Magyar-történelem szakosként hogy jutottál a TV-be?
1957-ben indult a Magyar Televízió, én pedig 1970-ben végeztem az egyetemen. Abban az időben a televízió vezetése kitalálta, hogy fiatalít, ezért a részlegek vezetői az egyetemekről válogattak embereket. A gyermekosztály vezetője, aki előtte a bölcsészkaron dolgozott, kinézett engem, és kiküldött egy táviratot, hogy menjek be…
Ez milyen érzés volt, mintha ötösöd lett volna a lottón?
Ez még azon is túl volt. Mert ugyan kitűnővel végeztem az egyetemet, de azért egy vidéki kislány voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy hülyéskedik velem valaki. Tehát bementem, beszélgettünk filmekről, Jancsóról, már akkor ő volt a nagy szám. Aztán augusztus végén kaptam egy újabb táviratot, amiben az állt: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Szeptember elsején kezdtem a gyermekosztályon.
Tehát a gyermekosztály nem a te választásod volt, hanem így alakult?
Tulajdonképpen igen, de pedagógiát tanultam, és gyerekkoromtól fogva tanítónéninek készültem.
Mi volt az első feladatod?
A Pályaválasztási Tanácsadót bízták rám. Azt mondták, ez egyszerű, és nincs vele probléma, egy fiatal sem tudja elrontani, tanuljon vele. Azért majdnem sikerült… Rajnai András, aki a nagyon trükkös tévéjátékokat rendezte, a Pirx pilótát és az Ezeregy éjszakát, nagyon ambíciózus, lelkes pasi volt. Abonyi András volt az operatőr párja, mind a ketten megszállottak voltak. Az ápolónő volt a soros epizód. Az ápolónőképző egy patinás, régi épületben volt, a folyosó végén volt egy szép kovácsoltvas csigalépcső. A két férfi kolléga megszállottan rávetette magát a témára, én nem akartam közbeszólni, mert mégiscsak ők a profik. Addigra már megtanultam, hogy az is fontos, mi hogy néz ki, nem csak a száraz duma. A végén pedig behívtunk a stúdióba pár cserfes lányt.
Ennek az lett az eredménye, hogy feljelentettek minket, hogy ez helytelen, kultúrbotrány, nem pedig ismeretterjesztés. Nem díjazták, hogy nem olyan, amilyen szokott lenni. Azt is feltételeztük, hogy a minisztériumi megbízott, aki addig a szakmákat ismertette, beszólt, hogy mi ez, és ő miért maradt ki? De a kollégák lelkesedése nekem többet számított, mint a vezetőség véleménye. A TV akkoriban úgy épült fel, mint egy minisztérium, rovat, osztály, főosztály, igazgatóság, elnök.
Mesélnél arról az időszakról, amikor az óbudai zsinagóga a TV stúdiója volt?
Az volt az 5-ös stúdió. Az volt a nagyon jó benne, hogy teljesen különálló volt, és mindennek megvolt a maga helye egy produkció felépítése szerint. A zsinagógában a stúdiót a dolgozó stábok igényei szerint alakították ki, már volt elég tapasztalatuk… aki az átalakítást irányította, tudta, mire van szükség. A földszinti nagy tér volt a stúdió, ugyan volt benne egy oszlopsor, de azt is ki lehetett használni, így nem volt zavaró. Az emeletet a karzatot megszüntetve beépítették. Ott voltak a stábszobák, a gyártásvezető, a szerkesztők, a sminkszoba és ami szükséges volt.
Lehetett látni belülről az épület eredeti funkciójára utaló elemeket?
Igen, a freskókat és minden díszítést meghagytak, ezért is nem volt nehéz a restaurálás. Tudtuk, hogy egy zsinagóga volt, néhol lehetett látni feliratokat, de nem éreztük azt, hogy szakrális térben lennénk. A stúdió az stúdió.
Akkor még bent is lehetett dohányozni, ugye?
A 70-es években? Mindenki mindenhol dohányzott.
Milyen produkciók forogtak ott?
Például a Régimódi történet, de a Süsü folytatása is, nem az ötven perces, hanem a rövidek, amelyek a nyolcvanas években készültek. Az első, ami 1976-ban került adásba, még a filmgyári stúdióban forgott a Nagyvárad térnél. A Süsü sikere után gondolta a TV, hogy a báb műfajjal profibban akar foglalkozni, és akkor épült meg a bábműhely. Az 5-ös stúdió azért is jó volt, mert a többi stúdió be volt osztva napi műsorokra, ezért ott nem lehetett három hétig folyamatosan szöszölni a bábokkal. Ott forgattuk a gyermekosztály szilveszteri műsorát is.
Mi a báb műfajának a nehézsége?
Több minden kell ahhoz, hogy a báb életre keljen, nagyon aprólékos munka. A kesztyűbábokat akkorára készítették, amekkora a bábot mozgató színész keze volt. A válla leszakad az embernek, órákig fej felett kell tartania a kezét a bábbal, de a bábszínészek ezt is bírták.
Ahhoz, hogy a báb életre keljen, elengedhetetlen a jó színész, emellett a Süsüben az volt az újítás, hogy nem úgy vették fel, mint a színházban, hogy síkban látod, hanem azt találta ki a rendező és az operatőr, hogy úgy építsék meg a díszletet, mintha élő szereplős darab lenne. Mászkálhattak benne, és a kamera is tudott jönni-menni. Világítani is borzasztóan nehéz volt, ráadásul a báboknak gombszemük van, de úgy kell megvilágítani, hogy élőnek tűnjön. A színészek is fantasztikusak voltak, olyan mozdulatokat tettek, ami életszerűvé varázsolta a bábukat, például amikor leül, megigazítja előtte a nadrágját.
Az anyagi része hogy ment akkoriban, bele kellett férni egy keretbe vagy csináltátok, amíg csináltátok?
Bele kellett férni a keretbe, de megvolt rá az állami pénz. Viszont ebben sohasem volt benne a technika, mivel az saját volt. Tehát ez a pénz a színészekre, kellékekre, ilyesmire ment. Így, hogy a technikának nem volt bérleti költsége, könnyen el lehetett csúszni időben. Nem úgy, mint ma, hogy egy nap alatt felveszünk mindent, aztán olyan, amilyen. Nálunk megvolt a nyugodt munka lehetősége és az eredménye.
Hogyan találtál rá Süsü figurájára?
Takarítás közben hallottam rádiójáték formájában. Annyira tetszett nekem, ahogy Bodrogi nyafogott, hogy lehet ennyire süsü, ha meglátja a királylányt, rögtön elájul, az még rendben van, de hogy pont egy kőre esik, az csak vele fordulhat elő. Már a rádiójátékban is tetszett, hogy Süsü egy nagy, otromba dolog, és már akkor az jutott eszembe, hogy ezt bábban lehet jól megcsinálni. Plusz volt benne királylány, királyfi és szerelem, minden, ami kell.
Én aktuális rovatban voltam, ahol leginkább az úttörőélet szépségeiről és hasonlókról kellett riportokat szállítani, de hát az ember fiatal volt és lelkes, és nem fogadott szót. Persze, amikor már megszületett, akkor mindenkinek tetszett, és elégedettek voltak vele.
Mit szerettél a legjobban a munkádban?
Azt le kell szögezni, hogy nem szerettem szerkesztő lenni. Mert a szerkesztő lelkes, kitalálja, elgondolja és akkor odaadja másnak. Mindig azt mondtam, hogy ez olyan, mint amikor találkozol valakivel, mindent tudsz már róla, gondolsz rá, de a randevúra nem te mész el, hanem a stáb többi tagja (nevet). Ebből sok konfliktusom is volt az első tíz évben. Viszont nagyon szerettem a vágást. Gyakran beszéltem rá az operatőröket, hogy vegyenek fel dolgokat, amiket amúgy nem szerettek volna, kisrigót, kutyát, zsánereket, és hogy amikor vége a jelenetnek, ne álljanak le rögtön. Ezek nagyon sokat tettek hozzá az anyaghoz. Szerettem gyerekekkel dolgozni. Például, ha gyerekekkel dolgozunk, akkor nem mondjuk a forgatás előtt, hogy „tessék!”, mert akkor vége van mindennek. A gyerekekkel kezdjünk el forgatni, dumálgatni, aztán csapni majd ráérünk a végén. Mert amikor megáll az egész stáb és azt mondjuk, csönd, felvétel, majd csapunk, attól még a felnőtt is megmerevedik, nemhogy a gyerek. Ezt a módszert nehéz volt meghonosítani, mert az egész struktúra merev volt. Nagyon erős volt a szokás, hogy fegyelmezetten, rendesen kell a televízióban mindent csinálni. Később, ahogy egyre több velem egykorú kollégám lett, lazultak a dolgok.
A legjobb a munkában az volt, hogy otthon hajnalban kitaláltál valamit, leírtad, hogy mit szeretnél csinálni, és amikor ezt sikerült megcsinálni, és bejött, az fantasztikus volt. A Kölyökidőt nagyon szerettem. Mindig alaposan fel kellett készülni, tudni kellett, hogy mit akarok, mert a gyerekekkel nem lehet úgy dolgozni, hogy majd mond valamit. A gyerek csak úgy nem mond semmit, őt arra fel kell készíteni, és az izgalmas volt. Rávenni őket, hogy azt csinálják, amit te akarsz, anélkül, hogy ezt parancsba adnád.
Adott hozzá egy tudományos hátteret. Tulajdonképpen tréningeken készítettük fel a gyerekeket arra, hogy majd mit kell a kamerák előtt csinálniuk, és ha az természetes közegükké válik, nem pedig szereplésnek tekintik, akkor lesznek jók. Közben próbáltam a gyerekekben tudatosítani, hogy ők nem sztárok, ez egy munka, amit meg kell csinálni, mint egy szakkörön. A szülőkkel már nehezebb volt, a szereplőválogatáson a szülőket is válogatni kellett. Akkoriban az, hogy valaki szerepelt a TV-ben, az iskolában hátrány volt, viszont lehetett vele dicsekedni, az pedig káros volt. A gyerekeket nagyon zavarta, ha például megismerték őket a villamoson, mert nem tudták, hogyan viselkedjenek. Beszéltünk is róla, hogy ezt hogyan kell kezelni, és hát sehogy, meg kell köszönni és kész, mész tovább, nem kell vele foglalkozni.
Tartjátok a kapcsolatot?
Igen, hogyne. Megjelennek néha, most már egyre ritkábban. De amikor rájönnek, hogy hiányoznak egymásnak, akkor a legegyszerűbb nálam összejönni.
Mennyire volt kemény ez a meló, hány órát dolgoztatok egy nap?
Ez változó volt. Van, amikor semmit, és akkor az ember szenvedett, hogy jaj, istenem, nincs munkám, és volt olyan, amikor 24 órát kellett vágni. De hát ez a kötetlen munka öröme és fájdalma, én szerettem.
Volt időd mellette élni?
Színházba, moziba járni lehetett. De amúgy nem. Nem volt könnyű, de engem ez se zavart. Nem hiányzott a magánélet, mert az ember ezt szenvedéllyel csinálta. A társaság is olyan volt, hogy másra utána nem vágytam. Mert ha körön kívüliekkel találkozol, mit tudsz velük csinálni? Vigyázni kellett, mennyit beszélsz.
Mi volt a leginkább újító vagy maradandó, amit alkottál?
A leginkább újító ez az új módszer: törekedni arra, hogy a gyerekek természetesen viselkedjenek. Épp Vitray mondta, amikor vendég volt a Kölyökidőben, hogy úgy viselkednek, mintha a saját fürdőszobájukban lennének, és ez is volt a cél. Sokat jelentett A világ legrosszabb gyereke című első játékfilmem, és a legmaradandóbb Kemény Henrik alapdarabjainak felvétele, a Vitéz László és a többiek, és természetesen a Süsü is.
Aki szeretne még inkább elmerülni a témában itt talál még információt:
