De hol vagyunk? Újlakon. Mert hol kezdjük, ha nem a régi Óbuda szívcsakrájában? A török idők előtt a valahai Szentjakabfalva állt itt, bajor és württembergi telepesekkel alapították újra Neustift néven; ennek magyar fordítása az Újlak elnevezés. Az 1873-ban, a városegyesítéskor a Buda külvárosának számító Újlakot a III. kerülethez csatolták, majd 1950-ben, a jelenlegi kerületi beosztás kialakításakor megosztották a II. és a III. kerület között. Az egykori település központja a mai Kolosy tér környéke volt a templommal és a piaccal. Újlak északi részén, az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. egykori téglavető telepén építették fel 1928-ra a Bécsi út, Nagyszombat utca, Végvár utca, Doberdó út által határolt területen az úgynevezett „városi házakat”. (Anziksz 2023, ősz)  De ez még nem a Bauhaus elterjedésének az ideje.

Melocco Művek

Újlak talán az egyik legváltozatosabb városrésze a II. kerületnek. 140 évvel ezelőtt – ott, ahol ma az Ürömi út fölötti Panoráma Sportközpont működik –, például a Melocco testvérecementgyára működött itt, és határozta meg a környék képét. A Friuli tartományból származó olasz Melocco testvérek, Leonardo és Pietro a kiegyezés után, kecsegtető ipari vállalkozások reményében telepedtek le nálunk. Számításuk bevált. A József-hegy lábánál – a mai sporttelep helyén – egy bánya és az 1880-ban alapított mészkő-feldolgozó üzem működött, a gyár pedig lépcsőszerűen húzódott le egészen az Ürömi útig. A Melocco testvérek 1884-ben emellett alapították meg gőzerővel működő gyárukat, ahol mintásan sajtolt cementlapokat készítettek. A metlachi úgy készült, hogy a lapokba színes rajzolatokat préseltek.

Négy év múlva már az egész újlaki telep a Melocco testvéreké volt. Pietro inkább a terazzo-lapok gyártásával foglalkozott – a Parlament folyosóit ma is ilyen burkolja –, Leonardo többek között alföldi zsilipek, gátak, csatornák kivitelezésében vett részt.

A cementgyár 1929-ben zárt be, és utána évtizedek alatt sikerült csak rekultiválni a tájat – mára ebből már kevés látszik. A harmincas években az Ürömi és a Daru utcai oldalon a Magyar Állami Kőszénbányák építtetett – többnyire modernista – lakóházakat, de Újlakon kiterjedt, új építési területek is keletkeztek. 

Többkezes építészet

Ezzel egyidőben az 1937–39-es szabályozási tervek alapján született meg a Duna mellett a Dereglye, az Uszály és Evező utca közötti három háztömb is a Szépvölgyi út első házaival. A kisajátított és újra parcellázott területen magánépíttetők egységes elvek alapján a kornak megfelelő, modern házakat terveztettek – az 1940–44 között elkészült bérházakat ugyan különböző építészek tervezték, de azonos párkánymagassággal és a zárt-, illetve nyitott erkélyek egységes rendszerével. A keretes beépítés kifelé és a Duna felé zártsorú és négyemeletes ma is, a Dunára merőleges, új mellékutcákban viszont már lazább és háromemeletes lett. A tömbök bérházai közül építészeti képével a Szépvölgyi út 3/a emelkedik ki, tervezőjéről, Gerlóczy Gedeonról még lesz szó.

A mai Montevideó utca és környéke sem így nézett ki. A második világháború alatt bezárt a Holzspach Téglagyár Szépvölgyi úti telepe és gyár épült Újlakon, a Mechanikai Mérőműszerek Gyára. Gimnazistaként még diákmunkásként jártam ide, aztán 30 év múlva már újságíróként, a helyére került Szépvölgyi Irodaparkba. Az egykori bánya meredek homlokfalai ma is látszanak a szerkesztőségi épületek mögött. (És nem állom meg, hogy ne írjam le újra: nagyjából itt, Újlakon állt a budai hóhér épített kő bitója. Arról, hogy miként hívta fel erre a figyelmemet a városi hóhérdinasztiákkal, vesztőhelykutatással foglalkozó patibulum.blog.hu szerzője, és hogyan kutatták ki a pontos helyét egy 1702-es újlaki házösszeírás és két térképrészlet alapján, arról szintén az Anziksz már emlegetett számában olvashattak. A hírhedt akasztóhely Újlakon, a Bécsi út felett, a mai Seregély utca 16–22. házai helyén állt egy külön ezért vájt teraszon.)

Vissza a 20. századba

A korabeli belvárosok távol álltak a ma ismert pezsgő központoktól: zsúfoltak, rossz levegőjű, gyakran nyomor sújtotta területek voltak. A Bauhaust és a modernista mozgalmakat nagyobbrészt szociális célok vezették, az, hogy széles tömegeknek biztosítsanak elérhető, korszerű lakhatást – de amikor ebből valóság lett, inkább a tehetősebbek élvezhették az új építészeti irányzat előnyeit. Ezért sem véletlen, hogy Budapesten a Bauhaus nyomait nem a munkáslakásokban, hanem a Rózsadomb elegáns villáiban kell keresni.

Nem minden Bauhaus, ami annak látszik 

Bár az ingatlanpiacon máig divatos hívószó a Bauhaus, amit a két világháború között épült, a szokásosnál dísztelenebb, inkább arányaival elegáns, modernista épületre ráhúznak, már a németországi Bauhaus is inkább „vírus” volt, és nem kifejlett stílusirányzat. (A szó hagyományos értelmében nem is adott pecsétes diplomát.) Az Európa országaiba szétáramló külföldi növendékek viszont – épp mint ahogy a vírus terjed – magukkal vitték a kreatív mintát, a racionális gondolkodásmódot. 

Ami aztán annyiféle lett, ahányfelé szétvitték. Magyarországon is inkább a Nyugat felé tekintők szerették volna belelátni a kor-szerű modernitást, miközben az a baloldali, szociális irányultság – korszerű lakástelepeket a munkásságnak! – a határok átlépése után kiveszett belőle. Azaz, amit ma kissé ábrándosan, nosztalgiázva bauhausosnak nevezünk Pesten és Budán a harmincas években, főleg tehetős polgároknak készült. A modernista épületek népszerűségéhez egyébként nagyban hozzájárultak a korban divatossá vált épületfotók – ezek lecsupaszított, szűz környezetben mutatták a friss épületeket. Így járta be például az európai sajtót a lejtőn merészen, lábakon álló, Szépvölgyi úti Hoffmann-villa is. Egyáltalán nem volt nagy, tervezője, Fischer József a róla készült fotókkal mégis nemzetközi hírnévre tett szert. A brit Architectural Review például 1935-ben a hónap házának választotta a domboldalban fehéren lebegő, mégis geometrikus épületet. Az alagsor lábakon álló, lebegő részét ugyan nem sokkal az építkezés befejezését követően beépítették, de a későbbi kilátása is imponáló volt: a szinte körpanorámában még az akkor álló Holtzpach téglagyár kéménye is látszott. Fischer a fényt keleti, dél-keleti irányból engedte az alulról kétszintes, felülről egyemeletes villába. Az igazi látvány természetesen a hálószobából nyíló, emeleti balkonról nyílt – igaz, a ház másik oldalára alig jutott ablak. Az igazán nagyszabású épületek persze akkor is monumentálisnak hatnak, ha méreteik valójában szerények: a két szint lényegében egy háromszobás lakást adott ki. A központi légfűtéssel ellátott ház akkor 12 000 pengőbe került, ami egy átlagembernek nyilván hatalmas összeg volt, de egy Bauhaus-villához képest egyáltalán nem. (Ismerünk 100 ezer pengős árat is…)

Két különleges sors, két különleges építész, Pécsi Eszter és férje, Fischer József 

A statikus Pécsi Eszter hazánk első mérnöknője volt, de nem csak férje, Fischer József terveiben működött közre, hanem saját jogán vált előbb Magyarországon, majd az Egyesült Államokban megbecsült statikussá. Fischer és Pécsi az egyetem után találkoztak, 1921 végén házasodtak össze. A férj, Fischer József – a szakmában később legendás “Juszuf” – nem végzett egyetemet, megrögzött szociáldemokrataként előbb kőműves inas lett, majd tanult építőmester. A fiatal építőmester lassan nevet szerezve kapcsolódott be a modern építészeti mozgalomba. Nagy hatást tett rá Gropius, a Bauhaus, Le Corbusier és társai. Feleségével közös építész-vállalkozásba fogtak, közös munkájuk volt számos modern villa mellett a Szépvölgyi úti ház is. (Fischer számos bérházat tervezett Újlipótvárosban, a pesti bauhausos terepen, többek között neki köszönhetően néz ki olyan elegánsan a Szent István-park. Később az 56-os Nagy Imre-kormány minisztere is volt, sokáig házi őrizetben élt.) 

A névadó tulajdonos személye is érdekes: Hoffmann Dezső ügyvéd volt, de leginkább a statisztika szorgalmas népszerűsítője, mai szóval influenszere. (Zentay – Hoffmann – Dezsőről (1888–1945) Rostás Péter írt részletesen a 2007-es Budai Polgárban.) A Zentáról elszármazott fiú egy betegség után visszaküzdötte magát süketségéből a hallók közé, majd a jogi kar után a Statisztikai Hivatalban kapott állást. Akkor még nem tudta, hogy ez nem évtizedekig tart: szociáldemokrataként a Tanácsköztársaság után kirúgták, sokáig nem kapott állást, így lényegében ő teremtette meg a statisztikai szakirodalmat, aztán 1945-ben rövid időre még a KSH elnöke is lehetett. A villa sokáig lehangoló látványt nyújtott, 2014 után azonban az új tulajdonos igényesen felújította.

Lipótváros és a Rózsadomb két oldala 

A Bauhaus hatására született modernista épületek beillesztése a budai villanegyedekbe nem ment egyszerűen. Kitüntetett helyszínévé a pasaréti Napraforgó utca vált… A hivatalosan „Pasaréti úti kislakásos mintatelepnek” nevezett együttest 1931 novemberében avatták fel. Egy vadonatúj utcácska 22 házáról van szó, amelyeket a kor neves építészei terveztek. Az utcakép egységes volt, de a házak mind különböztek. Az alapötletet az egy évvel korábban Budapesten rendezett nemzetközi építészkongresszus adta, ahol néhányan felvetették, hogy a stuttgarti Werkbund lakótelep mintájára egyszerre több tucat, egymáshoz jól illeszkedő villát kellene építeni. A családi házak egy kivétellel egy emeletesek, általában a földszinten kapott helyet a nappali és az ebédlő a konyhával, a belső lépcsőkön elérhető emeleten pedig a hálószobák. Ezt a sémát a tervezők rendkívül változatos elrendezésben és anyaghasználattal valósították meg, illusztrálandó a korszerű kislakásban rejlő lehetőségeket. A kivételes kísérlet tulajdonképpen arról szólt, hogyan lehet száz négyszögöles telkekre különálló, kertes családi házat tervezni. A „kísérleti lakótelepen” ma már nem látszik, hogy az alsó középosztály számára is megfizethető házak csoportját akarták megtervezni – inkább arról lett híres, hogy a kor legjobb, legnevesebb építészeit hozta össze, és nem is feltétlenül csak a Bauhaus stílusában. A megvalósításra kiválasztott terület az Ördögárok partján volt, ahol a hatóságok kikötötték, hogy a telekterületnek maximum 25 százaléka építhető be a különálló házakkal, melléképület nem létesíthető, a kert pedig kötelező. 

A patak felőli páratlan oldalon a 19-as számú házat Gerlóczy Gedeon, a Csontváry-képek megtalálója tervezte, aki a Belváros modern átépítésében vett részt. A 17-es számú házat viszont a margitszigeti uszoda tervezője, első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd. A páros oldal első házának tervezője Walder Gyula volt, a harmincas évek fő neobarokk építésze (Cisztercita Gimnázium és Templom, a Madách tér hűvösen skandináv indító épülete.) Molnár Farkasé (Napraforgó utca 15.) mellett a már említett Fischer Józsefé (a 20-as számú épület) a két „legbauhausosabb” itteni ház, utóbbi az építészeti túrák kedvenc fotótémája. 

De vajon miért választották sokan a nehezen megközelíthető budai hegyeket a központi fekvésű pesti lakások helyett? A jómódú családok már a század első évtizedeiben is telket, ingatlant szereztek a belvárosi lakásuk mellé, egy bérelt vagy saját tulajdonú nyári lakot a budai dombokon vagy a pesti zöldövezetekben. A kellemesebb, zöldövezeti helyszínek aztán felértékelődtek, amikor Budapesten beindultak az autóbuszjáratok, így sokan döntöttek úgy, hogy búcsút mondanak a pesti lakásnak és a székhelyüket átteszik Budára. 

A Rózsadomb akkoriban (is) Budapest egyik legelegánsabb negyedének számított, tele historizáló villákkal és impozáns kúriákkal. Amikor Fischer és Molnár modernista házakat kezdtek tervezni a környékre, ez nem mindenkinek tetszett, a hagyományos építészek mellett az egyik leghangosabb ellenző például a műegyetemi építész-professzor Alpár Ignác volt, az Anker-ház, a Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota tervezője. Sőt, társai pert is indítottak egy Palánta utcai ikerház miatt – ezt Fischer József és Molnár Farkas közösen tervezte – arra hivatkozva, hogy a Bauhaus elcsúfítja Budapest legszebb városrészét. Egy újságcím szerint:  „Csúnya házak rohama a gyönyörű Rózsadomb ellen”. A per végül kompromisszummal zárult, a ház megépülhetett, de egy emelettel alacsonyabban.

Hol az ember helye a lakógépben? 

A keleti oldalon fut a Cserje utca, ott a Hevesy Iván–Kálmán Kata fotós házaspárnak épült villa. Molnár Farkas vette legkomolyabban az új építészeti elveket a racionalizált „lakógépről” – ennek egyik legjobb bizonyítéka 1922-es Bauhaus terve, a Vörös kockaház makettje. Egy ilyen házban a forma mindig a funkciókat szolgálta, a terek kisebbek, de könnyen változtathatóak és többfunkciósak, a szobákban, falhoz simuló beépített szekrények növelik a teret olyan bútokkal, amik nem akadályozzák a mozgást. A Bauhaus Magyarországon is jelentős hatást gyakorolt az építészetre és a formatervezésre. És így érünk át lassan a Rózsadomb meredek, keleti lejtőire.

Kavics utca 

Ma is vadregényes hely… Budának ez a része hosszú időn át beépítetlen terület volt, a lakó- és középületek inkább közvetlenül a Duna partján sorakoztak. A lejtős Kavics utca a Rózsadomb keleti széle a Szemlőhegy lábánál, és a meredek oldal megszűnt szőlőskertjeit a telekkönyvekben sokáig elfelejtették átírni, így erdő nőtt a szőlők helyén. A rózsadombi Kavics utca rendes budai utcaként indul az Árpád fejedelem útjáról fölfelé, de pórul jár, aki kocsival akar a Kavics utcán végighajtani, ehhez óriásit kell kerülnie. Gyalog viszont egy erdőben kanyargó romantikus lépcsősoron találja magát. A félig sikerült házak mellett a modern építészek is lehetőséget kaptak a vad Kavics utca képének átformálására: 1931-ben Molnár Farkas, két év múlva Kozma Lajos villája épült itt fel – utóbbit lentről nemcsak látni lehetetlen, de ráismerni is nehéz a későbbi bővítései miatt. 

Molnár Farkas az egykori Gróf-villát tervezte 1931-ben modern formavilággal és alaprajzzal. A háromszintes, szabadon álló épület az utcalépcsőről szintén alig látható: a lapostetős, vasbeton vázas ház meredeken fölé, a lejtős terepre épült. És természetesen keleti homlokzatával fordul a Duna és a pesti panoráma felé – a sokáig befejezetlenül maradt tetőteraszra egy nyitott, egykarú lépcső vezetett fel. Szintenként egy-egy lakást foglalt magába, és mindegyik közvetlen kapcsolatban áll a természettel: legalul a pilléres tornáccal, középen a fedett-nyitott terasszal, legfelül a tetőterasszal. Városképi jelentőségű épület – lenne, ha nem rejtené a meredély és a fák. A lejtő felőli oldalon pillérekkel részben lábakra állította tervezője. A szabályos hasáb alakú épület emeletein egy-egy háromszobás lakás található csaknem azonos alaprajzzal. A második emeleti lakáshoz is ugyanolyan félköríves, a falhoz simuló lépcső vezet, mint a tetőteraszra. Ebből adódtak is gondok: Molnár első tervét éppen a külső lépcsőkkel nem fogadta el a kerületi szakhatóság, végül az építők a környék megvalósult példáira hivatkoztak, továbbá az utca elhanyagolt lépcsőire. A polgármester végül elfogadta az érvelést és a módosított terveket, hogy ez végül is egy magánlépcső, ami kapaszkodóival nagyobb biztonságot is jelent. A homlokzatok kompozícióját itt a csupasz falfelület és a nyílások gondosan mérlegelt aránya adja. A Dunára néző főhomlokzat pontosan tükrözi a mögötte lévő helyiségek funkcióját: az ablakok mérete balról jobbra – a nappalitól a cselédszobáig – fokozatosan csökken, ráadásul a lecsupaszított formát hajdan elég merészen egy citromsárgára festett homlokzat ellensúlyozta. Bár Gróf-villa lett a neve, a szóban forgó telket 12 500 pengőért 1931 februárjában vásárolta meg Gróf Józsefné, illetve László Izidorné, anya és lánya. Az építkezés is kettejük neve alatt futott, de a szakirodalomban utóbbi férje után Gróf József villájaként vált ismertté a ház. 

Az akkor még a harmincas éveiben járó Molnár Farkas építésznek ez a ház volt az egyik első önálló munkája. A pécsi születésű Molnár – rövid pályafutása ellenére – a 20. századi magyar építészet legjelentősebb alkotói közé tartozott. A félbehagyott Műegyetem után 1921–25 között volt a németországi Bauhaus növendéke, és ez alapjaiban határozta meg a későbbi magyarországi munkásságát. 1925-ben költözött haza, de ahhoz, hogy tervezőként dolgozhasson, elsőként meg kellett szereznie diplomáját, így újból beiratkozott a Műegyetemre. A modern építészet, a modern szerkezetek és anyagok híveként korábban Ligeti Pállal közösen tervezte (pontosabban az ő neve alatt, mivel a német Bauhaus nem adott hagyományos diplomát) – többek között közös, már említett Napraforgó utcai házukat. A Rózsadombon több villája és társasháza épült fel törekvései szerint az „anyagilag független értelmiségi középosztály számára”. Az említetteken kívül a Cserje és Vérhalom utcában vagy a németvölgyi Lejtő utcában is áll épülete. 1932-ben egy a szociális helyzetet erősen érintő kiállítása miatt bírósági eljárás is indult ellene, egy hónapi fogházra ítélték, később a Mérnöki Kamara kétszer is kizárta soraiból. Molnár Farkas 1945 januárjában, 48 évesen, a Lotz Károly utcai lakásukat ért bombatalálat után halt bele a sérüléseibe.

Lottóházak az Üllői úttól a Kavics utcáig 

A hatvanas évek elején járunk. Budapest tele van az 56-os harcokban szétlőtt házak romjaival, de jócskán akad még világháborús ház-foghíj is. Közben 1957. január 17-én a pénzügyminiszter  rendeletével az Országos Takarékpénztárt bízta meg a magyarországi lottó újbóli megszervezésével. A 2. világháború után ugyan a totó sokkal divatosabb volt, az első lottóhúzást is csak márciusban tartották. A lottó szerencsejáték Genovából, neve pedig az olasz lotto (sors, nyeremény) szóból származik. A genovai városállamban hívták így azokat a golyókat, amelyek segítségével a tanács új szenátorait választották ki. Nálunk sokáig emlegették lutriként a Habsburg Ausztria felől érkezett lottót, Magyarország területére is az osztrák lottó bérlője, bizonyos Cataldi gróf kapott először koncessziót rá 1763-ban. Az első játékokat akkoriban Pozsonyban és Budán rendezték, aztán 200 évvel később Budán épült meg az első lottóház is.  

A hazai lottózás első húsz évét a tárgynyeremény-sorsolások felvirágzása jellemezte. Néhány év múlva a nyereménylakásokat kimondottan erre a célra épített házak váltották fel: országszerte összesen 24 lottóház épült fel több mint 500 lakással. Az első lottóház az akkori Mártírok útján, a mai Margit körúton lett kész. Dúl Dezső tervezte – ahogy akkoriban több házat is a környéken. A lottóházak persze nemcsak a korszak sajátos, akut áru- és lakáshiánnyal spékelt társadalmi viszonyait tükrözték, de a szocreált elhagyó, a modernizmust viszont még el nem érő köztes építészeti látványkorszakot is a homályüveg erkélybetétekkel és a világos travertin mészkőburkolattal. A második ilyen ház a Múzeum körúton épült meg, a legismertebb az Üllői út körúti kereszteződésénél, a Kilián-laktanya és a Corvin-köz körüli 56-os harcok nyomán rommá lőtt házak helyén. (Állítólag kevesebb, mint egy év alatt, 1961-re, Gagarin magyarországi látogatására készült el.)

A budapesti lottóházak közül a legkiterjedtebb viszont a Frankel Leó út és a Rózsadomb találkozásánál épült fel. Az itt álló sok emeletesek közül valójában csak két ház volt Lottóház, az egyik a Kavics utca sarkán áll, a másik a négy házas csoportból az utcafronton a baloldali – a többi házban a lakásokat már az OTP-n keresztül lehetett megvásárolni, így váltak a lottóházak is lassan OTP-házakká. Az elöl álló Lottóház előtere még mindig különleges a csupa üveggel – igaz, a bejárat melletti apró medencében már nincs víz. 

És a Lottóháznak legendája is van: sokáig csak Ottóház volt a felirata. Az L betűt állítólag lelopták, egy másik verzió szerint leesett, mert rosszul rögzítették, a legjobb verzió szerint az L betű állítólag aznap tűnt el, amikor Orbán Ottó költő kiköltözött a házból – így lett sokáig Ottóház.