Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2017 ősz
Fotó: Családi fotó
Bodzay Zoltán
Az óbudai SZABADSÁGHARCOS HAJÓS
Beszélgetés a világjáró ötvenhatos forradalmárral
Marton Gyula az Árpád Gimnázium tanulójaként vett részt az 1956-os forradalomban, később hajóépítő mérnök lett, de szolgált tengerjáró hajón is az óceánokon, vitorlázott a Balatonon és a tengereken, később regényeket írt, valamint hajótervező irodát nyitott Óbudán, ahol ma is él.

1956 októberében ön Óbudán az Árpád Gimnázium tanulója volt. Miként csatlakozott annak idején a forradalmi eseményekhez?

Már október 23-án kimentem a Bem térre, onnan pedig a tömeggel együtt átmentünk a Kossuth térre. Közben találkoztam egy szintén óbudai barátommal, aki akkor már főiskolás volt, az akkori Kertészeti Főiskolára járt. A barátom, H. Sándor előző este a főiskola delegáltjaként ott volt a Műegyetemen, ahol részt vett a tüntetés megszervezésében. Én aztán ezekkel az egyetemistákkal voltam a tüntetésen, akiket a barátomat leszámítva korábban nem ismertem. Az ablakokba kitett rádiókból hallottuk közben a Gerő-beszédet, amin felháborodott a tömeg, mert Gerő csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Az egyetemisták egy jelentős létszámú csoportja a Rádió épületéhez ment, hogy az adásban beolvassák az akkor már tizenhat pontra bővült követeléseket. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy a Kossuth Nyomdába menjünk, és ott nyomattassuk ki a 16 pontot. A nyomdába egy küldöttség ment be, amelyről utólag tudtam meg, hogy a vezetője Obersovszky Gyula volt, akinek irányításával lefoglalták a nyomdát, mint ahogy azt a másikat annak idején, 1848-ban. A nyomdászokra elég sokat kellett várni, s már éjfél is elmúlt, amikor megkaptuk a hírt, hogy a Rádió épületénél lőnek. Aztán hallottuk, hogy közben ledöntötték a Sztálin-szobrot. Sándor barátommal elindultunk haza, ami nem volt könnyű dolog, mert ekkor már a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Nagykörúton és mindenütt orosz tankok voltak, ezért kerülőkkel, a Nyugati pályaudvaron keresztül – mintha utazni akarnánk –, a Váci utat keresztezve, a mellékutcákon át sikerült ellopakodnunk a Margit hídhoz, ahol meglepő módon nem volt őrség, így átmenve rajta haza tudtunk érni.

Mi történt másnap?

Másnap reggel megint elindultunk a pesti oldalra, közben egy csoportosulásba ütköztünk a Margit híd budai hídfőjénél. A tömeg közepén egy embert rángattak, akire azt kiabálták, hogy ÁVO-s. Én felismertem, mert egy óbudai cukrászmester volt. Szegény hangosan tiltakozott, hogy semmi köze az ÁVO-hoz, de rángatták tovább, mert nem hittek neki, és azt mondták a hangadók, hogy fel kell koncolni. Emlékeztem a nevére is a cukrásznak – Kőrösi Sándornak hívták –, mert gyerekkoromban tetszett a cégtáblája. A vezeték- és keresztneve közé odaírtam, hogy „Csoma”, amiért annak idején megpofozott.

Most hangosan kimondtam a nevét, mire felnézett, és megkérdezte: – Maga ismer engem? – Igen, ismerem, maga cukrász Óbudán.

– Ekkor a barátom azt mondta: – A forradalmi ifjúság nevében felszólítok mindenkit, hogy azonnal engedjék el! – Erre a határozottságra aztán el is engedték, majd egy darabig még Óbuda felé elkísértük, mi pedig indultunk át Pestre. A Nagykörúton a Blaha Lujza térig jutottunk el, de már messziről lehetett hallani a kongást, ahogy kalapáccsal, mindennel bontották szét a Sztálin-szobrot, amelyet odavontattak, s amelyből mindenki akart magának egy darabkát emlékbe. Utána tankok jöttek, vaktában lövöldözni kezdtek, mi pedig elindultunk a Duna irányába. Ekkor találkoztunk össze a volt általános iskolai tornatanárunkkal, akin nemzetőr karszalag és fegyver volt. Kérdezte, hogy beállnánk-e az Engels téri (ma Erzsébet tér) csoportjába, ahol ő parancsnokféle volt. Csatlakoztunk hozzájuk, kaptunk fegyvert, megmutatták, hogyan kell használni a Molotov-koktélt, de aludni onnan is mindig hazajártunk. A támaszpontunkat később úgy szétlőtték az oroszok, hogy a téren foghíj telek volt évtizedekig a helyén.

A kommunista hatalom számonkérését megúszta. Minek köszönheti ezt, illetve hogyan sikerült továbbtanulnia egyetemen, hiszen akkoriban ennél kevesebbért is sokakat kizártak minden felsőoktatási intézményből?

Egyrészt annak köszönhetem, hogy megúsztam a számonkérést, hogy nem jelentem meg sehol fotón. Másfelől pedig azok, akik a mi Engels téri csoportunkban nemzetőrként harcoltak, lényegében szinte mindannyian kimentek nyugatra. Még részt vettünk a nagykovácsi csatában, majd a hegyeken keresztül Herceghalom térségébe mentünk, ahol Király Béláék megszervezték, hogy az egész csapatot kivigyék nyugatra. Mi hárman Sándor barátommal és egy székely fiúval – aki román állampolgárként a zöldhatáron átjőve csatlakozott a csoportunkhoz – visszajöttünk Budapestre, ahol később Sándor barátomat keresték a főiskoláról, ezért ő is disszidált, a székely fiúval pedig nem tudom, mi lett. Egyedül maradtam tehát, és nem bukott le senki, aki esetleg rám vallhatott volna. A harmadik oka az volt, hogy évtizedekig nem beszéltem róla. Még a családban sem. A saját három fiamnak sem mondtam el 18 éves koruk előtt.

Ezért nem volt akadálya az egyetemi felvételének?

Az egy külön történet, ugyanis volt nekem az Árpád Gimnáziumban egy irodalomtanárom, dr. Tóth Pál László, aki – egyetlenként az iskolában – tudta, hogy nemzetőr voltam, mert összetalálkoztam vele a városban úgy, hogy géppisztoly volt a nyakamban, karszalag a karomon. Megállított, s kérdezte, hogy mi a helyzet, mi várható, és elbeszélgetett velem az utcán. Az első tanítási napra csak valamikor januárban került sor, s az első magyarórán kihívott engem a táblához, és ezt mondta az osztály előtt: – Ma Petőfiről lesz szó. Írd fel, fiam a táblára, hogy a haladás első kritériuma a nemzeti függetlenségért való harc. – Felírtam, és az óra végéig fent volt a táblán ez a mondat, ami részéről lényegében forradalmi tett volt. Ez a tanár ettől kezdve engem – aki jó négyes tanuló voltam – úgy igyekezett segíteni, emelni felfelé, hogy jeles tanuló lettem. Ő írta alá az egyetemi felvételi kérelmemet is, így 1957-ben felvettek az egyetemre.

Evezzünk békésebb vizekre! Hajómérnökként milyen hajók tervezésében vett részt?

Magyarországon hagyományosan Óbudán, Angyalföldön és Balatonfüreden voltak hajógyárak, ahol szükség volt hajómérnökökre.

Először az Óbudai Hajógyárban dolgoztam, majd átmentem a MAHART-hoz, ahol 25 évet töltöttem el.

Vezető tervezőként részt vettem a balatoni katamarán hajók tervezésében is. Abban az időben három nagy katamarán közlekedett a Balatonon: a Siófok, a Balatonfüred és a Badacsony. Ezek 300 személyesek voltak, ma már több ekkora méretű is van. De a MAHART-nál születtek Dunai hajók tervei is, mint például a Hunyadié, a Rákóczié és a Táncsicsé. Ezeken kívül úszó munkagépeket és egyebeket is terveztünk. Közben hajóztam is a tengeren, majd fejlesztési területre kerültem. Amikor ezelőtt húsz évvel nyugdíjba mentem, egy hajótervező irodát alapítottam, amely aztán 18 évig működött. A rajztáramban 140 hajó tervei voltak, amelyeket végül átadtam a konkurenciámnak.

Ezt miért tette?

A terveket tulajdonképpen felajánlottam a Közlekedési Múzeumnak, de kiderült, hogy ha odaadom nekik, akkor én nem juthatok többé hozzájuk, bele sem nézhetek a tervekbe, mert amíg a dokumentáció nincs feldolgozva, addig nem kutatható. A feldolgozás pedig sokáig eltart, hiszen még csak most munkálkodnak az Óbudai Hajógyár, utána az Angyalföldi Hajógyár tervein, így az én életemben ezekre nem került volna sor. Ezért gondoltam azt, hogy inkább odaadom a konkurenciának, akiktől azóta időnként kapok kisebb munkákat.

A MAHART-nál tervezőként, fejlesztőként és hajógépészként is dolgozott. Hogyan került tengerre, és tengerészként milyen élményekben volt része?

Tengeri hajón 1984–1985-ben voltam hajógépész. Korábban, még amikor elkezdtem a hajómérnöki tevékenységemet, az volt a szokás, hogy az embert kezdetben kiteszik valamelyik hajóra tapasztalatot szerezni. Először a Jégtörő IV-esen teljesítettem szolgálatot, ahol egy kis gyakorlatot szereztem. Amikor később a MAHART-nál el akartak küldeni tengeri hajón tanulmányútra, tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki, mert a hajón – ahol mindenki dolgozik, én pedig csak szaladgálnék egy jegyzetfüzettel – engem nagyon utálnának, hiszen a tengerészeknek a központtal szemben egyébként is erős ellenérzésük volt. Ezért kértem, hogy rendes gépészként hajózhassak be, ahol szabályosan szolgálatot is adok, mert így többet tudok tanulni. Így is lett: az egyik legnagyobb MAHART-hajón, az Ady tengerjárón szolgáltam gépészként.

Amszterdam volt az anyakikötőnk, s rendszeresen valamelyik távol-keleti kikötőbe mentünk. Így sikerült aztán Bangkokba, Szingapúrba és más távol-keleti helyekre eljutnom.

Olyan kalandos a tengerjárás ma is, mint ahogy azt laikusként elképzeljük?

Nem. De annak idején, amikor én az Ady tengerjárón hajóztam, akkor még negyvenketten voltunk a hajón, és az akkori gépesítés miatt mindenkinek volt munkája. Szabadidő is jutott, mert a legénység egyharmada volt szolgálatban, a többiek pedig élték az életüket – a mi hajónkon még úszómedence és bár is volt. Amikor pedig kikötöttünk, akkor kint a parton folytatódott…

Akkor mégiscsak kalandos volt a tengerészélet…

Akkor. Ma egy ugyanekkora hajó hat emberrel megy. Gépesítve van minden, és nyugodtan lefeküdhet aludni a gépész is, mert ha valami gond van, abban a pillanatban jelzi az automatika. A kikötők sem olyanok, mint régen. Annak idején a rakodásra várva napokat, heteket eltöltöttünk például Bangkokban, ahol ment a „turizmus” – így hívtuk a kikötői életet. De volt olyan tengerész, aki ki sem ment a partra, mert céltudatosan spórolt, hogy itthon lakást vagy valami mást vegyen, ezért nem akart költeni. Én tudtam, hogy csak rövid ideig hajózok, ezért kihasználtam a „turizmust” a kikötőkben.

A hobbija pedig a vitorlázás. Ezt is a tengeren műveli?

A vitorlázás volt a hobbim a Balatonon, de négy évvel ezelőtt eladtam a hajómat, mert olyan árak vannak, amiket az ember nyugdíjból nem engedhet meg magának. Amikor pedig dolgoztam, időm volt kevés rá. Annak idején kalózzal kezdtem, aztán sárkányhajóval versenyeztem, végül pedig a saját hajómmal indultam a versenyeken. Jártam a tengerre is vitorlázni, de Magyarországról hosszú ideig nem lehetett a tengerre jutni. Aztán az első magyar hajó, amely a tengerre jutott, a Túravitorlás Sportkör Argo nevű Balaton 31-es vitorlása volt, amin váltott csoportokkal vitorláztunk 1980-ban a tengeren. Azóta többször is voltam több tengeren, amelyek során a legnagyobb utam Itália megkerülése volt.

Két könyve is megjelent. Az Üzenet című, ’56-ról szóló történetét regény formában írta meg. Miért?

Ez a regény lényegében a mi történetünk, a barátomé és az enyém, még ha nem is egyes szám első személyben íródott. Nem minden velünk történt meg, ami benne szerepel, ezért választottam a regényformát, hogy így tömöríteni tudjam az eseményeket. Azért lett Üzenet a címe, mert üzenetnek szántam a mai fiataloknak az akkori fiataloktól. Írogattam én már korábban is, és van két másik regényem is, amelyek nem jelentek meg. Ezt a könyvet a forradalom ötvenéves évfordulójára szerettem volna megírni, amivel sajnos elkéstem, de azt követően Püskiék kiadták 2007-ben.

A Búcsú a tengerektől című könyve a Bem nevű óceánjáró hajó sorsáról szól. Mennyire kitalált történet ez, illetve mennyi benne a valós elem?

Ilyen hajó nem létezett. Amit benne megírok, annak 99 százaléka megtörtént, de nem pont ott és akkor. A helyszíneket és a neveket megváltoztattam itt is, hogy ne legyenek felismerhetők a szereplők. A regényben a hajó időbeosztása, az indulások és az érkezések az Ady egyik útját követik, amelyen én részt vettem hajógépészként, amikor naplót írtam, és ezt használtam fel az íráskor.

Dolgozik újabb regényen?

Igen. Amikor édesanyám meghalt, a hagyatékából előkerült az öccse harctéri levelezése. Ebben az ő teljes levelezése benne van, amit a II. világháborúban a keleti frontról írt, mielőtt elesett a Don-kanyarnál. Ő a Bolyai Akadémián végzett műszaki tiszt volt, aki részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásban, majd kivitték az orosz frontra, ahol 1943 januárjában esett el. A teljes harctéri levelek között olyanok is vannak, amelyek nem a cenzúrázott hivatalos tábori postán keresztül jöttek, hanem a hazajövő bajtársakkal küldte el, amelyekben nagyon érdekes dolgok szerepelnek az ottani helyzetről és az egésszel kapcsolatos véleményéről. Ebből írok most megint csak regényt, mert úgy érzem, hogy a Don-kanyarban történtek személyes vélemény alapján érdekes történetté állhatnak össze.

Nemrégiben, a forradalom 60 éves évfordulója alkalmából ’56-os érdemrenddel tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?

Nagyon büszke vagyok rá. Nemcsak azért, mert a 60. évfordulón, 79 évesen ez életem első kitüntetése, hanem azért is, mert Wittner Mária adta át.

Visszakanyarodva Óbudához, milyen itt élni?

A szüleimmel 1941-ben kerültem a III. kerületbe, az akkori Szerzetes utcába. Ez az utca ma a II. kerülethez tartozik, 1950-ben hűtlen lett hozzám a kerület. A Szerzetes utcai lakásban laktam egészen 2000-ig, ott neveltem fel a gyerekeimet is. Az utcát az ötvenes években Kolozsvári Tamás utcának nevezték el. A „szerzetes” utcanév a kommunista időkben nem volt éppen kívánatos, ezért másik után néztek. A Kolozsvári Tamás nevet javasolta valaki, mire megkérdezték, hogy mégis ki a csuda volt az a Kolozsvári Tamás. A javaslattevő elmondta, hogy festő és grafikus volt, és vannak az Óbudai Múzeumban is képei. Csak éppen azt hallgatta el, hogy Kolozsvári Tamás egy szerzetes volt. Iskoláimat az Ürömi Utcai Elemi Iskolában, a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolában, majd az Árpád Gimnáziumban végeztem. Az Árpád fejedelem útján is laktam 2000-től, és most már két éve élek itt a Tímár utcában. Barátaim nagy része is óbudai volt, én tehát nagyon szeretem Óbudát, amiben a feleségemmel nem mindig értünk egyet, mert ő Újbudán nőtt fel. Mégis évtizedek óta itt lakik ő is.