Az idén tízéves Óbudai Anziksz igyekszik minél több ismert, III. kerületi kötődésű sportolót vagy sporthoz köthető személyt megszólaltatni, de rólad csak a most áprilisi Székely Éva Emlékversenyen derült ki, hogy óbudai vagy.
Nincs gyerekkori kötődésem a III. kerülethez, 2018-ban vásároltunk a családdal egy ingatlant Csillaghegy és Rómaifürdő határán, szóval viszonylag friss kerületi lakosnak számítok, de nagy örömmel költöztünk ide, és azóta nagyon megszerettük a városrészt, így nem is tervezzük, hogy elmennénk máshová.
A KSI-ben kezdtél sportolni kilencévesen, ahol majd egy évtizedet töltöttél el. Miért pont a vízilabdát választottad? Ha jól tudom, a legtöbb sráchoz hasonlóan focizni is szerettél.
Nagyon jó gyerekkorom volt. Erzsébetvárosban, előbb a belvárosi részen, a Klauzál térnél, majd a Városliget felé, az István utcában laktam. A Klauzál téren egy akkori viszonylatban kifejezetten jónak számító szabadidőpark működött focipályával, mászókákkal, amelyeket sűrűn használtam, imádtam ott lenni, ezt tartom az első, sporttal való találkozásomnak. Focizni valóban szerettem, de nem rendelkeztem hozzá megfelelő alkattal, és a futás sem tartozott a kedvenceim közé, olyan klasszikus kis vízilabdás voltam, aki nem teljesen érezte magát otthon a szárazföldi sportokban, bár a dzsúdóval négy-ötéves koromban megpróbálkoztam. Ezután úszásoktatásokra jártam, ám ott meg kiderült, hogy a szemen érzékeny a vízre, és akkoriban még nem nagyon használtak úszószemüveget, ezért abba kellett hagynom, mert állandóan jöttek a szem- és fülgyulladások. A Bánki-tónál azonban volt egy hétvégi házunk, és rendszeresen lejártunk úszni. A jól úszó édesapám mindig mutogatta a különböző úszásnemeket, úgyhogy mire lekerültem a Császár Uszodába a KSI toborzójára, addigra többé-kevésbé már mind a négy úszásnemet tudtam.
1993-ban a BVSC-hez igazoltál, ahol 2000-ig játszottál, és 1996–1999 között sorozatban négyszer lettetek magyar bajnokok, az elején főleg az Újpesttel, majd a Vasassal és az FTC-vel vívva ádáz küzdelmet. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?
Eredetileg Faragó Tamás hívott a BVSC-hez, de kétéves előszerződéssel még a KSI-ben hagytak fejlődni, és mire ténylegesen a vasutasokhoz kerültem, addigra Olaszországból hazatérve Gerendás György érkezett a kispadra. Nagyon impulzív és motiváló edzőt ismertem meg Gyuri személyében, akivel sikerszéria vette kezdetét a klubnál, amely, mondhatjuk, hogy 1995-ben, az első Magyar Kupa-győzelmünkkel indult és a 2000-es évek elején fejeződött be. Az első bajnoki döntőnket 1993-ban még elbuktuk a korszakos csapatnak számító, Európát uraló Újpesttel szemben, ahol olyan játékosok pólóztak, mint Benedek Tibor, Vincze Balázs vagy Dala Tamás. 1996-ban azonban sikerült őket is legyőznünk, így kerültünk a második bajnoki finálénkba, amit már megnyertünk, és utána itthon domináltuk azt az időszakot, a négy bajnoki címünk mellett bejutottunk a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé is. A Vasassal és a Fradival valóban nagy csatákat vívtunk a döntőkben, folyamatosan játszottuk a teltházas meccseket nálunk, a Szőnyi úton és idegenben, a Komjádi Béla-uszodában, előfordult, hogy a margitszigeti sportuszodába is kivittek egy-egy meccset. Ezek mind nagyon szép emlékek, azóta is tartó jó barátságok szövődtek a BVSC-s csapattársakkal.
A vízilabda a csapatsportágak közül a legkeményebbek közé tartozik, ahol a különösen embert próbáló center pozícióban játszottál. Miként lett belőled center és miért nem mondjuk szélső?
Mondhatnám, hogy a kapusposzton kívül mindenhol játszottam, azonban kapus is voltam, bár azt egy kényszerhelyzet eredményezte az utánpótlás-bajnokságban. Nagyon sok poszton be tudtak vetni, talán ez volt a legjellemzőbb rám, és az egyik leghasznosabb egyéni képességem. Ugyan centerként jó néhány bajnokságot lejátszottam, előfordult, hogy külsőbb pozíciókban, jobb- vagy baloldalon, sőt, időnként hátvédként tűntem fel, bár igazából nem rendelkeztem azzal a súllyal, magassággal és erővel, ami elvárható lett volna a center vagy a hátvéd poszton. Ezt igyekeztem mindig kompenzálni, akár láberővel, technikával, ügyességgel. Eleinte leginkább a kényszer hajtott a center pozíció felé, ám aztán úgy alakult, hogy stabilan tudtam hozni, akár még nemzetközi szinten is ezt a feladatkört. Ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, akkor sokkal több hasznos izmot építenék magamra, hogy súlyban közelebb kerülhessek a száz kiló feletti ellenfelekhez, de talán enélkül is okoztam nekik elég problémát.
1992-ben junior Európa-bajnok, 1993-ban junior világbajnoki bronzérmes lettél, 1995-ben játszottál először a felnőtt válogatottban, ahol rögtön Európa-bajnoki ezüstérmet szereztél. Közel húsz évvel az utolsó, 1976-os olimpiai arany után, még Kemény Dénes előtt milyen volt a légkör a válogatottnál?
A felnőtt válogatott nagy keretébe akkor kerültem be, amikor a barcelonai olimpia után, 1993-ban Horkai Györgyöt nevezték ki szövetségi kapitánynak. Ott voltam végig a keretedzéseken, de először valóban 1995-ben sikerült beverekednem magam az utazó csapatba, a bécsi Európa-bajnokságra. Akkor már teljesen új szellemben zajlott a felkészülés, úgy is mondhatnám, hogy igyekeztünk utolérni Európát, mert sok mindenben egy picit le voltunk maradva az élcsapatoktól. El is kezdtek jönni az eredmények, már látszott, hogy be fog érni egy olyan generáció, amely képes lehet újra sikereket elérni.
Kemény Dénes 1997-es szövetségi kapitányi kinevezésével a magyar vízilabdázás legújabb aranykorszaka köszöntött be. 1997-2001 között ezzel a csapattal többek között kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, Világkupa-győztes és olimpiai bajnok lettél. Mi volt a titkotok? Mit adott hozzá a csapathoz Kemény Dénes?
Dénes a szépen formálódó együttesbe jól tudta integrálni azokat az 1975-76-os születésű fiatalokat, akik domináltak az utánpótlás válogatott tornáin, és egyre nagyobb szerepet szánt nekik a felnőttek között. Ez a generáció már egészen más szemlélettel nőtt fel, szerintem nagyobb munkabírással és jobb munkamorállal bírt, sokkal jobban tudott alkalmazkodni a külső tényezőkhöz, illetve egymáshoz is. Mindig szerencsés, ha egyszerre születik több nagy tehetség, akik ki is tudnak bontakozni és együtt is tudnak működni. Úgy gondolom, hogy ezek a fő tényezők, valamint az, hogy egy-egy győzelem után nem lett elégedett a csapat, hanem még inkább megnőtt az étvágya, és nem vett vissza a munkából, hanem minden évben próbált még javulni. Dénessel egy jó képességű, fiatal társaság új lendületet kapott, és ha nem is az első világeseményén (mert a ’97-es Világkupán harmadik helyen végeztek), de a kinevezése után pár hónappal, a sevillai Európa-bajnokságon már aranyérmesek lettünk. Ezzel olyan sikert értünk el, amire már sok vízilabdát szerető és mi magunk is régóta vártunk, hiszen gyerekkorunk óta arra készültünk, hogy nagy tornán egyszer végre nyerjünk a felnőttel. Győzni nem könnyű, de újra és újra nyerni mindig nehezebb, mert akkor már az ellenfelek szembesülnek azzal, hogy velünk is számolniuk kell. Az, hogy a következő években ezt mégis meg tudtuk tenni, szerintem a folyamatos megújulásnak és munkának nagyban köszönhető. Dénes folyton próbálta a nagyon jó csapatot még jobbá tenni, ami sokszor fájó döntéseket jelentett, a játékosállomány mindenesetre egyre inkább stabilabbá, magabiztosabbá vált, és egy olyan, ritkának mondható aranygeneráció bontakozott ki, amely – folyamatos személycserékkel ugyan, de – 2008-ig uralta a világ vízilabdázását.
2001-ben, huszonhét évesen szerepeltél utoljára a válogatottban, illetve még előző évben a BVSC-ből Olaszországba igazoltál. Mi történt, hogy ezután már nem játszottál többet a nemzeti csapatban, és miért döntöttél a külföldre igazolás mellett?
Mindig is nagy vágyam volt, hogy előbb-utóbb külföldre igazoljak, már 1997-98-ban, az első válogatott sikerek után jöttek megkeresések, elsősorban Olaszországból, ahová nem csak azért vágytam, mert jó hely, hanem mert akkoriban Európa legjobb bajnokságának számított. Azonban az olimpia előtt nem akartam kiszerződni, mert úgy éreztem, hogy nagyobb eséllyel be tudok kerülni a válogatottba itthonról, egy olyan csapatból, amely folyamatosan a kapitány szeme előtt van, mint amilyen a BVSC, amivel ráadásul domináltunk, és egy jobb csapatban talán jobban játszani is könnyebb. Akkoriban kevesebb technikai lehetőség állt a szövetségi kapitány rendelkezésére, hogy a külföldön játszókat rendszeresen láthassa. Az olimpia felé közeledve írtam alá a Savonához, amit nagyon ajánlottak, mert jó hírük volt, a 90-es évek legelején kétszer nyertek bajnokságot, és szerettek volna újra sikeresek lenni, ezért jelentősen megerősítették az együttest. Öt évig játszottam ott, az utolsó évemben végül a bajnoki cím is összejött. Viszont onnan nehezebben lehetett bekerülni a válogatottba, illetve Dénes új játékosokat is próbálgatott a helyemen. Persze mindig picit fájó, ha nem kapsz meghívót, pedig akkoriban éreztem magam a pályám csúcsán, de ez mindig kapitányi döntés, és ahogyan ezt játékosként elfogadtam, később kapitányként ugyanúgy elvártam a játékosaimtól. Öt olasz egyesületben is játszottam, főleg északon, liguriai tengerparti városokban, és mindenhol jól éreztem magam, de nyilván ott a legjobban, ahol bajnokok lettünk, így a Savonában és a Pro Reccoban. Utóbbi sztárcsapat volt sztárjátékosokkal, mindenki oda vágyott, ráadásul három magyar csapattárssal, a barátaimmal játszhattam együtt, Benedekkel, Kásással és Madarassal. Az utolsó, egyetlen déli olasz csapatom, a nápolyi Acquachiara meg azért különleges számomra, mert ott egy teljesen más kultúrát ismertem meg, lazább az élet, közvetlenebbek az emberek, és 2011-ben a másodosztályt megnyerve jutottunk fel az elsőbe.
Időközben olasz állampolgár és válogatott is lettél, 2013-ban – immár edzőként – mégis hazatértél a BVSC kispadjára. Miért döntöttél a hazaköltözés mellett? Ennyire vonzott az edzői pálya?
Már az Acquachiaránál is felmerült, hogy legyek az edzőjük, de végül úgy döntöttem, hogy elfogadom a BVSC ajánlatát, akiknél fontos szempont volt az is, hogy olyan edzőjük legyen, aki köthető a klub múltjához. Kihívásnak éreztem, és tudtam, hogy ez már nem olyan erősségű együttes, mint amilyenből 2000-ben elmentem, hanem középcsapat. De nagyon jó volt hazatérni és kitanulni azokat az edzői fogásokat, amelyeknek a későbbiekben nagy hasznát vettem, illetve remek fejlődési lehetőséget jelentettek. Az is sokat nyomott a latba, hogy így édesanyám közelébe kerülhettem. Már a játékos-pályafutásom alatt is tudtam, hogy az edzői szakma annyira mindenképpen érdekel, hogy kipróbáljam magam benne. Máltán több nyári szünetben is játszottam, és egyszer játékos-edzőként vittem végig egy ottani szezont. Fejben régóta készültem rá, így folyamatosan figyeltem az edzőimet, akik között sok kiválóval dolgozhattam. Soha nem könnyű a váltás, teljesen más világba csöppen az ember, ha Olaszországból hazajön, nekem is akadtak nehézségeim, de azok azért vannak, hogy erősebbé tegyenek.
A Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége 2016 végén 13 jelentkező közül téged választott ki a magyar válogatott szövetségi kapitányának, amely tisztséget 2022 nyaráig töltötted be, és ezalatt az idő alatt Európa-bajnok, Világkupa-győztes, világbajnoki ezüstérmes és olimpiai bronzérmes lettél a csapattal. Miként emlékszel erre az időszakra? Hogyan élted meg a sikereket és a kudarcokat? Csinálnál-e valamit utólag másképpen?
Öt és fél évig szövetségi kapitánynak lenni szerintem elég hosszú időszaknak számít, hiszen tudjuk, hogy a magyar vízilabdában az elvárások igencsak nagyok. Az elmúlt száz évben az aktuális kapitánynak mindig csúcsra kellett vinnie a válogatottat, benne is van a szerződésében, hogy egy minimum eredményt hoznia kell annak érvényben maradásához. Ha végignézzük az eredménysort, akkor tényleg azt hiszem, hogy sok szép dolgot értünk el a kapitányságom alatt, de természetesen voltak olyan tornáink is, amelyeken az elvárások alatt szerepeltünk. Mostani fejjel biztos, hogy egy-két dolgon változtatnék, de sajnos erre utólag nincs lehetőség. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem hiányérzet, mert voltak olyan tornáink, amelyeken a végeredményt tekintve nem sikerült kihozni magunkból a bennünk lévő tudás maximumát, ám az összképet nézve szép dolgokat nyertünk, és sok sikert értünk el. Olyanokat is, amelyeket már régóta nem, hiszen a hazai Európa-bajnokság megnyerésével megtörtük azt a több évtizedes átkot, hogy itthon nem tud győzni egy csapatsportág. Szóval szép időszak volt, jó szívvel gondolok vissza rá, tényleg nagyon sokat hozott az életembe.
Játékosi és edzői pályafutásodon mire vagy a legbüszkébb?
Kiemelhetnék egy-egy eredményt, de azok le vannak írva, te is felsoroltad őket, természetesen büszke vagyok rájuk, mégis talán arra vagyok az a leginkább, hogy edzőként is igyekeztem önmagam maradni, nem akartam kibújni a bőrömből, és talán nem is változtam meg ebben az időszakban, illetve azóta sem. Szerintem a sikereket és a kudarcokat is a helyükön tudtam kezelni, azt tartom komoly emberi erénynek, ha valaki folyamatosan a földön tud maradni. Ugyanez vonatkozik a játékoskarrieremre is. Mindig nagyon jó érzés volt, ha ellenfélként mentem korábbi csapataimhoz meccset játszani, és a játékosok bemutatásánál mindig én kaptam az egyik legnagyobb tapsot, szinte nagyobbat, mint a hazai játékosok többsége, talán ez elmond mindent. Az összes klubnál, ahol játszottam, a mai napig jó és szoros kapcsolatokat ápolok az egykori csapattársakkal, nagyon fontosnak tartom ezt. Magánemberként a két lányomra vagyok a legbüszkébb, akik szintén azt próbálják megvalósítani, amit a hitvallásomnak gondolok, vagyis amit csinálnak, azt igyekeznek a lehető legjobban csinálni. Mind a ketten röplabdáztak, a nagyobbik, Mira ebben a szezonban még magas szinten, az Újpestben játszott, de jövőre már inkább a tanulmányaira koncentrál. A kisebbik, Lora viszont most a táncban éli ki magát, amiben nagyon tehetséges.
2023 óta a vízilabdától kicsit elszakadva, az állami sportirányításban dolgozol. Pontosan hol, és mik a fő feladataid?
Előbb a Nemzeti Sportügynökség sportszakmai és módszertani igazgatója lettem, ahol közel kilencven olimpiai és nem olimpiai sportágnak az állami támogatásával, a programjaik lebonyolításával foglalkoztunk, valamint sportszakmailag is segítettük őket. Idén februártól a szintén állami háttérintézményként működő Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézetnek vagyok a sportdiplomáciai nagykövete. Új program is alakult, az LA 10, amit igyekszünk menedzselni, és aminek célja, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpián vagy a legjobb tízben végezzünk, vagy tíz aranyérmet szerezzünk. Fő feladatunk a sportági szövetségekkel való kapcsolatok ápolása, valamint segítségnyújtás a minél hatékonyabb és eredményes munka érdekében. Remekül érzem magam ebben a pozícióban is, jó dolog az eddigiekhez képest ugyan kicsit más módon, de a sportért dolgozni.
Jelenleg van bármilyen közvetlen kapcsolatod szeretett sportágaddal?
A Csillaghegyen működő Oázis Sport Club vízilabda-szakosztályát szakmai tanácsadóként segítem a háttérből, így meg-megjelenek az uszodában is. Kilenc edző dolgozik ott, őket támogatom a tapasztalataimmal, elég sokukhoz a vízilabda-pályafutásomból fakadóan régóta kötődöm. Gondolok itt például arra a Lakics Ilonára, aki a KSI-ben az első edzőm volt. A klub elsősorban utánpótlással foglalkozik, de felnőtt csapatai is vannak, szerintem nagyon szerethető és fontos részei a magyar vízilabdának, sok tehetséget adtak már a nagyobb egyesületeknek, akikből akár OB I-es játékos is lett, ez mindig nagy büszkeséget jelent.
