a Vihar suli tőszomszédságában álló, ókori Herkules villába szívesen, főleg, ha lenne ott egy nyugdíjas állás számomra a jövőben.
