A Vasarely Múzeumban látható, a francia műgyűjtő, Bruno Fabre páratlan kollekciójából válogatott kiállítás Victor Vasarelynek a különböző médiumok közötti szabad átjárásban fogant koncepcióját állítja középpontba oly módon, hogy ezekkel a nagyon eltérő képi világú plakátokkal érzékelteti a különböző országokban, városokban rendezett változatos kiállításokat 1948 és 1989 között. Ilyen, Vasarely kiállítási plakátjait bemutató kiállítás, ami kontextualizálja a művész fél évszázados karrierjét és kiállítási „stratégiáját” – miközben ahol lehet, megmutatja azokat a műveket is, amelyek a beidézett kiállításokon szerepeltek –, még nem volt sehol.
Talán itt sem lett volna, de üresek lettek a falak. A gyűjtemény most a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából megrendezett Victor Vasarely: The Responsive Eye (Érzékeny szem) című kiállításon, a szöuli Művészeti Központban látható április közepéig. Egyébként ez nem az első bemutatkozása Victor Vasarelynek Ázsiában, műveiből éppen 34 éve, 1990-ben már rendeztek kiállítást Dél-Koreában, a Gwacheon Kortárs Művészeti Múzeumban, de a mostani retrospektív tárlat minden eddiginél átfogóbb és reprezentatívabb anyagot mutat be a dél-koreai közönségnek.
Az óbudai múzeum V. V. Victor Vasarely. 1=2, 2=1 című kiállítása tehát az első, amelyet kifejezetten a világhírű művész plakáttervezői munkásságának szentelnek. Az ötlet sok szempontból telitalálat, egyrészt reflektál a művész 1955-ben megfogalmazott alkotói hitvallására, tehát Vasarely „Sárga kiáltványában” megfogalmazott „rekreáció, multiplikáció, expanzió” – egyszóval a sokszorosítás – esztétikai értékeinek bemutatására fókuszál, másrészt tematizálja a mai képzőművészet egyik nagyon is aktuális kérdését, a sokszorosítás, az egyediség és a másolat problémáját.
A plakátokon ráadásul egy-egy alkotói korszak jellegzetes művei szerepelnek időrendben haladva.
A művek közötti összeköttetést nem a dátumok, a méretek, vagy a kivitelezésben rejlő hasonlóságok teremtik meg, éppen ellenkezőleg – az egymás mellé helyezett képek termékeny párbeszédét felhasználhatóságuk sokrétűsége adja. Temperakép mellett kollázs, egy akár tízéves távlatban visszatérő motívum. Azon a falon, ahol a Zebra szokott lógni, most több, ezt az ikonikus képet használó kiállítási plakátot helyeztek el, többféle korszakból. A plakátok hosszú sorában több variációban is megidéződik Vasarely munkásságának három emblematikus műve, a kinetikus Zebrák, a Hódolat Malevicsnek és a Canopus.
A Fabre-féle plakátgyűjtemény így egyben nemcsak egy kuriózumokkal teli szép, kompakt kollekció, hanem a 20. század modernitásának, gondolkodásmódjának vizuális történetvonala is. Magyarázat arra, miért fordultak oly sokan az absztrakció felé, milyen szabadságot, esztétikai szépséget és milyen archaikus igazságokat találtak meg a vonalak, körök, háromszögek, négyszögek használatában. Megérthetjük, mit jelentett és miért akkor jelent meg a kinetikus művészet, az op-art és a geometrikus absztrakció oly sok ága.
A plakátok sora egy 1948-as Denis René galériás plakáttal indul. Denis René volt Vasarely galeristája, egy ideig szoros érzelmi kapcsolatot is ápoltak, szakmai karrierjük pedig évtizedekig összefonódott, s nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak. Talán, ahogy az lenni szokott egy jó barátságban, mindkét fél jól járt.
A gyűjtő kapcsolata a múzeummal nem újkeletű, több száz művet ajándékozott már a budapesti Vasarely Múzeumnak, amiért az intézmény hálás neki.
A másik kiállítás, a Morphèmes – Morfémák is egy barátságon alapul. A Pán Imre és Victor Vasarely közös párizsi történetei című kiállítás kurátora, Pócs Veronika fontosnak tartotta, hogy e két férfi kapcsolatáról, egymásra gyakorolt hatásáról is képet kapjunk. Az időszaki tárlat Pán Imre művészeti író, szervező, szerkesztő, kiadó gyűjteményéből mutat be válogatást, Vasarely páratlan grafikai munkáit, vázlatait vonultatja fel, beavatva a közönséget a műhelytitkokba.
A kiállítási anyag jó részét Pán Imre és Vasarely közös albumai: a Vasarely által készített rajzok, kollázsok, akvarellek és szerigráfiák, illetve a művész azon 1930 és 1960 közötti grafikai művei alkotják, amelyek egykor Pán gyűjteményébe tartoztak, és most Franciaországból érkeztek Budapestre.
Pán Imre, a budapesti Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapítója rendkívül nagy műveltségű ember volt, fordított, könyveket adott ki, érdekelte a pszichológia, a modern művészet, a korabeli jelen gondolatvilága, s mindezt amolyan self-made man-módra, hiszen a numerus clausus miatt nem tudott egyetemre járni.
1945-48 között, amíg az Európai Iskola művészcsoport működhetett, nemcsak egyik alapítója, de teoretikusa, kiadója, szerkesztője, kurátora is volt. Nemcsak elméletileg tudta a művészeket megtámogatni, de a visszaemlékezések szerint egyfajta megoldóemberként is segítségükre volt a legkülönfélébb problémákkal kapcsolatban – például fűtött termet találni a kiállításoknak, meghívókat szerkeszteni, vagy éppen praktikus ügyekben segíteni a frontról, munkaszolgálatból hazatérőknek.
A kommunista fordulat után körülötte is egyre fogyott a levegő, így az emigrációt választotta. Nem tervezte, hogy végleges lesz, mégis az lett. 1957 májusában érkezett meg Párizsba, ahol már várták a húszas-harmincas években emigrált, a francia közegbe valamelyest már beépült művészbarátai (Anton Prinner, Szenes Árpád, Étienne Hajdú), illetve a háború után közvetlenül kiköltözöttek. Elképzelhető, hogy Victor Vasarelyvel már 1955 táján találkozhattak, de erre közvetlen bizonyítékot még nem talált Pócs Veronika, aki hat éve kutatja Pán hagyatékát. Valószínűbb, hogy Kassák kiállításán találkoztak, Párizs egyik legfontosabb, absztrakcióval foglalkozó galériájában, a Denis René Galériában, ahol Vasarely részt vett a galéria koncepciójának kidolgozásában. René és Vasarely nyitni szeretett volna Kelet-Európa felé, ami igen érdekes, extravagáns ötlet volt az ötvenes évek végén. Mindenesetre Pán 1958-ban belépett ebbe a történetbe, elkezdte beszervezni kinti művészbarátait is, és részt vett abban a küzdelemben, hogy Kassák kijusson Párizsba.
Párizsban sokkal igényesebb albumokat tudott kiadni, mint az Európai Iskola idején Budapesten, bár minden kiadványa egy egyszerű négylapos füzet volt, egyetlen művészre fókuszálva. Fontos része a kiállítási anyagnak a speciálisan Pán Imre bibliofil füzeteihez készült kisgrafikák. A művészetszervező jó barát ugyanis Párizsban összesen száznegyvenöt egyedi grafikát tartalmazó bibliofil kiadványfüzetet adott ki önerőből, saját szerkesztésben, közülük tizennégyet a „Signe”, „Morphèmes”, illetve „Mini-Musée” című sorozataiból Vasarely művészetének szentelt.
Vasarely esetében ezek a füzetek azért is forrásértékűek, mert ő nem adta ki a vázlatait, szerette eltávolítani a kezdő, pionír jellegű lapokat a későbbiekben megvalósult munkáitól. Letisztult képet szeretett mutatni kifelé, de itt, a kiállításon láthatjuk a műterméből Pán Imréhez került kísérleti lapokat, így bepillantást nyerhetünk Vasarely munkamódszerébe.
Egészen konkrét művekre vonatkozó vázlatok is vannak ebben a gyűjteményben, sőt Pánnak megengedte, hogy a legkorábbi figurális rajzokat és azokat a harmincas-negyvenes évekbeli festett fotómontázsokat, kollázsokat is gyűjtse, amelyek mutatják Vasarelynek a Bortnyik (Bortnyik Sándor festő, grafikus – a szerk.) műhelyében elsajátított kísérletezési kedvét.
Pócs Veronika Párizsban, a hagyaték kutatása során nagyon szerencsésen megtalálta a budapesti gyűjtemény egyik különleges festményének vázlatát. A nagyméretű farostra festett szürrealista kép éppen Szöulban van, de a vázlata itt, a Morfémák kiállításon.
Vasarely egy provence-i városkában töltötte a nyarait, ahol erősen inspirálták a kisváros konvex-konkáv, geometrikus fény-árnyék játékai.
Vasarely Gordes-ban felújíttatott egy kastélyt, az volt a lakása és egyben a műterme is. A középkori városka látványvilága teljesen lenyűgözte, az épületek által inspirált forma-együttesek számtalan kombinációját alkotta meg. A Vasarely műterméből származó munkák mellé – amikor lehetőség van rá – odakerülnek a múzeum gyűjteményéből származó grafikai lapok, szerigráfiák, sziták.
Különleges darabja a kiállításnak az az Hommage album, amit 1978-ban a Párizsban élő magyar művészek készítettek az 1972-ben elhunyt Pán Imre tiszteletére. Ebben Vasarelytől egy szerigráfia szerepel a CT a sorozatból, amit David Bowie is felhasznált az 1969-es Space Oddity lemezének borítójaként. De ezt már nem Pán válogatta, ez már nem az ő ízlését tükrözi.
A kiállítás nemcsak egy barátságba enged betekintést, hanem Vasarelyről is igazi kulisszatitkokat árul el.
Ezen a kiállításon egy kísérletező művészt látunk, aki szorgalmasan figyel, gondolkodik, mígnem eljut a letisztult, lényegi redukcióig. Vasarely fegyelmezetten gondozta a saját magáról kialakult képet. Felügyelte, mi megy ki róla, és soha nem hibázott. A Vasarely Múzeum tárlata viszont éppen e mögé a kép mögé nyújt bepillantást.
