Keresés
rovatok
népek | 2024 tavasz
Fotó: wikimedia.org
Budai Balogh Tibor
Barbárok a spájzban
Aquincum rejtőzködő lakói

A görögök a bárbaros (’hebegő’) kifejezéssel eredetileg azon népek fiait illették, akik a tagolt, emberi beszéd – azaz a görög nyelv – adományával egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben voltak megáldva. A kezdetben ártalmatlannak számító, csupán csak a civilizációs különbségekre utaló szót a görög-perzsa háborúk (Kr. e. 5. század) által alaposan kihegyezett pánhellén öntudat töltötte meg pejoratív tartalommal. A „barbár” jelző onnantól kezdve az alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón élő, aktuálpolitikai szempontból nézve elsősorban a despotikus iga alatt nyögő ázsiai népek stigmatizálására szolgált, egyúttal a velük szemben érzett felsőbbrendűségi tudat kifejezésének verbális eszközévé vált. 

Athéni vörösalakos tányér (pinax) barbár íjász ábrázolásával Epiktétosz műhelyéből. (fotó: britishmuseum.org) Vulci (Kr. e. 520–500). British Museum, London 

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) korai fázisában az athéni városállam szkíta íjászokból (toxotai) szervezte meg saját rendőrségét, amelynek meg is lett a következménye.

A színborért hevülő, bugris szkíta rendőr nemcsak a görög ókomédia népszerű karakterévé, de az időtlen és idétlen rendőrviccek ihletőjévé is vált.

A görögség a rómaiakra is barbár népként tekintett, ám a Kr. e. 3. századtól egyre inkább kénytelen volt szembenézni a politikai realitásokkal. Amikor Róma nagyhatalmi helyzetének köszönhetően Kr. e. 228-ban meghívást kapott Korinthosztól a négy nagy pánhellén Grand Slam-torna egyikére, a helyi rendezésű isthmosi játékokra (ahol egyébként egy Plautus [’lúdtalpas’] nevű atlétája valamelyik versenyszámban el is nyerte a győzelmi mandulafenyő-koszorút), hivatalosan is megszabadult a „nem-görögség” bélyegétől. 

John Leech: Flamininus restoring Liberty to Greece at the Isthmian Games [Flamininus helyreállítja Görögország szabadságát az isthmosi játékokon.] Fametszet G. A. à Beckett: The Comic History of Rome [Róma vicces története] című művéhez (London 1851) (fotó: commons.wikimedia.org)

Az isthmosi játékok leghíresebb római szereplője kétségkívül a 2. makedón háború (Kr. e. 200–197) idején és azt követően is ideiglenesen Hellaszban állomásozó, felszabadító csapatok parancsnoka, T. Quinctius Flamininus volt. Flamininus, miután lerázta a görögség nyakából a makedón rabigát, a Kr. e. 196. évi Isthmián – fényes ceremónián – jelentette be Hellasz helyreállított szabadságát. Kár, hogy a görögök a szabadság fogalmát abszolút-, a rómaiak pedig helyiértéken kezelték: utóbbiak csupán a felszabadított rabszolgáknak kijáró, korlátozott mozgásteret értették alatta.

Miután Görögország és az egész hellenisztikus világ apránként római uralom alá került, már tanácsosabbnak is tűnt nem beszélni a hódítókkal kapcsolatos gondolatokról.

Felesleges is lett volna, a rómaiak ezt szavak nélkül is tudták: kulturális kisebbrendűségi érzés által felhorzsolt lelkük a korabeli görög társadalom lenézésével, városaik és szentélyeik kifosztásával és a műkincsek ipari léptékű kiszippantásával lelt hűsítő balzsamra.   

 

Se velük, se nélkülük – Róma és a barbárok bizarr viszonya

A rómaiak átvették a görögöktől a barbarus fogalmat, amelyet azonban ők már a lakott világ, az oikumené értékesebb részét magába foglaló Római Birodalom közigazgatási határain túl élő népekre alkalmaztak. (Halk megjegyzés: birodalmi területen is maradtak olyan – akár évszázadokon keresztül továbbélő – vaskori populációk, amelyeket az antik kultúra egyetlen vívmánya sem érintett meg, de hát ők elmaradottságukban is a „mi kutyánk kölykei” voltak.) A közigazgatási határon kívül élő és a birodalmi normáktól minden tekintetben eltérő népcsoportok földjét a 3. századtól bizonyíthatóan is Barbaricumnak nevezték. Az oikumené felosztása Római Birodalomra és Barbaricumra akár jól elrendezett világnak is tűnhetne, csakhogy a két fél hosszabb távon nem tudott békében megférni egymással, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb létbiztonságra és kedvezőbb megélhetési lehetőségekre ácsingozó barbárokon múlott. 

A Birodalom működése szempontjából mindig is nagy jelentőséggel bírt a belső migráció. A katonai csapatok ide-oda tologatása jelentős számú civil (családtagok, szolgák, vállalkozók, kalandorok) vándorlását is maga után vonta. Hasonló mozgásokat idéztek elő az újabbnál újabb kereskedelmi lehetőségek csakúgy, mint a lokális konjunkturális viszonyok, amelyek mágnesként vonzották a szabad munkaerőt a Birodalom egyik részéből a másikba, hála a tartományi határok nyitottságának (Egyiptomot leszámítva). A római társadalom azonban a császárkor kezdetére már komoly demográfiai problémákkal küzdött, különösen a Birodalom nyugati felén. Ezért a határtartományok helytartói afféle önjelölt humánerőforrás-menedzserként olykor be-betörtek a Barbaricumba, és erőszakkal akár teljes törzseket is áttelepítettek, hogy a Birodalom ritkábban lakott területein legyen elég munkás kéz, és ily módon adófizető lakos.

Giovanni Battista Piranesi: Via Appia, Sepolcro della famiglia Plauzia in Ponte Lugano [Via Appia, a Plautius család síremléke a Lucano-híd mellett]. Rézmetszet, 1756. (fotó: commons.wikimedia.org)

Ti. Plautius Silvanus Aelianus sírfelirata (a kép bal oldalán) sok egyéb mellett arról is beszámol, hogy a jeles férfiú Moesia helytartójaként (Kr. u. 61–66) több mint 100.000 embert telepített át adófizető lakosnak az Al-Dunától délre fekvő tartományba családostul, fejedelmestül, királyostul. Eljárása nem példa nélküli. Kortársa, L. Tampius Flavianus ugyanezt pannoniai helytartóként tette meg.

A szervezett birodalmi betelepítések legtöbbje mögött leplezetlen gazdasági érdek húzódott meg. Róma azonban csak ideig-óráig tudta kézben tartani saját betelepítési politikáját.

Marcus Aurelius markomann (166–175, 178–180) háborúit követően a kezdeményezés fokozatosan átcsúszott a recepciót kikényszeríteni kívánó barbár népek kezébe. A Birodalom fokozatosan defenzívába kényszerült, és egy idő után már csak futott az események után. 

A római-barbár kapcsolatok egyik jellegzetes aspektusa a “Nagy Ludovisi csatajelenetes szarkofágon. Márvány, 3. század közepe, Palazzo Altemps, Museo Nazionale Romano, Róma Forrás: commons.wikimedia.org

Nem véletlen, hogy a csatajelenetes szarkofágok a markomann háborúk korában jöttek divatba, és gyártásuk a 3. század nagy birodalmi krízisének időszakában is folytatódott. A „Nagy” Ludovisi szarkofágon ábrázolt római-barbár csatajelenet beazonosítása nem lehetséges, egyes vélemények szerint azonban Traianus Decius (249–251), illetve fia és társcsászára, Herennius Etruscus (251) gótok elleni, Abrittus mocsarában megvívott ütközetét ábrázolja (251. június 1).

A csata rossz véget ért, mindkét császár elesett. Decius és Herennius Etruscus lett ily módon Róma két első császára, aki külső ellenséggel folytatott csatában hullott porba.

 

Amikor a barbárok már a spájzban voltak

A barbárokat régészetileg kimutatni nem könnyű feladat. A Pannoniában felbukkanó barbaricumi leletek kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak a tartományokba, ezért nem feltétlen bizonyítékai a migrációnak. A falusias településeken felbukkanó, a bennszülött kelták vaskori lakáskultúrájától elütő germán típusú gödörházak már komolyabb jelzésnek foghatók fel. A barbárok jelenlétét azonban legbiztosabban az emberi maradványok igazolhatják. 

Az Aquincum és Campona között fekvő gazdagréti római temetőben a helyi (etnikailag még beazonosítatlan) barbár lakosság a 4. század közepétől az 5. század elejéig együtt (de elkülönítve) temetkezett a provinciális lakossággal. A szomszédok együttélésének és közös temetkezésének a romanizált lakosság elvándorlása vetett véget. A sajátos sírtípusokat és temetkezési szokásokat alkalmazó barbár közösséget ez a kis intermezzo nem zökkentette ki, a temetkezési helyet az 5. század végéig – 6. század elejéig tovább használta. 

A gazdagréti temető barbár részlegéből ismert néhány mesterségesen torzított koponya is, ám ezeknél érdekesebbek azok az aquincumi példányok, amelyek jóval korábbiak Pannonia nagy etnikai átalakulásának időszakánál. 

Mesterségesen torzított koponya a Tolna vármegyei Mözs-Icsei-dűlő lelőhelyen feltárt 5. századi temetőből (fotó: journals.plos.org) A homlok fölötti és a függőleges varrat mögötti homorodás a torzításhoz használt bandázs helyét mutatja.

Az Aquincumban elsőként dokumentált, bandázsolással megnyújtott agykoponya-töredék a Polgárváros keleti temetőjének (Gázgyár) egy 3. századra keltezhető sírjából került elő.

A második sír, amely a helyi lakosságra jellemző 2–3. századi edény mellékleteivel akár szokványos provinciális temetkezésnek is elment volna, Csúcshegy-Harsánylejtőn került elő, és a teljes torzított koponyát vizsgálható állapotban őrizte meg. Az aquincumi leletek azért különösen érdekesek, mert a mesterséges koponyatorzítás szokása csak az 5–6. században terjedt el a Kárpát-medencében a hunokkal kulturális és egyéb kapcsolatba kerülő germán népek térhódításának következtében. A szokás váratlanul korai felbukkanása Aquincumban arról tanúskodik, hogy kelet felől érkező, koponyatorzítást alkalmazó csoportok már jóval korábban is beszivárogtak Pannoniába. Ugyanakkor a torzított koponyájú embereket is római temetőkben, római szokás szerint és római sírmellékletekkel hantolták el, ami egyértelmű utalás, hogy a késő császárkorban betelepülő, barbár csoportokkal ellentétben ezek a korai közösségek még integrálódtak a helyi társadalomba, római kulturális identitást vettek fel. Mindez persze azt is jelenti, hogy az ilyen csoportok koponyatorzításon át nem esett tagjait nem lehetséges pusztán régészeti módszerekkel kimutatni. Még szerencse, hogy ezen a ponton az antropológia és az archeogenetika segítő kezet nyújt a régészettudománynak.

 

A szeszgyári Agyafúrt

2022 nyarán egy különös sír került elő az Óbudai Szeszgyárban zajló feltárássorozat aktuális kampányában. A 4. századi sírgödörben egy teljesen ép férfi csontváz mellett egy másik férfi medencétől lefelé megmaradt vázcsontjai feküdtek. Az ép csontváz koponyáján egyéb sérülések mellett egy nagy kiterjedésű sebészeti trepanáció tátongott, ami már magában véve is izgalmas fejlemény.

A koponyalékelés ősi gyógyászati eljárás, amelynek legkorábbi alkalmazása a felső paleolitikum (Kr. e. 38000–18000) óta igazolt. Érdekes módon a trepanáció az antikvitásban nem számított gyakori műtétnek, annak ellenére, hogy a görög-római orvosi szakirodalom (Hippokratész, Heliodorosz, Celsus, Galénusz) részletesen taglalja, és az operáció elvégzéshez szükséges, kifinomult eszközök régészeti leletként is ismertek. A nemzetközi antropológiai kutatás a teljes görög-római időszakból még kéttucatnyi trepanált koponyát sem tart számon. Ezzel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Kárpát-medencei leletkataszter már 2007-ben 134 esetszámot tartalmazott (jelképes trepanációk nélkül), amelynek több mint 60 százaléka a 9–10. századi kontextusból származik. A szóban forgó összeírás ugyanakkor egyetlen példányt sem említ a római kori Pannonia területéről. Sok valóban nincs is, de azért néhány akad. 

2022 óta már ezek közé sorolható a szeszgyári koponya is, amelyről elmondható, hogy nem időzített műtéten, hanem sürgősségi beavatkozáson esett át.

Erre utal a trepanáció koponyavarratot is érintő helye. (Időzített műtétek esetében a varratokat gondosan kerülték.) A műtétet elszenvedő férfi az antropológiai vizsgálat alapján protonordikus-nordikus típus volt, aki embertanilag nemcsak a pannoniai lakossággal, de a Kárpát-medencei populációkkal sem áll kifejezett rokonságban. Az északi ember 180 centiméter körüli testmagasságával és fejlett izomzatával szó szerint kiemelkedett kortársai közül, kifejezetten erőteljes jelenségnek számított. Súlyos, valószínűleg harcmezőn szerzett koponyatraumáját hozzáértő (katona)orvos látta el, aki a csontszilánkok eltávolítását követően elnyújtott ovális alakúra igazította a koponyanyílás széleit. A műtét sikeréről és a szövődménymentes gyógyulásról a meginduló csontosodási folyamat híven tanúskodik. Arra vonatkozó adatot azonban nem sikerült gyűjteni, hogy a sebész miként fedte le a jelentős méretű folytonossági hiányt, mielőtt a fejbőrt visszavarrta volna. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a páciens a vázcsontjain is nyomot hagyó, erős fizikai igénybevételnek a továbbiakban is kitette magát. Végzetét egy újabb harci esemény okozta, amelynek során két halálos kimenetelű, csontvesztéssel járó koponyasérülést szenvedett el. Homloka jobb oldalába nyílvessző fúródott, koponyája bal oldalát pedig egy súlyos és egyben hegyes kézifegyver szakította be. Élt körülbelül 40 évet. A sírban talált másik férfi csontváz ugyanabba az embertani típusba tartozik, 30–35 évesen hunyt el, és a sarokcsontjain megfigyelhető gyulladásos elváltozások alapján, amelyet a sok menetelés válthatott ki, ugyancsak katonaként szolgálhatott. Felsőtestének hiánya rejtély.

A szeszgyári temetőben nyugvó, trepanált koponyájú férfi arcrekonstrukciója. (arcrekonstrukció és fotó: Kustár Ágnes) 

A két csontváz soron kívüli vizsgálatára csak a sebészi trepanáció rendkívüli volta miatt került sor. A szeszgyári temetők teljes embertani vizsgálata ugyanakkor szerepel a közeljövő tervei között, és remélhetőleg választ ad majd arra a kérdésre is, hogy a Pannonia területére betelepített barbárokra vonatkozó irodalmi forrásokban említett etnikumok sorába nem illeszkedő férfiak honnan jöttek, és mekkora közösség tagjai lehettek.