Szabóné Lendvai Zsuzsa egyike azoknak a bérlőknek, akik kiállták az elmúlt harminc-harmincöt év változásait. Pedig a foglalkozás, amit űz, szintén már-már kihalófélbe kerül. Fogyasztói életvitelünknek köszönhetően ugyan ki bajlódna a javíttatással, amikor újat is vehet a sérült, szakadt holmik helyett.
Nézzünk csak körül, ruhaklinikákból, cipőjavítókból, tévé- és számítógép-javítókból szerencsére még mindig akad. Az óbudai szemfelszedő pedig folyamatosan várja a kuncsaftokat.
Hogy lesz valakiből szemfelszedő? Egyáltalán, mit is jelent ez a munka? – Szemfelszedőnek nem valamilyen iskolában tanultunk, hanem egymástól, egy-egy idősebb, tapasztaltabb szemfelszedőtől. A hetvenes, nyolcvanas években minden áruházban találkozhattunk velük, népszerűek, mondhatni elengedhetetlenek voltak, sok munkával, nagy vendégkörrel. Pedig akkor sem volt drágább a harisnya, ha arányaiban nézzük az akkori fizetésekkel. Mégis, mivel jóval kisebb volt a kínálat, valahogy sokkal inkább vigyáztunk a már meglévőkre – mondja Zsuzsa. – Én a nagynénémtől tanultam a szemfelszedést, amikor gyesen voltam a kisfiammal. Előtte alig egy évet dolgoztam kozmetikusként, ami a végzett szakmám. A gyerekkel való otthonlét ráébresztett arra, hogy a szakmámban való újbóli elhelyezkedés azt is jelentené, hogy alig lehetnék vele, leginkább a nagyszülei nevelnék. Ezt nagyon nem akartam, ezért néztem másik pénzkereset után. A nagynéném szívesen tanított, majd egy idős maszek szemfelszedő néninek segítettem.
De aztán a gyakorlat gyorsan meghozta a rutint. Amikor aztán a gyes után visszatértem a munka világába, a budai Skála áruházban lettem szemfelszedő.
Talán kevesen tudják, de ma már aligha lehet valakiből szemfelszedő. A nylonharisnyák megmentésére feltalált eljárás, miszerint a leszaladt szemet egy elektromos tűvel felszedik, ma már azért sem tanulható, mert nincs szemfelszedő gép és tű gyártó. Az a három műszerész, akik Budapesten készítették ezeket, sajnos már nem élnek, utódaik pedig nincsenek. – Sokan jönnek, vidékről is, hogy tanítsam őket – mondja Zsuzsa –, és szívesen is tenném. De becstelen lennék, mert gépet nem tudok adni, magam is nagy bajban leszek, ha tönkremegy a mostani tűm. Állítólag valahol Svájcban gyártottak hasonlókat, de itthon nem tudok egyről sem. Magával a szemfelszedéssel sem találkoztam máshol a világon, csak itthon, pedig sokat utaztam korábban. Egyszer Bécs külvárosában láttam egy kis üzletet, de sehol másutt.
Az utóbbi évtized ruha- és harisnyadömpingjében Zsuzsának is újabb szolgáltatásokat kellett kitanulnia, így ma már zipzárakat javít és műszövéssel is foglalkozik.
– Akik ismernek, visszajárnak hozzám, és vannak új vendégek is. Ami viszont a kereslet visszaesését jelenti például, hogy évek óta nem tudok hosszabb szabadságra menni, minden héten néhány napot biztos itt töltök az áruházban. Nyáron kevesebbet, télen többet. Amikor a népszerű plázák mellett mára megszürkült áruházról beszélünk, Zsuzsa szívesen idézi a jól menő nyolcvanas éveket, és szomorúan beszél a jelenről. Pedig a Flórián sokkal több lehetőséget rejt magában, mint amit az üzemeltetők kihasználnak. Ő ennek ellenére nem adja fel, szeret itt lenni, és eszébe se jut változtatni. – Minden ilyen jellegű munka egy idő után monotonná válik. Engem sem a szemfelszedés vagy a zipzárjavítás éltet, hanem az emberek, akik megtalálnak, és akikkel mindig tudok váltani néhány szót.
Zsuzsa és családja már igazi óbudai família, a fia nemcsak hogy ide született és ide járt oviba, iskolába, ma itt is él. – Óbuda nagyon jó hely, minden megvan, amire szükségünk lehet. A piac, aminél lehet, hogy a Lehel olcsóbb, ide mégis jobb leugrani. Nagy kedvencem a Csillaghegyi strand, és nyáron, a szabadnapjaimon gyakran viszem oda a kis nyugágyamat.
Ebédidőben ne keressük Zsuzsát a Flóriánban, ha mégis, ki kell várnunk, amíg visszatér. Halaszthatatlan, fontos dolga van: az édesapjának visz ebédet. De aztán újra elfoglalja az első emeleten lévő kuckóját, és mosolyogva várja a megregulázandó harisnyaszemeket.